magyar hippik

A hatvanas években San Franciscóban az egyetemistáknak elegük lett. Értelmetlennek és céltalannak tűnt számukra, hogy a szüleiktől látott életformát kövessék, és úgy érezték, hitelesebb (és gazdagabb) életük lehetne, ha a társadalmi kötöttségektől megszabadulhatnának, és valamilyen módon kivonulhatnának a fogyasztói társadalomból. Nem vonzotta őket a házasság intézménye sem: a lányok elutasították az anyáiktól látott házitündér szerepet, és a nemek közti egyenlőségért való harc jegyében megkezdődött a feminizmus második hulláma. Ellenezték a vietnámi háborút, a szabadságjogokba beleszóló államot, és egyfajta ellenkultúrát hoztak létre, amelynek alapjai a pacifizmus, a tolerancia és a házasságon kívüli szabad szerelem voltak. Ebből született meg az azóta mindenki által ismert hippi jelmondat: „Szeretkezz, ne háborúzz!”

Elutasították szüleik életmódját

"Arról akarnak meggyőzni, hogy »fegyelmezettnek« kell lennünk, s fel kell készülnünk a jövőre. Ez a legnagyobb hazugság. Nem fegyelmet, hanem alázatosságot követelnek tőlünk, hogy aztán egész életünkben hétrét görnyedjünk majd különféle főnökök előtt. Szegény apám, így élte végig az életét, s mire vitte? A gyárban, ahol dolgozott, elviselhetetlenül poros, füstös volt a levegő, s többször is szó volt sztrájkról, de a dolgozók többsége épp olyan megtört gerincű emberből állt, mint apám, így aztán minden maradt a régiben. Apám negyvenéves korában engedelmesen meghalt, tüdőrákban. Ez az, amit nem akarok vállalni... Ezért vagyok ilyen, amilyen. Még akkor is, ha gúnyosan »hippie«-nek kiáltanák ki" – idézte 1967-ben a Népszabadság a kiábrándult amerikai fiatalokat. "Családot alapítani annyi, mint önként meghunyászkodni, beállni az alázatosak sorába, fizetni a részleteket a jégszekrényért, eltartani a feleséget, gyereket. Elutasítjuk a hivatalos házaséletet. A párok alkalomszerűen, a kölcsönös vonzalom és megegyezés alapján alakulnak ki" – mondták a lázadó amerikai fiatalok.

A marihuána és az LSD tudatmódosító hatásai jól megfértek a pszichedelikus rockzene, a pacifizmus, a tolerancia és a szabad szerelem hirdetése mellett. Hamarosan Franciaországban és Németországban is megindult az „újbaloldalnak” nevezett mozgalom, amely rendszeresen tüntetéseket szervezett, egyetemeket és színházakat foglalt el, időnként pedig a rendőrökkel való harctól sem riadt vissza.

Mindent elöntött a szocreál

Ami azt illeti, elégedetlenkedésre a hazai fiataloknak is lett volna bőven oka. „Nagy döglött semmi volt, mindent elöntött a szocreál” – emlékezett vissza a korszakra Csörsz István, aki regényt írt a Nagyfa galeriről. 1956 emléke azonban még eleven volt, és a kádári politika minden elkövetett, hogy a fiatalokat ellenőrizze: lehetett lázadni, de csak ellenőrzött keretek között. A televízió, a rádió és a sajtó világosan körvonalazta, milyen zene esik a támogatott és tűrt kategóriába, a KISZ által szervezett táborok pedig segítették az állampártot abban, hogy a szocialista fiatalokat a megfelelő magatartásra nevelje.

Magyarország ekkoriban vált a „legvidámabb barakká” a szocialista tömb országai között. A titokban hallgatott Szabad Európa rádiónak és a becsempészett bakelitlemezeknek köszönhetően azonban a magyar fiatalokhoz is eljutott a beatzene, ami ellen kezdetben a hivatalos kultúrpolitika nagyon is ágált. Az őrületet azonban nem lehetett megállítani: a farmernadrágnak eszmei értéke volt, a Coca-Cola pedig azt az illúziót keltette, hogy nem is vagyunk mi olyan messze az amerikai álomtól. (Talán emlékszünk a Megáll az idő című kultfilm jelenetére a Coca-Cola tudatmódosító hatásáról.) Míg azonban a lázadó nyugati fiatalok Woodstockban csápoltak, nekünk maradt a Táncdalfesztivál, ahol jól megfért egymás mellett a hagyományos tánczene Koós Jánossal és Korda Györggyel, és a nyugati beatritmusokat magukévá tevő bandákkal.

