„Haszontalan vagyok, amikor nem csinálok semmit” – felépülés a munkafüggőségből

Az előző részben olyan emberek vallomásait olvashattuk, akik alkalmazottként dolgoztak, de a munkafüggőség olyanoknál is előfordul, akik saját magukat foglalkoztatják, azaz vállalkozók, hiszen állandóan ott a nyomás rajtuk, hogy nehogy lemaradjanak valamiről, nem lehet visszamondani munkát, mert akkor az a konkurenciáé lesz. Több kliensem is van most, akinek hosszabb rehabilitációra lenne szüksége, hogy kiszakadjon a mókuskerékből, de mindig van valami újabb munka, ami miatt ez nem kivitelezhető, közben meg periodikusan iszik... de képtelen kiszállni a verkliből, akkora veszteség érné – de ez persze így is meglesz előbb-utóbb.

Gyakori a hétvégi munka, a megállás nélkül folyamatosan csörgő telefon. Nagyon sok logisztikával foglalkozó függő cégtulajdonossal volt dolgom az évek folyamán, akiknek folyamatos a munkarendjük, állandóan túlzásba viszik a munkát és az ezzel járó stressz miatt váltak alkoholistává, kezdtek egyéb szereket használni mellé, hogy bírják a terhelést mind pszichésen, mind fizikailag. 

Saját példám

Kezdő segítőként sok éve azt hittem, akkor vagyok jó, ha folyamatosan elérhető vagyok, és ha valakinek nem segítek AZONNAL, akkor rossz segítő vagyok. Ezért éjjel-nappal, hétvégén is felvettem a telefont. Az is komoly félelmem volt, hogy ha nem adok gyorsan időpontot, elvesztem a klienst, máshoz fog menni. Aztán lassan rájöttem, hogy ha a kliens, aki már ezer éve iszik vagy drogozik, a kis várakozás miatt nem jön, az nem is igazán motivált. Aki tényleg akar jönni konzultációra, az megvár, sőt még értékesebb is neki a lehetőség, ha nem azonnal kapja meg. A szakszerű segítségre sajnos manapság tényleg várni kell, ez nemcsak a segítő szakmákban van így, hanem ha jól megnézzük, szinte minden szakemberre várni kell, legyen az burkoló, villanyszerelő vagy orvos.

Nem lehet elhallgatni, hogy eleinte benne volt az is, hogy kezdőként nem elég a pénz, féltem, hogy ha valakit nem vállalok el azonnal, a sokadikként aznap, nem lesz elég bevételem. Mára már képes vagyok határt szabni, csak bizonyos mennyiségű munkát vállalni egy adott napra, és jelezni, ha csak egy hónap múlvára van szabad időpontom – és láss csodát, ettől nem lett kevesebb kliensem, és én is megmenekülök így a kiégéstől. Sajnos a cikkeket, így például ezt is, csak hétvégente hajnalban vagyok képes írni, azaz ez is olyan többletmunka, amiről hajlamos vagyok elfeledkezni. 

Azzal fejeztem be a cikk első felét, hogy a munkafüggőségből (mint bármilyen kémiai függőségből) való felépülés első lépése annak fel- és beismerése, hogy az illető elvesztette az irányítást az élete felett, megéli a teljes tehetetlenségét, és felismeri, hogy egyedül nem megy, az élete tönkrement, változtatnia kell.

Min és hogyan kell változtatni a felépülés érdekében?

• Gyakran a család kér segítséget a munkafüggő családtag miatt.
• Van, akinek az egyéb szerhasználat abbahagyása az első lépés ahhoz, hogy ráébredjen a munkafüggőségére, és a teljes absztinencia elérése után képes a munkával való viszonyán dolgozni.
• Nem érdemes addig új feladatot elvállalni, amíg az előző nincs kész.
• Meg kell tanulni segítséget kérni, nem kell mindent az embernek egymagának megcsinálni.
• Nem kell tökéletességre törekedni, szabad hibázni, lehet „csak” elég jónak lenni.
• Nagyon fontos a napirend felállítása, a munka megtervezése, és az amelletti kitartás.
• Határok kijelölése: mi az én feladatom, hatásköröm, és mi az, ami már nem?
• A munkaidő határainak észszerű kijelölése, ami tényleg tartható, aminek az elvégzése örömet tud adni, és abbahagyni akkor is, ha nincsen teljesen kész.
• Megtanulni játszani, élvezni a szabadidős tevékenységeket.
• Szükség van énidőre, érdemes átnézni, hogyan tud az illető töltődni.
• Érdemes időnként önvizsgálatot tartani. Miért vagyok annyit távol a családtól? Mi ebből a nyereségem? Lehet, hogy a kapcsolatommal van a baj, és inkább többet dolgozom, mint hogy otthon legyek a családdal?
• Delegálás, azaz meg kell tanulni átadni a feladatokat.
• Kontroll elengedése (jól hangzik, nagyon nehéz megcsinálni).

