középkor udvari bolond

A királyi és földesúri udvarok elengedhetetlen tartozéka, mindenki által jól ismert figurája volt az udvari bolond, akinek különc, mai szemmel kissé visszatetsző alakja számtalan, a középkorban játszódó filmben és más alkotásban jelenik meg, Shakespeare Hamletjétől Woody Allen Amit tudni akarsz a szexről... című komédiájáig. De milyen volt az élete valójában egy bolondnak, és miért számított különleges pozíciónak az övé?

Az udvari bolond intézménye nem középkori találmány, már jóval korábban, az ókorban is szívesen vették igénybe az uralkodók a különböző mutatványokra, bohóckodásra szakosodott hivatásos mulattatók szolgálatait. Egy 12. századi angol forrás említi a királyi udvar hivatásos szórakoztatóját először fool, vagyis „bolond”, „együgyű” néven, az angol nyelvben ma használatos jester elnevezés – amely az anglonormand gestour, vagyis „mesélő”, „regélő” szóból származik – viszont csak a 16. századtól vált elterjedtté.

A bolondot egyáltalán nem nézték le a középkori udvarban, sőt kifejezetten nagyra becsült pozíciónak számított az övé: szolgálataiért cserébe – a királyhoz hű nemesemberekhez hasonlóan – gyakran birtokot kapott az uralkodótól, sokszor nem is kicsit. II. Henrik angol király például egy egész uradalmat ajándékozott Suffolk megyében kedvenc bolondjának, Roland le Farterének, vagyis Fingós Rolandnak, aki országszerte híres volt szellentőművészi kvalitásairól. A karácsonyi ünnepeket például úgy dobta fel, hogy táncra perdült, majd a végén ugrott egy nagyot, füttyentett, és fingott egy kiadósat.

A kellően tehetséges és szerencsés bolondokból – főként, ha az uralkodó vagy a legelőkelőbb nemesek szolgálatába állhattak – igen gazdag ember és igazi szupersztár válhatott. I. (Nyakigláb) Eduárd angol király 50 schillinggel jutalmazta Tom nevű bolondját, amiért elszórakoztatta a násznépet lánya, Erzsébet esküvőjén – ez több mint kétszázszorosa volt egy ács vagy hasonló mesterember napi bérének. A szerencsétlen, kevésbé tehetséges udvari bolondok ellenben könnyen elveszíthették munkahelyüket, gyakran uradalomról uradalomra vándoroltak munka reményében, és szegénységben tengették életüket.

Nem lehetett azonban mindenki udvari bolond: a tisztség megszerzéséhez szerteágazó tehetségre és tudásra volt szükség. A bohóckodás és viccmesélés mellett énekelni, zenélni is és táncolni is kellett, sőt a bolondok gyakran bűvész- és akrobatamutatványokkal is szórakoztatták az udvar lakóit, de a hangutánzó és imitációs képességek is elengedhetetlenek voltak. A hiedelemmel ellentétben az udvari bolondok többsége kifejezetten intelligens személy volt, aki pontosan tudta, miből és hogyan érdemes gúnyt űzni, átlátta az uradalom gondos-bajos ügyeit és a politikai helyzetet, és jó pszichológiai érzékével képes volt kiszimatolni, milyen irányba érdemes terelgetni ura-parancsolója érzelmeit, gondolatait.

Bolond bárkiből lehetett, aki rendelkezett ezekkel a képességekkel: a földesúr birtokában lévő jobbágyok közül is kikerülhetett az illető, de kicsapott papneveldei és egyetemi diákok (közéjük tartozott például Zsigmond magyar király kedvenc bolondja, Porro, vagyis Johannes Talanderi), illetve kiközösített, a kolostorból kizárt szerzetesek is gyakran megpróbálkoztak az udvari bolond mesterségével. A pozíció olykor örökletes volt, a sikeres bolondok egész udvaribolond-dinasztiákat alapíthattak, melyekben gyerekük, majd unokájuk vitte tovább a családi hivatást.

A bolond személye más téren is kiváltságosnak számított: különleges pozíciót foglalt el a középkori alá-fölérendeltségi rendszerben. Ő volt az egyetlen az udvarban, aki büntetlenül tréfát űzhetett a földesúrból/királyból, hitveséből és családjából, és gyakran rögtönzött vagy előre kieszelt viccekben vette célba kenyéradói tökéletlenségeit. Az udvar lakói számára ő jelentette az egyenességet, a képmutatás nélküli igazságot: köntörfalazás nélkül beszélhetett egy olyan környezetben, ahol mindenki köteles volt nyájasan hazudni. Ennek köszönhetően a bolond gyakran hasznosabbnak bizonyult a várúr számára, mint hivatásos tanácsadói: velük ellentétben ugyanis nyíltan rátapinthatott a problémákra, és kimondhatta, amit másnak tilos volt. Sok király ezért valóban legfőbb tanácsadóként tekintett a bolondjára.