Alföldi papucs, hosszú haj

A magyar Woodstock leginkább talán a Tabánban megrendezett beatkoncerteket jelentette. A hatvanas évek végétől kezdve a nemzeti ünnepeken, azaz május 1-jén és augusztus 20-án tartottak nagyszabású koncerteket, amelyeken fellépett a Syrius, a Kex, a Mini együttes, a Korál, a Skorpió vagy az LGT. A magyar hippik ugyanis értük rajongtak, hajukat és a szakállukat is megnövesztették (amikor már lehetett, miután Kádár kijelentette, hogy „Nem baj, ha hosszú a fiatalok haja, csak mossák!”), Alföldi papucsot hordtak, és tarisznyájuk is volt. Ugyanúgy lelkesedtek a békéért, mint nyugat-európai társaik, de a szocialista blokkban a „békeharc” egész más értelmet nyert, de az öltözködéssel együtt ez is egyfajta összekötő kapcsot jelentett a Nyugattal.

Ki a hippi?

A korabeli magyar sajtó a hippi fogalmát sokszor szinonimaként használta: a csövesek, a huligánok, galeritagok megfelelőjeként. Pedig hippinek tarthatta magát a belvárosi kádergyerek is, aki egyszerre lázadt a szülei és a langyos állóvíznek érzett szocializmus ellen; csakúgy, mint a külső kerületben élő, galerikba tömörülő, sodródó fiatalok. A Nagyfa Galeri tagjai például a Budai Ifjúsági Park előtt álló fánál találkoztak, rendszeresen belekötöttek a „kulturáltan szórakozó” fiatalokba, lejmoltak, majd közel százfősre duzzadt társaságukkal végigóbégatták (vagy törték-zúzták) Budapest belvárosát. Őket csak a hivatalos „szervek” tartották hippinek (vagy közveszélyes munkakerülőnek): ezek a bizonytalan családi hátterű, sokszor állami gondozott, elhanyagolt tizenévesek messzebb nem is lehettek volna a baloldali hippi ideológiától: volt, akit náci induló éneklése miatt tartóztattak le. De hippinek aposztrofálták magukat azok a nagyvárosi vagányok is, akiket leginkább a bulik, a sörözés, a csajozás és esetleg még a foci érdekelt, és azok az egyetemista lányok is, akik hosszú, kibontott hajjal, népi mintás blúzban jártak a Tabánba fesztiválozni.

Vörös Parizer és Nagy Lekvár

„1965 környékén kezdett összeverődni a »belvárosi galeri«, a város különböző helyein lakó fiatalokból, akik a Jégbüfé előtt gyülekeztek. Kedvenc helyeik a Kárpátia, Korzó, Apostolok és Bajtárs éttermek, az Építők klubja, az Eötvös klub, az Egyetem presszó, a Vén Diák Presszó, a Belvárosi Kávéház és a Duna-part lépcsői voltak. A másik társaságnak, a Kalefosoknak már az ötvenes évek végétől a Moszkva tér volt a törzshelyük, de ők is a Duna-partra, a „Lére”, belvárosi szórakozóhelyekre, valamint az Ifjúsági Parkba és a Bem rakpartra jártak. Rajtuk kívül persze még nagyon sok galeri volt, például a Városmajoriak és a Nagyfások. Ezek a fiatalok főleg a Scampolo, az Atlas, a Liversing, az Atlantisz és a Dogs, később a Sakk-Matt, a Tűzkerék, a Kex, a Mini és a Syrius együttes koncertjeit látogatták. Több száz ember tartozott ezekbe az egymást sokszor átfedő körökbe. Egy részük még ma is összejár. Az egykori Belvárosiak a Bem rakparti Bodola-emlékbulikon, a régi Kalefosok pedig Dörgicsén szoktak találkozni” – emlékezett vissza 2014-ben Mezey András „Golyó” egykori hippi a hippikről rendezett kiállítás kapcsán. A galeritagok egymásnak egyedi beceneveket is adtak: Vörös Parizer, Tarhás, Tüdő, Riasztó, Nagy Lekvár és Kis Lekvár is megfordult közöttük.

Máktea és sör

Nyugaton az ellenkultúra magával hozta, hogy a fiatalok olyan, marginálisnak számító kulturális témák iránt kezdtek érdeklődni, mint a beatirodalom, a keleti vallás és filozófiák, az antipszichiátria. Magyarországon mindezekhez igen korlátozottan lehetett hozzáférni – mint ahogy a marihuánához és az LSD-hez is, bár ez talán nem is olyan nagy baj. (Volt helyette máktea és sör.) A kommunák sem igazán terjedhettek el a szocialista erkölcs idején, bár volt, aki kísérletezett vele, például Xantus János filmrendező. A nyolcvanas években pedig megjelentek a keményebb zenei stílusok kedvelői: a rockerek és a punkok. Az egykori hippik közül néhányan vidékre költözve valóban megvalósították a társadalomból való kivonulást, sokan konszolidálódtak, családot alapítottak. Ki tudja, lehet, hogy mégis a hippiket bíráló Jules Masserman pszichoanalitikusnak lett igaza: „A hippik legtöbbje, amint felnőnek és bölcsebbekké válnak, jó állampolgár és jó szülő lesz. Később majd ők tiltakoznak a tőlük elhajló ifjú nemzedék ellen.”