Kannibálok között élt, tanított és gyógyított a magyar nővér 14 éven át

Életét nagyon kevesen ismerik, pedig törékeny testébe zárt erős lelke sok megpróbáltatást legyőzött. Halálát a második világháború idején a Föld túlsó pontján a magyarokkal szövetséges japánok okozták.

Molnár Mária 1886-ban Várpalotán született, ahol édesapjának kisvendéglője volt. Tízen voltak testvérek, közülük öten a felnőttkort sem érték meg, a kis Mária is beteges, gyenge fizikumú volt. Még gyerekkorában Budapestre költöztek, itt került közelebbi kapcsolatba a református egyházzal, fiatalon diakonisszaként szolgált a Bethesda kórházban.

Szerzőnkről

Tulok Péter történész kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története. 

Műtősnőből misszionárius

Szolgálata mellett elvégezte a polgári iskolát, és ápolónői képesítést szerzett. 1908-ban édesapja halála után műtősnőként dolgozott, a családfő nélkül maradt, nehéz anyagi helyzetben lévő családot lényegében ő tartotta el. Az első világháború kitörésekor Aradon tartózkodott. Innen Budapestre került, sebesült katonák között önkéntes ápolónőként, majd a kárpáti hadszíntér közelében egy katonai járványkórházban dolgozott, ahol amúgy sem erős szervezete az elégtelen védőfelszerelés miatt nap mint nap veszélynek volt kitéve. Frontszolgálatáért a háború vége előtt kitüntették a Koronás Ezüst Érdemkereszttel, valamint Vöröskereszt érdemkereszttel is elismerték szolgálatait. A háború befejeződése után visszatért a fővárosba, ahol börtönökben női és férfi rabok lelki gondozója lett.1923-ban járványkórházi orvos munkatársa ajánlásával Győrbe költözött, ahol gyülekezeti diakonisszaként dolgozott. Itt is folytatta az elítéltek látogatását a börtönben, és kórházakban betegeknek nyújtott vigaszt, emellett vasárnapi iskolában oktatta a diákokat. Amikor nem a közösséget szolgálta, a Rábán, kis csónakban ülve horgászott.

Molnár Mária
Molnár Máriaelbidaprojekt.hu

1925-ben nyelvtanulás céljából Németországba utazott, és két évet töltött Liebenzellben, ahol megismerkedett a Missziói Intézet munkájával. Különösen az Óceánia területén, az Admiralitás-szigeteken folyó missziói munkára figyelt fel. A társulat 1906-tól tevékenykedett Óceánia szigetein. Az Admiralitás-szigeteken 1913-ban a német gyarmatok vezetéséért felelős kormányzat állandó katonai helyőrséget hozott létre, hogy véget vessen a törzsek közötti harcoknak, valamint az ekkor még mindennapos kannibalizmusnak. A következő évben meg is kezdhették a missziós munkálatokat.

Szolgálat a világ túlsó felén

Missziós társai úti beszámolóit hallgatva Mária elhatározta, hogy jelentkezik szolgálatra, de többször elutasították, arra hivatkozva, hogy a 30 éves jelentkezési korhatárt jócskán túllépte, és fizikailag sem alkalmas a trópusi területen folyó munkára. A döntésbe azonban nem nyugodott bele, és végül sikerült elfogadtatnia a kérését: 41 esztendősen, 1927 decemberében a Magyar Missziós Szövetség küldötteként elhagyta Európát, és elhajózott Melanézia felé.

A missziós központ Manus szigetén épült fel, a misszionáriusok a környező szigetekre innen mentek hittérítői munkájukra. Molnár Mária megérkezése után rögtön munkához látott. Járványkórházi ápolónői tapasztalatának nagy hasznát vette, és annak is, hogy még Németországban részletesen tanulmányozta a trópusi betegségek jellemzőit, és kezelésük lehetőségeit. Megérkezése után 3 hónappal Pitilu szigetére költözött. A kis sziget partján kókuszligetek és a bennszülöttek kunyhói voltak, Mária pedig a parttól nem messze lakott, és közel 14 esztendőt töltött itt.

A misszionárius fáradhatatlanul járta a bennszülött törzsek falvait, az őslakosok hamar megkedvelték, mert gyógyította és tanította őket, és amiben tudott, segített nekik. Tevékenysége mellett arra is jutott ideje, hogy a szigeteket járva egyedülálló, mintegy 240 darabos etnográfiai gyűjteményt gyűjtsön össze. Első alkalommal 7 évet töltött az Admiralitás-szigeteken, majd 1935-ben egy rövid látogatásra hazatért, és Sárospatakon is előadást tartott missziós tevékenységéről és az őslakosokról. E látogatásakor hozta magával a sárospataki múzeumban most is őrzött gyűjteményét. Még ebben az évben megjelent egy Ivanyos Lajos református lelkész által összeállított, Hét év a kannibálok földjén című könyv, amely Mária leveleinek felhasználásával íródott. A következő évben visszatért állomáshelyére.

Molnár Mária őslakosok között
Molnár Mária őslakosok közöttelbidaprojekt.hu

Háborúba sodródott szigetvilág

A második világháború idején japán megszállók foglalták el a szigetcsoportot, és sokáig barátságosan kezelték a helyi misszionáriusokat. 1943-ban számos németországi római katolikus és protestáns pap és apáca élt Új-Guineában, akik nem sokat tudtak az Európában, vagy akár a Csendes-óceánon tomboló háborúról, csupán humanitárius munkájukat szerették volna tovább folytatni. A misszionáriusok a náci rezsim jogi védelme alatt álltak. Németország és Japán (Olaszországgal együtt) szövetségesek voltak az 1940. szeptember 27-én aláírt háromhatalmi egyezmény aláírása óta. A római katolikus papok és apácák a szintén semleges Vatikán védőernyője alatt álltak.