Maximáltam a havi óraszámomat, és annál többet nem vállalok

Az előző cikk doktornőjének a felépülése:

„Az óraszámok maximalizálásán kívül is van néhány alapelv, ami azt a célt szolgálja, hogy pihenjek. Ilyen például, hogy egymás után nem vállalok ügyeleteket, hogy havi 2 hétvége mindenképpen szabad stb. Azt látom azonban, hogy azok a vonásaim, amelyek miatt elúszom a munkával, megjelennek máshol. Így ha nem dolgozom sokat, akkor például mértéktelenül tudok mást csinálni, azaz hetente kell moziba menni, színházba, koncertre, »mert művelődni fontos«. Vagy tanulni kell, vagy sportolni kell. Csinálni kell valamit. Ez látszik a napi tervemen is, ahogy minden pillanatot beosztok. Haszontalannak érzem azt az időt, és haszontalan vagyok én is, amikor nem csinálok semmit. Amikor utólag visszanézem a tervet, sokszor akkor derül ki, hogy például nem hagytam időt arra, hogy reggelizzek, ebédeljek, utazzak egyik helyről a másikra, vásároljak – azt meg sem említem, hogy csak úgy legyek. Reggel 6-tól este 23-ig kellene folyamatosan hasznos dolgokat csinálnom. Így persze teljesíthetetlen, és állandóan szorításba kerülök, hogy az előírt feladataimat nem tudom teljesíteni. Ugyanakkor ha keveset vállalok, akkor azt érzem, hogy lusta vagyok, hogy nem haladok, hogy nem megyek semmire. 

De hosszú évek óta mostanában merült fel bennem az igény először, hogy gyengéden és szeretettel bánjak önmagammal. Ne úgy, mint egy géppel, ami arra jó, hogy bizonyos teljesítményt leadjon. Hogy a jó közérzetem, az, hogy a dolgokat örömmel tudjam csinálni, fontosabbak, mint a teljesítményem. Állandó egyensúlyozás ez. Ma, most, ebben a pillanatban mi az, amire szükségem van, ami jólesik, mi az, amit örömmel tennék, mi az, amire képes vagyok, amit elvárok önmagamtól, amit szükséges megtennem, és hol van ezek között a határ? Úgy veszem észre, hogy nagyon nehéz kapcsolódni a saját érzéseimhez, szükségleteimhez, sokszor még azt is nehéz megmondani, hogy mi az, ami jólesik, és mi nem.”

A szerhasználat abbahagyásával a munkafüggőség is alábbhagyott

Az előző rész újságírónőjének felépülése: 

„Amikor megszabadultam a szerhasználattól, a munkafüggőség is alábbhagyott, hiszen jóval lassabb lettem, nem szedtem pörgetőket, sem nyugtatókat, így a vérnyomásom a korábbi kritikusan magas szintről az alacsonyba lépett át. Nem változott akkor még teljesen a helyzet, de jóval alacsonyabb fokú a túlpörgés, a ziláltság, a kontrollmánia. Két és fél éve vagyok felépülésben, próbálom tudatosan irányítani az életem, ez rengeteget segít. A társaim megtanítanak arra, hogy ha magamat nem szeretem, nem becsülöm, akkor nem is várhatom el ezt másoktól sem. A minőségi idő eltöltése a szeretteimmel a legjobb példa arra, mit tartok fontosnak, mitől érzem jól magam.”

Gyerekkorom óta játszottam a mártírt

Közgazdász kliensem felépülése:

„A munkafüggőség már akkor az életem része volt, amikor még munkám sem volt, csak egy iskolás kiskölyök voltam. Jó jegyeket szerezni egyszerű volt, tiszták voltak a játékszabályok, és látványos az érdemjegyben mért eredmény. Az élet többi része, a barátkozás, a neheztelés kimondása, a hibák felvállalása már nem ment ilyen jól, és ez a mai napig igaz. Gyerekként nem volt elég a mindig kitűnő tanulmányi eredményem, kellett hozzá még a triatlonszakkör, az énekkar, az ilyen-olyan versenyek, a zongoraóra, nehogy egy szabad percem maradjon. Teltek az évek, összejött közben három diploma, egyetem mellett nyilván dolgozni is elkezdtem, nehogy kiessek a ritmusból. Azt sem tudtam megmondani (legalább magamnak), miért jelentkeztem közgazdásznak. Valahogy nagymenőnek hangzott, gondoltam, jó lóvét le lehet majd akasztani, meg hát illett a Nagy Forgatókönyvbe, amit másokról majmoltam.

