memóriabajnok feledés seresevszkij orosz

Oroszországban az 1930-as években az egyik újságíró halálra idegesítette a főnökét értekezlet közben. Miközben csak úgy záporoztak az információk és mindenki lelkesen jegyzetelt, Szolomon Seresevszkij csak ült és nézett maga elé. Se toll, se jegyzetfüzet. A főnöke egy idő után bosszúsan meg is kérdezte tőle, hogy egyáltalán felfogja-e, amit hall. Szolomon tökéletes idiótának tűnt, miközben annak épp ellenkezője volt. A világ egyik leghíresebb mnemonistájaként, azaz memóriabajnokaként  soha semmit nem kellett leírnia ahhoz, hogy egy életre megjegyezze. 

Az 1886-os születésű férfi egészen eddig úgy vélte, mindenki más agya is úgy működik, ahogy az övé. Azaz szerezzen a külvilágtól bármilyen információt is – legyen az kép, hang, illat, érzés, vagy épp adat –, az megragad a fejében, és ha akarja, sem tudja kitörölni onnan. A szerkesztőségbéli számonkérés után azonban a férfi megvizsgáltatta magát. A híres orosz neuropszichológus, Alekszandr Lurija foglalkozott vele (összesen három évtizeden át kutatta a memóriáját, 1968-ban könyvet is kiadott Egy mnemonista észjárása címmel). Ahhoz, hogy felmérje Seresevszkij memóriájának korlátait, hosszú listákkal, bonyolult matematikai fejtegetésekkel, idegen nyelvű versekkel, sőt, általa kitalált halandzsával bombázta, de a férfin semmi sem fogott ki. Pár perc múlva akármilyen hosszúságú szöveget vissza tudott idézni hiba nélkül. Meg az előtte levőt is. Meg az azelőttit is. Visszafelé és keresztben is. Évtizedekkel később is meg tudta mondani, Lurija mikor és mit kérdezett tőle, majd ismét visszamondta az információkat.

A memória bajnoka hivatalosan is Szolomon Seresevszkij

Az orosz férfi ezek után felhagyott az újságírással, és élete végéig abból élt, hogy emlékezett. Egyik helyen lépett fel a másik után, mindenhol megpróbálták próbára tenni a memóriáját, ő pedig minden alkalommal bebizonyította, hogy az emlékezete végtelen. Ám ettől nem vált sem gazdag, sem boldog emberré. Próbált ugyan időnként normális munkát vállalni, ám határtalan memóriája nem könnyítette meg az életét, sőt. Elszigetelte másoktól, így amikor 1958-ban elhunyt, sem család, sem barátok nem kísérték utolsó útjára. 

Hogyan volt képes mindent megjegyezni? 

Seresevszkij elképesztő képessége nem csupán a memóriájához kötődött. Életének minden egyes kis részlete összekapcsolódott az összes többivel, érzékszerveinek tapasztalásai teljesen összefonódtak. Azaz az érzésekről képek jelentek meg a szeme előtt, a hangoknak színük volt, agya a szinesztézia (emlékszünk még irodalomóráról a lila dalra kelt nyakkendőre, ugye?) összes változatát produkálta. Ötszörös szinesztéziája miatt komplett világok jelentek meg a szeme előtt egyetlen íztől. Ezzel persze nem áll egyedül a történelemben. Liszt Ferenc például színesen látta a hangokat, s utasításait is színekben adta meg a zenekarnak – jókora megrökönyödést váltva ki azokból, akiknek egy hang valóban csak egy hangot jelentett. Szinesztéziája volt Vincent Van Gogh és Claude Monet festőknek, Friedrich Nietzsche filozófusnak, Arthur Rimbaud költőnek, vagy Richard Feynman Nobel-díjas amerikai elméleti fizikusnak is. 

Na jó, de mi köze a színeknek a memóriához?

Az információk halmazokká és képekké történő alakítása egy ismert mnemonikus technika, amit szaknyelven számformarendszernek neveznek. Elképzelhető, hogy az orosz memóriabajnok agya ezt valamiféle automatizmusként használta? Lehetséges, hiszen az agyában látott képek segítségével egész testére hatással volt. Nyugalmi pulzusát százra tudta növelni csupán azáltal, hogy elképzelte magát egy éppen induló vonat után futni, majd pár perc múlva egyenletes 64-66-ra csökkentette azzal, hogy elalvás előtt, az ágyban látta magát lelki szemei előtt. Ha elképzelte, hogy egyik kezét a forró főzőlapra teszi, a másikkal pedig jégkockákat markol, mérhető, 2 Celsius-fokos hőmérséklet-különbséget ért el mindkét kezén. Képes volt elkerülni a fájdalmat azáltal, hogy elképzelte, hogy valaki más tapasztalja meg azt, ő pedig nézi. Innentől kezdve az elképzelt alak szenvedett, és nem maga Seresevszkij.

Amikor a fagyinak egy hangtól rossz íze lesz

Mielőtt elkezdenénk extrém módon irigykedni, gyorsan nézzük meg, a férfi milyen nehézségekkel nézett szembe képességei miatt. Gyakran jelentek meg a szeme előtt szükségtelen és zavaró képek. Nehéz volt megjegyeznie azokat az információkat, amelyek hozzárendelt jelentése eltért a szó szerinti jelentéstől. Az arcokat legendás memóriája ellenére is nehezen ismert fel, mondván, nagyon változékonyak. Időnként olvasási problémái is támadtak, mert az írott szavak zavaró érzéseket váltottak ki belőle, pláne akkor, ha olvasás közben evett. Egy alkalommal fagyit akart venni az utcai árustól, de amikor az megszólalt, annyira zavaró volt a hangja, hogy Seresevszkij úgy érezte, hogy egy egész halom szén és fekete salak ömlik ki a száján. Ezek után fagyi nélkül menekült onnan. Egy idő után nagy nehezen rá tudta venni az agyát arra, hogy felejtsen, de ezt is csak úgy tudta elérni, hogy képzeletben felírt adatokat egy papírra, és elégette. Később elég volt őket egy táblára képzelnie, amit szivaccsal letörölt. A felejtéshez mindig energiaráfordításra volt szüksége, míg a memorizáláshoz sohasem. Még abban a korban élt, amikor a memóriakutatást nem kapták fel szenzációként, így csupán kevesen tudják, hogy ő volt az első mnemonista a világon, akiről hiteles feljegyzéseink vannak. 

(Forrás: Ylva Ostby–Hilde Ostby: Titokzatos memória – A felejtés és emlékezés könyve)