1. Henry Ford
A modern autógyártás atyjának tartott amerikai feltaláló és üzletember az egész világ gépjárműiparát és közlekedését forradalmasította, melynek köszönhetően rendkívüli vagyonra és hírnévre tett szert, az utókor azonban többnyire elfeledkezett Ford nem éppen szalonképes politikai nézeteiről. Az autómágnás már jóval a nácik hatalomra jutása előtt szélsőségesen antiszemita véleményeket hangoztatott, egy 1920-as interjúban például kifejtette, hogy szerinte a „nemzetközi zsidóság” ördögi tervet sző a világ elpusztítására, és ők felelősek az első világháború kitöréséért is.
Nem sokkal később Ford megvásárolta lakhelye, a Michigan állambeli Dearborn városi újságját, mely attól kezdve antiszemita propagandalappá változott, míg végül 1927-ben hosszú pereskedés után a bíróság el nem ítélte gyűlölködő nézetek terjesztéséért, ami a lap megszűnéséhez vezetett.
Nem meglepő, hogy az üzletember és a német nemzetiszocialista mozgalom vezére a kezdetektől elismeréssel tekintettek egymásra: Hitler a Mein Kampf első kiadásában Fordot „az egyetlen tisztességes amerikainak” nevezte, aki „teljesen függetleníti magát a zsidó befolyástól”, és egy időben még az irodája falára is kifüggesztette a portréját. 1938-ban, alig egy évvel a második világháború kitörése előtt a náci diktátor a Német Sas-rend nagykeresztjét adományozta Fordnak, mely a külföldi személynek odaítélhető legmagasabb kitüntetésnek számított a Harmadik Birodalomban – az autómágnás volt az egyetlen amerikai, aki megkapta ezt az elismerést.
A háborút követő nürnbergi perben, mely során a nemzetközi bíróság elszámoltatta az életben maradt és megtalált náci főbűnösöket, Ford neve is felmerült mint antiszemita és nácibarát uszító, aki munkásságával jelentős részben hozzájárult a zsidók elleni gyűlölethullámhoz, az ekkor már nyolcvanas éveiben járó üzletember végül azonban nem került törvényszék elé, és alig fél évvel a per lezárulta után, 1947 áprilisában elhunyt.
2. Charles Lindbergh
A világhírű pilóta, aki 1927-ben elsőként repülte át az Atlanti-óceánt másodpilóta vagy navigátor segítsége nélkül, Fordhoz hasonlóan gyakran hangoztatott antiszemita nézeteket, ő is a zsidókat okolta a háborúk kirobbantásáért, és rajongott az eugenika (ál)tudományáért. A nácik hatalomra jutását követően az amerikai kormány megbízásából többször járt Németországban, ahol Hitler és Hermann Göring is fogadta őt, kitüntetést kapott, sőt, VIP-vendégként a Führer páholyából nézhette az 1936-os berlini olimpia megnyitóünnepségét. Elismerően nyilatkozott a német repülőgépek technikai fejlettségéről, melyeket ő maga is kipróbálhatott látogatása ideje alatt.
Ugyan Lindbergh tagadta a nyilvánosság előtt, hogy náciszimpatizáns lenne, nem titkolta nézetét, miszerint Anglia és Franciaország a valódi háborús uszítók, akik – „természetesen” a zsidók „megbízásából” – „Németország megfojtásával” provokálják a konfliktust, Amerikának pedig inkább a Harmadik Birodalommal kellene szorosabbra fonnia a kölcsönös együttműködést. Az európai háború kitörésekor a pilóta az izolacionista politika híveként lépett fel, azt hangoztatva, hogy hazájának ki kell maradnia a harcokból, ami sokakban ellenérzést keltett, a Német–Amerikai Szövetség, vagyis az amerikai náci párt ugyanakkor lelkesen dicsérte őt határozott fellépése miatt.
A Pearl Harbor elleni támadás után Lindbergh mégis belépett az amerikai légierő kötelékébe, ahol rendfokozat nélküli közlegényként szolgált – hiába próbálta tervét Franklin Roosevelt elnök megakadályozni –, ekkor azonban az amerikaiak többsége már árulóként és dicstelen jellemként tekintett az egykor nemzeti hősként tisztelt férfira. A háborút követően Lindbergh ellátogatott Európában a felszabadított koncentrációs táborokba, önéletrajza szerint az ott látottak „undorral és haraggal” töltötték el.
