marie antoinette versailles szellem

Mintha átléptek volna a múltba

Charlotte Anne Moberly és kollégája, barátnője, Eleanor Jourdain 1901 augusztusában turistaként utaztak Párizsba, ahol lelkesen látogatták a francia történelem és kultúra leghíresebb helyszíneit – mivel mindkét hölgy hajadon volt, természetesnek számított, hogy kettesben utazgatnak (bár az utókor felvetette, esetleg barátságnál több lehetett kettejük között, erre nincs bizonyíték). Az 55 éves Moberly kiváló családban, a salisburyi érsek lányaként látta meg a napvilágot, és hamar eldöntötte, hogy értelmiségi pályára lép, történetünk idején már 15 éve dolgozott igazgatónőként egy oxfordi női főiskolán, míg a szintén tekintélyes egyházi famíliából származó, 38 éves Jourdain az intézetvezető helyetteseként szolgált (később ő lépett Moberly örökébe, amikor az nyugdíjba vonult).

A versailles-i palotakomplexum természetesen kihagyhatatlan látnivalónak számított a két barátnő számára, akik egy útikönyv segítségével tájékozódtak az egykori királyi rezidencia hatalmas területén: eredeti céljuk a XIV. Lajos által építtetett Nagy-Trianon-palota volt (19 évvel később itt írták alá a magyarok számára végzetes békeszerződést), azonban, miután a kastélyt zárva találták, inkább továbbsétáltak a Napkirály utódja, XV. Lajos utasítására épült neoklasszicista Kis-Trianon-palota irányába. A zsebkönyvben található térképet kissé félrenézve a két hölgy véletlenül irányt tévesztett, és rossz helyen fordult le a fő sétálóútról, egy számukra ismeretlen, furcsán régiesnek tűnő udvarrésznél lyukadva ki; visszaemlékezésük szerint ekkor különös szomorúság, lehangoltság érzése vett erőt rajtuk.

Az eltévedt barátnők több furcsa alakkal is találkoztak sétájuk során, akik mindnyájan régies, 18. századi ruházatot viseltek: a palota kertjét elegáns, szürkészöld kabátot és kis, háromszögletű kalapot viselő szolgák őrizték, egy cselédlány az egyik – korábban észre nem vett – épület oldalát mosta, néhány egyenruhás svájci gárdista pedig arra intette a két látogatót, viselkedjenek az udvari etikettnek megfelelően. Mintha csak a londoni Madame Tussauds Panoptikum viaszfigurái elevenedtek volna meg a szemük előtt – számolt be az élményről Jourdain, aki barátnőjével együtt úgy érezte, mintha egy szürreális, nem valóságos tájon sétálna keresztül, ahol még a levegő is megfagyott, minden halottnak és szürkének tűnt.

Két „élő viaszfigura” különösen nagy benyomást tett a két hölgyre: egy taszító külsejű, arcán rusnya himlőhelyeket viselő férfi köpenyben és széles kabátban üldögélt egy kerti pavilon előtt, amikor pedig átkeltek a kis hídon, hogy megérkezzenek a palota elülső részéhez, Moberly egy fűben üldögélő, rajzolgató asszonyt pillantott meg. A harminc-harmincöt évesnek tűnő nő elegáns, világos színű nyári ruházatot viselt, és hajszíne is feltűnően világos volt, tekintetéből szomorúság áradt, és valahogy furcsán ismerősnek tetszett, ekkor azonban még nem tudták hová tenni alakját.

Éppen a monarchia bukásának évfordulóján történt a különös eset

A Kis-Trianon-palota homlokzatához megérkezve a barátnők végre kijutottak a különös „szellemzónából”, és úgy érezték, visszatértek a valóságba, minden újra színes, szagos és zajos lett: más turistákat pillantottak meg, és hozzájuk csatlakozva folytatták Versailles bejárását. A bizarr élményt azonban nem tudták elfelejteni, és Oxfordba visszatérve elkezdték összerakosgatni a kirakós darabkáit: kiderült, hogy látogatásuk éppen augusztus 10-re, vagyis a Tuileriák 1792-es ostromának évfordulójára esett, amikor a feltüzelt párizsi tömeg megrohamozta a királyi pár lakhelyét, és szinte mind egy szálig lemészárolta a svájci gárdistákat. XVI. Lajost és feleségét, Marie Antoinette-et letartóztatták, börtönbe vetették (később mindkettejüket guillotine-nal kivégezték), ezzel formálisan is megszűnt Franciaországban a monarchia.