Közben már majdnem 30 éves voltam, de egy épkézláb párkapcsolatom nem volt még, kín volt minden emberi interakció, ha nagy ritkán egy randira eljutottam, egy merő görcs voltam. Még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy másoknak tetsszek, hogy minél többen irigyeljenek. De hiába pipáltam ki a korábban vágyott célokat (jó fizetés, saját albérlet, kábé csinos ruhák, nyelvvizsgák, külföldi tanulmányok, jótékonykodás meg mittudomén, még mi), egyre távolabb voltam a belső jóérzéstől. Erre az aggodalomra persze a régi jól (?) bevált receptet használtam: még többet dolgozni, még több tervet szőni, még egy lapáttal rátenni az »ide nekem az oroszlánt« stílusra. Halál büszke voltam rá, hogy bent bírok maradni az irodában egész este, hogy bármit rám lehet bízni, levágom a sárkány három fejét, és csilivili prezentációt gyártok belőle másnap reggelre.

Egyszer azt kérdezte tőlem az egyik terapeuta, akihez segítségért fordultam, hogy mivel lehetett figyelmet elérni a családomban.

Ez a kérdés nagyon beütött, egy kicsit jobban megértettem, miért játszom gyerekkorom óta a mártírt, aki szegény kidolgozza a lelkét, és este inkább ne is zavarja senki, mert másnap fel kell kelnie a fontos vizsgájához vagy munkájához. Ez volt a példa előttem. Plusz gyerekként mindennaposak voltak a pénzügyi gondokról szóló viták, ezért rohadtul akartam, hogy én sebezhetetlen legyek, gazdag, független, elismerést akartam, státuszt, és leginkább, hogy senkinek se legyek kiszolgáltatva. 

Tavaly jött el egy fontos fordulópont a munkafüggőségemben. Egy ideje már azt éreztem, hogy kopok, öregszem, már nem mentek az egész estét átdolgozós projektek, már nem tudtam lenyomni a torkomon, hogy újra és újra rengeteg melót tegyek olyan feladatokba, amik ugyan nem voltak totál értelmetlenek, de tőlem egyre távolabb álltak. A melóban sokszor már a budiba jártam sírni, annyira könnyen kiborultam. Végül egy coach segítségét kértem (amellett, hogy már hosszabb ideje jártam egy függők számára szervezett csoportba), hogy kitaláljam, hogyan tovább. Elég hosszú idő kellett ahhoz is, hogy egyáltalán megengedjem magamnak, hogy azon gondolkodjak, mit is szeretnék.

Korábban arra a rugóra járt az agyam, hogy mit KELLENE tennem, mit SZOKÁS tenni, MÁSOK mit csinálnak 

– úgyhogy elég nehezen jöttek azok a gondolatok, hogy én vajon mi a fenét szeretnék.

Aztán többszöri nekifutásra egyszer csak rájöttem, hogy szünetet szeretnék, és új feladatkört. Remegtem, amikor az (egyébként teljesen jó fej és nyitott) főnököm elé álltam azzal a döntéssel, hogy 3 hónap szabadságra szeretnék menni, a visszatérés után pedig új feladatkörben szeretnék dolgozni. Mindkettőben támogatott, amiért hálás vagyok. A szünet hónapjairól regényt tudnék írni, de röviden: a feladatok, elvárások és határidők nélküli időszak kisimított. Arra is rá kellett csodálkoznom, hogy már van annyi egzisztenciám és megtakarításom, hogy nem kell lehajolnom minden forintért, minden feladatért és túlórapénzért. Válogathatok, és mondhatok időnként nemet is (korábban ennek még csak a lehetősége sem jutott eszembe).”

Szóval a konklúzió az, hogy bár itt nincsen teljes absztinencia, van lehetőség felépülni a munkamániából is. Apró lépésekben, türelemmel megy, mint az összes többi függőség esetén is. Először a hogyanokkal célszerű foglalkozni, nem a miértekkel. A megfelelésből jön majd később a meggyőződés, azaz először a gyakorlati dolgokon kell változtatni, és később majd a lelki oldallal is kell foglalkozni. 

Nem könnyű megtanulni nemet mondani, határokat tartani, új szokásokat kialakítani, hobbit találni, újra elkezdeni sportolni, és elhinni, hogy akkor is érünk valamit, ha nem mi csinálunk meg mindent. Nekem a felszabadult idővel volt a legnehezebb mit kezdenem: eluralkodott rajtam a haszontalanság érzése, ám így jött be mostanában az életembe újra az olvasás.

Sok esetben hasznos segítő szakember segítségét kérni. Sajnos nálunk az erre szakosodott csoportok, amik fontos szerepet töltenek be az addikció kezelésében, még gyerekcipőben járnak.