3. VIII. Eduárd brit uralkodó
A brit monarchia talán legkínosabb 20. századi botrányának számít, amikor 1936-ban, néhány hónappal beiktatása után az újdonsült király, VIII. Eduárd megkérte egy kétszer elvált amerikai színésznő, Wallis Simpson kezét, ami ellentmondott az anglikán vallási konvencióknak. Mivel hivatalosan az uralkodó számít az egyház fejének, Eduárdnak választania kellett a trón és a házasság között, és végül az utóbbi mellett döntött: 326 nap uralkodás után lemondott címéről, melyet öccse, Albert (II. Erzsébet királynő édesapja) örökölt. Egyesek szerint egy másik tényező, a király és a náci Németország vezére közötti kölcsönös szimpátia is szerepet játszott Eduárd távozásában, aki lemondása után megkapta a windsori herceg címet.
A király/herceg köztudottan csodálta Hitlert, és szerette volna szorosabbra fűzni a viszonyt a Brit és a Német Birodalom között: nem sokkal lemondása után, 1937-ben a brit kormány tanácsa ellenére feleségével Németországba utazott, ahol személyesen találkozott a Führerrel, és még a hírhedt náci karlendítést is bemutatta a fényképészek kamerája előtt. Eduárd gyakran hangoztatta, hogy Németországgal szemben békítő politikát kell alkalmazni, így kerülhető el egy újabb világméretű vérontás, Hitler építésze, Albert Speer pedig később úgy nyilatkozott, az uralkodó lemondása „komoly csapást jelentett, hiszen vele elérhető lett volna egy állandó német–brit baráti viszony”. Egy elmélet szerint Ms. Simpson a ’30-as években intim viszonyt ápolt Joachim von Ribbentroppal, a németek londoni nagykövetével, akinek bizalmas információkat is átadott.
A világháború idején sokan úgy gondolták, Hitler Anglia esetleges megszállását követően Eduárdot ültetné vissza a szigetország trónjára, ezért a bukott királyt gyorsan megtették a Bahama-szigetek kormányzójának, hogy lehetőleg minél távolabb tartózkodjon az európai hadszíntértől és politikától. Visszaemlékezéseiben Eduárd elismerte, hogy valóban csodálta a németeket, ugyanakkor tagadta, hogy náciszimpatizáns lett volna, azt állítva, Hitler mindig is egy nevetséges figurának tűnt a szemében.
4. Ingmar Bergman
A svéd rendezőlegenda tizenévesen lett Hitler rajongója, miután németországi cserediákként a neki szállást adó családdal részt vett az 1934-es nürnbergi pártnapon, ahol saját szemével látta a Führert övező óriási rajongást, és hallotta a karizmatikus diktátor lelkesítő beszédét. Vendéglátóitól még egy Hitler-képet is kapott, amit a „használati utasítás” szerint felragasztott az ágya fölé, hogy a vezér „mindig vigyázhasson rá”, a háború alatt pedig saját bevallása szerint végig a németeknek szurkolt, örült a sikereiknek, és bánkódott, amikor vereséget szenvedtek.
Bergman csak a háború után – akkor már befutott színházi és kezdő filmrendezőként – ábrándult ki a nácizmusból, amikor látta a felszabadított koncentrációs táborokban készült felvételeket – mint önéletrajzában írja, „nem akart hinni a szemének”, és hatalmas sokként hatott rá az igazság, teljesen átértékelve mindazt, amit addig gondolt a világról.
5. Ezra Pound
A modernista irodalom egyik legjelentősebb alakjaként számontartott amerikai születésű költő 1925-től Olaszországban élt, ahol hamar Mussolini fasiszta rendszerének lelkes híve lett – később személyesen is találkozott a Ducéval, a világháború kitörését követően pedig a római állami rádióban intézett Amerika-ellenes, Hitlert és Mussolinit támogató beszédeket a hallgatóságnak. Az Olaszországot felszabadító amerikai hadsereg 1944-ben letartóztatta Poundot, akit hazaszállítottak az Államokba, ahol hazaárulás vádjával kívánták perbe fogni, a költő azonban ideg-összeroppanást kapott, és a hatóságok hivatalosan elmebetegnek nyilvánították.
