Kuturális, társadalmi hatások
Érdemes első körben talán onnan indulni, mi mindent tanultunk történelmileg a világhoz való hozzáállásról. A török hódoltság óta, évszázadokon át folyamatosan valamilyen elnyomó hatalommal szembeni dacos ellenállásból például. Vagy a saját kísérleteinkből: a három legfontosabb nemzeti ünnepünkből kettő (március 15. és október 23.) emlékezés arra, hogy valaha kiálltunk magunkért, amit mindahányszor véres megtorlás követett. Nemzeti emléknap ezenfelül október 6., a ’49-es megtorlások mártírjainak emlékére, Trianon, a holokauszt, a kommunizmus és a totális diktatúrák áldozatainak emléknapjai, valamint az ’56-os megtorlás, illetve Nagy Imre és társai újratemetésének évfordulói. Mondhatni, az államalapításon kívül az 1456-os nándorfehérvári diadal az egyetlen emlékünk, amikor kvázi jól jártunk.
Ha tehát a magyarság egyetlen személy lenne, azt mondhatnánk, egy súlyosan traumatizált illetőről van szó, emlékei, megélései, működésmódja pedig ezeknek a traumáknak a lenyomatait hordozza. Bármelyik pszichoterápiás rendszerben nézzük is, ezek a megrázkódtatások bizony komoly hatással lesznek a jelenre, legyen szó akár lehasadt énrészekről, akár súlyosan diszfunkcionális tárgykapcsolati modellekről, akár például egy bizalmatlanság-abúzus sémáról.
Ez ellen jó érv lehetne persze a magyarság mint olyan tisztázatlansága, az összevissza ki- és betelepítések, a népesség vándorlása, a genetikai keveredés, a háborúk rettenete stb. De sajnos nem az. És minél zártabban élünk, annál kevésbé az. Ezek ugyanis kulturálisan továbbörökített minták, elsősorban a nagy, „felső” döntésekkel kapcsolatos tehetetlenség, a biztonságkereső beletörődés vagy azonosulás, vagyis az állampolgári öntudattal ellentétben a gyengeség és kiszolgáltatottság masszív megélése. Szülői, nagyszülői intelmekben, példamutatásban továbbörökítve, kisközösségi normák által mederben tartva. Ez a cikk azonban nem arról szól, hogyan épül demokrácia demokraták nélkül, sokkal inkább arról, milyen érzelmi következményei vannak mindennek.
Lélektani törvények
Az oltásellenesség megértéséhez legfontosabb pszichológiai törvényszerűség, hogy az érzelmek mindig megelőzik a gondolatokat. Vagyis előbb ijedek meg az oroszlántól, ha felém ugrik, minthogy tudatosíthatnám, hogy ott egy rács köztünk. Ugyanez igaz az emlékek felidézésekor is: előbb jönnek az érzelmi lenyomatok, mint a tudatos emlékek. Egy bántalmazott gyerek akkor is összerezdül, ha simogatni nyúlnak felé, egy folytonos megaláztatásban felnőtt ember akkor is megijed, ha dicsérik, őszintétlenséget, kritikát sejt a méltató szavak mögött.
Ilyen érzelmi tanulságok alakítják a bizalom személyes szintjét is. Akivel rosszul bánt, akit szeretett, kiélezettebb figyelemmel fordul a visszaélések felé, s így akár olyan helyen, olyan jelekből is látni véli, amelyekben nincs ott a veszély.
A másik fontos törvényszerűség az ember szükséglete a kontrollra. Nem egy rocket science: mindenki szereti úgy érezni, hogy befolyással van az élete történéseire, a saját vagy a szerettei sorsára. Ennek az állapotnak az ellentéte a kiszolgáltatottság, ami szorongást kelt. Hogy érezzük, mennyire erős ez a vágyunk, gondoljunk csak bele, mi mindent megteszünk azért, hogy kontrollt élhessünk meg olyan helyzetekben is, ahol reálisan nulla ráhatásunk van az események alakulására. Jó példák erre a babonák, ahol például fafelületen kopogással igyekszünk elérni, hogy aktuális kijelentésünket ne fordítsa ellenkezőjére a sors, de kapaszkodhatunk például a kompon vagy repülőgépen is, ha félünk, szedhetünk placebót vagy mondhatjuk egy szexuális erőszak áldozatára, hogy ő tehet a történtekről – ha ebben hiszünk, akkor ugyanis végső soron abban hiszünk, hogy megfelelő viselkedéssel minden hasonló történés elkerülhetővé válik a mi vagy a szeretteink számára.