A német misszionáriusok 1896-ban érkeztek Német-Új-Guineába, a sziget északkeleti részén található császári protektorátusba. A katolikus és protestáns misszionáriusok egymás mellett dolgoztak a sziget egészségügyi körülményeinek javításán, de az első világháború végén a versailles-i szerződés aláírásával Németország kénytelen volt protektorátusát Ausztráliának átadni. A két háború közötti időszakban a misszionáriusok jó kapcsolatot ápoltak az őslakos új-guineaiakkal, ám a japánok 1943. nyári érkezésével minden megváltozott. Új-Guinea elfoglalása után a japánok nem voltak hajlandók megkülönböztetni a semleges és a szövetséges nemzetek polgárait. A regionális császári haditengerészeti parancsnokság, amelynek székhelye Holland Kelet-Indiában volt, számos német katolikus és protestáns egyházi személyt internált. Eleinte a katonai adminisztrátorok lehetővé tették a kitelepített misszionáriusok számára, hogy szabadon mozogjanak a sziget minden pontján, idővel azonban a japán tisztek a papság jelenlétét potenciális fenyegetésnek tartották.

Az amerikai légitámadások számának drasztikus növekedése után a japánok a misszionáriusokat azzal vádolták, hogy a császári hadihajók hadmozdulatairól információkat adtak át a szövetségeseknek. A japánok tehát gyanították, hogy az ellenséges vonalak mögé helyezett katonai hírszerzők figyelik a japán hajózást, és a flotta irányváltoztatásait folyamatosan jelentik. Azt is feltételezték, hogy a misszionáriusok kapcsolatban állnak lezuhant szövetséges pilótákkal, ugyanis Új-Guinea felett a japánok lelőttek jó néhány amerikai és brit repülőgépet, amelyek a dzsungelben zuhantak le, és valószínűleg a misszionáriusoktól igyekeztek élelmet és gyógyszert szerezni. Azt gondolták, hogy a pilóták az őslakosokon keresztül vették fel a kapcsolatot a misszionáriusokkal. Ezenkívül a japánok számára a német misszionáriusok térítő tevékenysége is elfogadhatatlan volt. Ezeket a szempontokat szem előtt tartva, 1943. március elején a japán nyolcadik flotta főparancsnoka utasítást adott a japán helyőrségek parancsnokainak, hogy Új-Guineában és a környező szigetekről japán császári hadihajók fedélzetére gyűjtsék össze a semleges országok állampolgárait, hogy egy központi internálótáborba szállítsák őket.

Molnár Mária 1935-ben kiadott könyve a missziós munkáról
Molnár Mária 1935-ben kiadott könyve a missziós munkárólelbidaprojekt.hu

A császári hatóságok, akik minden gyanított fenyegetésre rendkívüli erőszakkal reagáltak, a semleges nemzetek állampolgárait, de még a Japánnal szövetséges nemzetek tagjainak egy részét is kegyetlen elbánásban részesítették. 

Érthetetlen mészárlás

A japán hatóságok tehát elhatározták, hogy a misszionáriusokat összegyűjtik és hadifogolytáborba szállítják, ezért 1943. március 15-én az Akikaze romboló fedélzetére vett 38 német papot és apácát, őslakosokat és kínai árva gyerekeket. A következő nap a hadihajó megállt Új-Írország partjainál, ahol Molnár Máriát és misszionárius társait is a fedélzetre szállították. Másnap egy kis hajó lezárt borítékban parancsot hozott, amelyet Sabe Tsurukishi kapitány vett át, és elolvasása után közölte a döbbent legénységgel, hogy a hajón tartózkodó civileket ki kell végezni. A hajót a nyílt óceán felé irányították, és teljes gőzzel haladtak. Ezután a fedélzeten tartózkodókat egyenként a hátsó árbóc keresztrúdjához kötözték, mintegy keresztre feszítve őket, és géppuskával, illetve kivégzőosztag által leadott célzott lövésekkel egymás után kivégezték a foglyokat, így Molnár Máriát és társait is. Egy-egy ember kivégzése után csak a köteleket vágták el, a holttestek a menetszélnek köszönhetően egymás után az óceánba zuhantak. A barbár mészárlás után az árva gyerekeket elevenen a habok közé dobták. A felfoghatatlan eseményekre azóta sincs egyértelmű magyarázat, a világháború befejezése utáni ausztrál nyomozást a hatóságok azért szüntették meg, mert az áldozatok között nem volt ausztrál állampolgár.

Molnár Mária halálhírét Magyarországon csak 1947-ben közölték hivatalosan. A szomorú feladat Ravasz László püspöknek jutott, aki húsz évvel korábban felszentelte és útjára bocsátotta a diakonisszát. A bátor misszionárius emlékét egy fekete márványtábla őrzi, ahol mártírtársai nevei mellett szerepel haláluk időpontja is. Kicsiny háza az óceán partján már rég összedőlt. Néprajzi tárgyai a mai napig Sárospatakon találhatók, az élményeiről született könyv mára beszerezhetetlen ritkaság lett. Rendkívül mozgalmas élete, áldozatos tevékenysége kevéssé ismert, pedig példája ma is élő, és története filmvászonra kívánkozik.  

Oszd meg másokkal is!
Mustra