A két angol hölgy arra a következtetésre jutott, hogy „látomásukban” talán az ostrom előtti utolsó csendes délutánt élték át, a rendkívül ismerősnek tűnő, szomorú tekintetű hölgy maga Marie Antoinette lehetett, míg a sebhelyes arcú férfiban a királyné közeli barátjára, Joseph Hyacinthe de Rigaud-ra, Vaudreuil grófjára ismertek rá. A feltételezést erősítette, hogy az eredetileg XV. Lajos szeretője, Madame de Pompadour számára épített Kis-Trianon-palotát utódja, XVI. Lajos a trónra lépésekor feleségének ajándékozta, ez volt tehát Marie Antoinette leggyakoribb lakhelye. Moberly és Jourdain később többször visszatértek Versailles-ba, ahol alaposan tanulmányozták a helyszínt: döbbenten állapították meg, hogy az általuk látott épületek egy részét, köztük a hidat és a pavilonokat már régen lebontották, a kert és az út is teljesen máshogy nézett ki, mint ahogy ők tapasztalták.

A barátnők később könyvben is megírták a különös kísértetjárás történetét és kutatásaik tanulságait; az 1911-ben megjelent kötet – melyet álnéven adtak ki, nehogy rossz fényt vessen az előkelő, értelmiségi hölgyekre és családjaikra – bestseller lett, a paranormális jelenségekre mindig vevő közönség szenzációként fogadta a lefejezett királyné és udvarának megelevenedéséről szóló beszámolót, ugyanakkor a hasonló jelenségek kutatásával foglalkozó Brit Pszichikai Társaság humbugnak nyilvánította és elmarasztalta az irományt. Jourdain 1924-ben, barátnője és mentora pedig 1937-ben hunyt el, csak ezután vált nyilvánossá a könyv szerzőinek valódi kiléte – ekkorra persze a közönség már régen elfelejtette a két tanult hölgy egykori kísértetkalandját.

Jelmezbálba, esetleg filmforgatásba csöppentek? 

A két turistahölgy által átélt jelenségre sokan és sokféle magyarázatot próbáltak találni az elmúlt 120 évben, a legtöbben természetesen cáfolni igyekezve a természetfeletti szálat: a legismertebb elmélet szerint Moberly és Jourdain valójában egy jelmezes összejövetelbe botlottak bele véletlenül. A Tuileriák szomszédságában élt akkoriban Robert de Montesquiou gróf, az extravagáns természetéről híres, nyíltan homoszexuális költő és műgyűjtő, aki szívesen rendezett elegáns partikat művészekből és arisztokratákból álló, széles baráti társasága számára, ahol a résztvevők gyakran öltöttek magukra különféle jelmezeket, sőt, sokszor a férfiak női gúnyába bújtak – nem lenne meglepő, ha az augusztus 10-i évfordulóról a bohém poéta éppen egy Marie Antoinette-partival emlékezett volna meg.

Mások szerint filmforgatás helyszínén találta magát a két gyanútlan látogató (ez megmagyarázná a „szellemépületek”, vagyis a produkcióhoz emelt díszletek jelenlétét), megint mások úgy vélik, hallucinációról lehet szó, melyet a kimerültség és az izgalom okozott, illetve az, hogy az igazgatónő és barátnője túlságosan belemerültek a francia királyok és királynék históriájába, romantikus fantáziáik vezették őket tévútra. Akárhogy is legyen, a paranormális jelenségek hívei és a szkeptikusok között máig eldöntetlen kérdésnek számít, vajon tényleg a tragikus sorsú királyné és kísérete tette-e tiszteletét a két tanult, de naiv angol aggleány előtt vagy sem.