Voltak azonban kellemetlen kötelességei is az udvari bolondnak: gyakran az ő feladata volt a rossz hírek közlése, amelyeket – tompítva a csapás súlyát – tréfás, verses-dalos formában adott elő az urának. Ez a hírvivői pozíció akár a bolond életébe is kerülhetett, a lesújtott címzett ugyanis olykor rajta élte ki a dühét: lefejezte vagy más módon tette el láb alól a rossz hír hozóját.

A bolond a csatába is elkísérte a királyt vagy a földesurat, ahol szintén több feladatot kellett ellátnia: a táborban gondoskodott a katonák jókedvéről, elterelte gondolataikat a halálról és feltüzelte őket a harchoz, másrészt a csatamezőn gyakran a sereg előtt haladva gúnyolta és szidta az ellenséget. Gyakran itt is az ő feladata volt a hírek továbbítása a két sereg között – ez sem volt kevésbé veszélyes megbízatás, mint a rossz hírek tálalása odahaza.

A bolondnak azonban nem csak bolondkodnia kellett, egyes esetekben – amikor éppen nem volt szükség mulattatói szolgálataira – más, udvarbeli teendőket is ellátott, például az ő feladata volt gondoskodni az élelmiszer és az élő állat beszerzéséről az udvar számára, vagy a kastélyban élő kutyák ellátása, etetése. A bolondok jellegzetes színes, csörgősipkás öltözete valóban létezett, a rendhagyó viseletet azonban csak „munkaidőben” hordták, a hétköznapokban a többi szolgáéhoz hasonló egyszerű öltözetben jártak.

A híres bolondok között érdemes megemlíteni Bölcs Frigyes 16. századi szász választófejedelem udvari bolondját, Klaus Narrt, akinek bohóságai több kötetben is megjelentek. Az egyik történet szerint a választófejedelem egy drágakövet vásárolván megkérdezte Narrt, mennyire becsüli azt, mire az találó feleletet adott: „oly drága és értékes, amilyenre egy gazdag bolond becsüli, s ahogy megfizet”. Szintén legendás volt XI. Lajos és I. Ferenc francia királyok különösen éles elméjű bolondja, Triboulet, akinek alakja inspirálta Giuseppe Verdi operája, a Rigoletto címszereplőjét.

Idehaza Hunyadi Mátyás királyunk ápolt legendásan közeli viszonyt udvari bolondjaival: a krónika szerint amikor a magyar uralkodó Olmützben találkozott II. Ottokár cseh királlyal, a két koronás fő ádáz vitába bonyolódott a katolicizmus és a huszitizmus ügyében. A vita egy idő után parttalanná vált, ezért valaki felvetette: mérkőzzön meg egymással a két uralkodó bolondja, így téve igazságot a kérdésben. Állítólag Mátyás bolondja, Lebersit kerekedett felül a párbajban, mire az egyik sértett cseh uraság megütötte a szerencsétlen flótást, válaszként pedig honfitársai jól ellátták a magáról megfeledkezett nemesurat, a bolond ugyanis szentnek és sérthetetlennek számított.

Mátyás halálhírét egy másik kedvenc bolondja, Tibrili adta hírül a Bécsben tanácskozó uraknak, ugyanis ő volt az egyetlen személy, aki engedély nélkül beléphetett a király hálószobájába. Radéczi István 16. századi egri püspök kieszközölte Habsburg Rudolf királytól, hogy hálából szolgálataiért nemesi rangot kapjon udvari bolondja, Gutthray Mátyás: a különleges megtiszteltetésben részesült bolondnak egy ún. gúnycímert adományoztak, amelyben ezüst bakkecskén parádézó, vitézi öltözetű, peckes tartású majom feszít vörös dolmányban, a fején kalappal, nadrág és csizma nélkül, jobb kezében zászlós kopja, bal csípőjén szablya látható.

A hivatásos bolondok mellett léteztek „született bolondok” – korabeli elnevezéssel „ártatlan bolondok” – is, akiknek sorsa sokkal sanyarúbb volt: a testi fogyatékossággal élők, elmebetegek és más „torzszülöttek”, akiket a korabeli társadalom kivetett magából, állást kaphattak az arisztokrácia udvaraiban, ahol egyfajta háziállatként kezelték őket. Fizetség nem járt nekik, de koszthoz és kvártélyhoz jutottak – bár ritkán alhattak ágyban, inkább a földön hajtották álomra a fejüket.

Az udvari bolond intézményének a középkor végével leáldozott, és a 17. század folyamán a bolondok lassan eltűntek az európai nemesi és királyi udvarokból. Magyarországon Mohács után szűnt meg fokozatosan – a középkori udvari élettel együtt – az udvari bolond pozíciója, bár egyes főúri házaknál még a 18–19. században is alkalmaztak a háziak szórakoztatására szolgáló bohócokat – Szigligeti Ede például elbeszélte, hogy gyerekkorában még látta a nagyváradi prépost gróf udvari bohócát. Napjainkban a régi csörgősipkások emlékét – és fontosságát – a francia kártya egyik legértékesebb lapja, a jolly joker őrzi.