Érdemes végül megfigyelni, hogy személyes érzelmeink miként csatornázhatók a legkülönfélébb helyekre. Munkahelyi megalázottságunk, tehetetlenségünk vagy dühünk kirobbanhat például egy forgalmi helyzetben hazafelé. Vagy ugyanígy: szorongásunkat a legkülönfélébb félelmekbe vetíthetjük. Egy szorongó gyerek félhet például a betörőktől, a viharoktól vagy fiktív szörnyektől. Egy szorongó felnőtt félhet a klímaváltozástól, a migrációtól, a koronavírus-fertőzéstől vagy más betegségektől (meg persze a betörőktől és a viharoktól is). Két dolog van ezzel.
Az egyik, hogy jóformán mindegy, hogy a félelem tárgya mennyire reális, sőt annak valóságosságát a félelem intenzitása alakítja, például a szelektív információfeldolgozás által. Ha félünk, mondjuk a viharoktól, hajlamosak leszünk a legsúlyosabb természeti csapásokról szóló híradásokra figyelni, mindegy, hogy azok adott esetben a Fülöp-szigeteken történt eseményeket mutatják.
A másik, hogy ez a folyamat a környezeti ingerek által alakítható, vagyis a félelmek terelhetők. Ugyanaz a szorongás például (aminek a forrása nagyrészt alkati sajátosság, illetve személyes vagy kollektív traumák lenyomata) más félelemmé alakul különböző ingerkörnyezetben. Ha a média a klímaváltozás vagy a migráció témáját hozza előtérbe, a félelmek ezek felé bontakoznak ki, ha a koronavírust, akkor abban nyilvánulnak meg. A félelem persze fokozható is, a rendszer fennmaradásának logikája szerint pedig kell is fokozódnia, hiszen a félelem növekedésével kiéleződik a figyelem, a média valamennyi szereplője pedig épp a figyelemből él.
Oltásellenesség
A félelem persze sok esetben legalább részben megalapozott. A klímaszorongás esetében például nyilvánvaló, hogy a felmelegedés ellen valamit tenni kell, ahogy betörők, viharkárok és bűncselekményt elkövető bevándorlók is léteznek. Ha szorongásunk valamilyen megalapozott félelembe csatornázódik, egyszerűen az történik, hogy jobban fogunk félni tőle, mélyebben, intenzívebben és általánosabbnak éljük meg a fenyegetettséget, mint amennyit a tények reálisan indokolnak.
Ilyen fenyegetettség megélése esetén nagy kérdés, hogy mit teszünk a fenyegetés ellen, vagyis honnan szerzünk kontrollt. A klímaváltozás ellen például igyekezhetünk kevesebb fölösleges dolgot venni, a betörők ellen riasztót beszerelni, stb. A koronavírus-fertőzés ellen is igyekezhetünk maszkot hordani, ebben a helyzetben azonban sokkal jobban másokra vagyunk utalva, sokkal inkább ki vagyunk szolgáltatva a világnak, a tudománynak, az ország vezetésének, a társadalomnak, a szűkebb környezetünknek, és amit tehetünk, annak jelentős részét is elsősorban egymásért, a közösségért tehetjük. Bízni kellene tehát tudni.
A fentiek ezen a ponton érnek össze.
Az évszázadok abúzusaiból, visszaéléseiből származó krónikus bizalmatlanság és a lényegében folyamatos elnyomás lenyomataként élő kiszolgáltatottság, a gyerekkorban és az iskolarendszerben megalapozott, majd az érzelmi és egzisztenciális bizonytalanság által felhizlalt szorongás mindennél termékenyebb táptalaja a rémhíreknek. Megéri leadni minden feltételezést, minden valóságshow-szereplő általi állásfoglalást, minden meghiúsult egérkísérletet, minden gyártási, hűtési, szállítási hibát, mert le fogják kattintani, meg fogják nézni, meg fogják hallgatni. Bizalmatlanságból és félelemből.
A kiélezett hírverseny és az értő olvasás készségének megdöbbentő hiányosságai emellett régóta a kabátlopási ügyek Mekkájává tették Magyarországot: ha oltás után három nappal kórházba került, mindegy, hogy biciklibaleset vagy vakbélgyanú. Ha a gyerek és az oltás szó is megjelenik egy cikk címében, feléled a védelmező ösztön.
Az oltástól tehát lehet félni, jobban is, mint indokolt. Természetesen minden oltásnak vannak mellékhatásai, az általános bizalmatlanságba és félelembe érkező rémhírek azonban rengeteg olyan szorongást is idecsatornáznak, amelyek egész máshonnan származnak. Az alapélmény így a veszély ősi félelme, mely az oltással személyes fenyegetésként, újabban a gyerekeinket érintő fenyegetésként ölt testet. Az oltásellenesség logikája ebben a rendszerben a kontroll személyessé tétele, ami válasz az ezer sebből vérző bízni tudás, a személyes és kollektív szorongás érzéseire, ilyen módon pedig a kommunikációnál sokkal mélyebb és kiterjedtebb problémákra mutat rá.