Pound, aki Hitlert „egy szentnek” nevezte, és azt kívánta, utoljára szólhasson még a rádióban az emberekhez, hogy szimpátiájukat kérje a bukott Németországgal szemben, 13 évet töltött elmegyógyintézetben, szabadulása után pedig visszatért Olaszországba, Velencében telepedett le, ahol 1972-ben, 87 évesen érte a halál.
6. Walt Disney (?)
Minden idők egyik legsikeresebb hollywoodi filmese, az Egérbirodalom megálmodója a magánéletben korántsem volt annyira makulátlan figura, mint azt a hivatalos imázsában próbálta előadni: Disney köztudottan kemény főnök és megszállott kapitalista volt, hidegvérrel rúgott ki bárkit, akivel gondja akadt, és számos aljasságot elkövetett, hogy betegyen a konkurenciának, továbbá közismerten gyűlölte a szakszervezeteket és a munkásmozgalmakat. Egyesek szerint Disney antiszemita és rasszista nézeteket vallott, és az 1930-as években szimpatizált a náci Németországgal, ezen állítások igazságtartalmáról azonban megoszlanak a vélemények.
A Disney egyik animátora arról vallott, hogy pár évvel a háború kitörése előtt kíváncsiságból ellátogatott a már említett amerikai náci mozgalom, a Német–Amerikai Szövetség egyik gyűlésére, és döbbenettel látta Disney-t ügyvédje társaságában a nézőtéren. Nem tudjuk, ebben a beszámolóban mennyi igazság van, az viszont tény, hogy a rajzfilmcsászár szívélyesen köszöntötte a nácik első számú filmrendezőjét, Leni Riefenstahlt, amikor a berlini olimpiát megörökítő dokumentumfilmje promóciós körútján az Egyesült Államokba látogatott, körbevezette őt a stúdiójában, és elismerően nyilatkozott a tehetségéről.
Egyesek szerint a barátságos gesztus nem annyira szimpátia, mint inkább üzleti fogás volt Disney részéről, aki szerette volna, ha a Német Birodalomban továbbra is forgalmazzák a filmjeit, miközben a nácik egyre jobban tiltották a hollywoodi produkciókat, mondván, azok „zsidó propagandaeszközök”. A háború alatt a Disney-stúdió több náciellenes rajzfilmet is készített – a leghíresebb/leghírhedtebb kisfilmben Donald kacsa rémálmában a hitleri Németországba csöppen –, a tulajdonosnak azonban még így sem sikerült teljesen lemosnia magáról a vádat, miszerint korábban szimpatizált a német rezsimmel.
7. Emil Jannings, az első Oscar-díjas színész
A svájci születésű Emil Jannings a késő némafilmes korszak egyik legnagyobb nemzetközi filmsztárjának számított, aki 1928-ban elsőként vehette át a legjobb férfi színésznek járó Oscar-szobrocskát A hontalan hős című drámában nyújtott alakításáért. A hangosfilm beköszöntével az erős német akcentussal beszélő Jannings otthagyta Hollywoodot, és visszatért szülőhazájába, ahol a náci hatalomátvétel után is töretlenül folytatta karrierjét: Joseph Goebbels propagandaminiszter tudta, mennyire pozitívan hathat a színészlegenda támogatása a rezsim számára, ezért mindent megadott Janningsnak, aki cserébe több, a nemzetiszocialista eszmét népszerűsítő alkotásban is szerepet vállalt.
1938-ban a színész aktívan kampányolt Hitler mellett, egy évvel később pedig megkapta a Goethe-díjat, melyet a Führer maga adott át neki. A ’40-es évek elején Jannings „az Állam művésze” lett, és megbízták a német filmipar vezetésével, a háború alatt készült Az elbocsátás című alkotásban Bismarck kancellár alakját keltette életre, akit a film több ponton is Hitlerhez hasonlít. Az anekdota szerint Berlin eleste után Jannings a Hollywoodban nyert díját lobogtatva lépett oda az amerikai katonákhoz, és kezét feltartva „Ne lőjenek! Van egy Oscarom!” felkiáltással adta meg magát.
A náciszimpatizáns filmsztár karrierjének természetesen azonnal vége szakadt, Jannings egy Salzburg melletti kisvárosba vonult vissza, itt érte néhány évvel később, 1950-ben a halál, 65 évesen, májrák következtében.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
