Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A zsidó nőegyletek fontos központjai voltak a jótékonykodásnak, és vallástól függetlenül is próbáltak segíteni a rossz szociális és anyagi körülmények között élő embereknek.
A magyarországi nőegyletek története az 1870-es évekre nyúlik vissza. Ezek olyan társadalmi egyesületek voltak, amelyeknek csupán nők lehettek a tagjai, fő céljuk a rendszeres kulturális és hitbuzgalmi jótékonykodó tevékenységek megszervezése volt, és általában hangzatos programokkal hívták fel magukra a figyelmet. A zsidó nőegyletek fontos központjai voltak a jótékonykodásnak, és vallástól függetlenül is próbáltak segíteni a rossz szociális és anyagi körülmények között élő embereknek.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve, a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért után nemrégiben jelent meg új könyve, A női test alakváltozatai 1880–1945. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
A rászorulók gondozása a zsidó gyülekezetekben
A jótékonyság a mózesi könyvek etikáján alapul, és már a bibliai korban megvalósult. A jótékonyság nem érdem vagy erény, hanem alapvető vallási és erkölcsi kötelezettség mindenki, gazdag és szegény számára egyaránt. Már a bibliai törvényhozás fölhívja a figyelmet a szegények és megalázottak, az özvegyek és árvák sorsára, továbbá az idegeneket és szegényeket támogató törvények célja az, hogy biztosítson a rászorulók számára valamilyen minimális védettséget.
A zsidó fölfogás szerint a gyámoltalannak és nincstelennek joga van segítséget kérnie szerencsésebb sorsú testvéreitől. A jótékonyság gyakorlásánál fontos, hogy szívből jövő, önzetlen legyen, és fontos a diszkréció, hogy a nyilvánosság ne sértse, ne alázza meg a támogatásra szorulót. Legtökéletesebb formája, ha mind az adakozó, mind az elfogadó névtelen marad. A Talmud szerint a hitközség kötelessége gondoskodni arról, hogy a tagjai között ne legyen szűkölködő. A szükséges pénzt a község két legtekintélyesebb vezetője hetenként szedi be, és a jótékonyság intézményesített formája az országutak mentén létesített menházak rendszere volt idegenek, hajléktalanok, üldözöttek részére.
A Talmud a jövedelem egytizede arányában határozza meg a jótékonyság mértékét: ezzel biztosítja a szükséges támogatást, anélkül, hogy az adakozó egzisztenciális biztonságát veszélyeztetné. A zsidóság körében léteztek szegénytámogató, ruhakiosztó, nevelési-oktatási, hozományosztó, árvasegélyező, betegsegélyező, gyermekágyasokat segélyező, hajléktalanoknak menhelyet nyújtó, aggokat gyámolító, valamint foglyokat megváltó jótékonysági egyesületek.
A saját gyülekezet szegény tagjai a támogatásban és segítésben elsőbbséget élveznek más gyülekezetek rászoruló tagjaival szemben, azonban még a nem zsidó szegényekkel is jótékonyságot kellett gyakorolni.
Zsidó polgári egyesületek a rászorulókért
A 19. század óta a legfontosabb intézményesült zsidó jótékonysági tevékenységek a következők voltak: üldözöttek és emigránsok támogatása; a szűkölködő családok élelemmel, tűzifával és téli segéllyel való ellátása; az elhagyott, elhanyagolt és bűnöző gyerekek és ifjak, valamint rossz útra kényszerült nők munkára nevelése; kórházak, orvosi rendelők fenntartása, betegek és gyermekágyasok segélyezése; testi fogyatékosok támogatása; aggok menhelyeinek és szeretetházak fenntartása; a szegénység enyhítése (ingyenes ebéd, élelmiszer-juttatás, ünnepi segély, főzőiskolák, leányegyletek szegény sorsú leányoknak, ipari nevelés szegény gyermekeknek).
Ezeket a tevékenységeket Magyarországon 1945 előtt a Pesti Izraelita Hitközség, a Pesti Ortodox Hitközség, az OMIKE, a MIKÉFE és nőegyletek végezték. A kiegyezés után, az 1870-es évektől a polgárosodás történelmi változásaival egyre több modern értelemben vett egyesület jött létre. A nők karitatív tevékenysége, a vallásból adódó jótékonykodás egyre jobban kezdett terjedni a jómódú neológ zsidó asszonyok között. A különböző jótékonysági egyletek nagyon sokszínűek voltak.
Bischitz Johanna, az első önkéntes szociális munkás
A Pesti Izraelita Nőegylet 1866-os megjelenése Bischitz Johanna vezetésével, népkonyháival, leányárvaházaival, mintát mutatott a vidéki zsidó asszonyoknak is. A Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetségét (MINOSZ) 1922-ben alapították. Célja volt, hogy országosan fogja össze a működő izraelita nőegyleteket, és közös jótékony munkára ösztökélje őket. Fontos célkitűzése volt emellett a zsidó kultúra terjesztése, leányegyletek szervezése és a vallásos élet elmélyítése. Ebben az évben nyílt meg az Izraelita Nőegylet keretében az a leányotthon, ahol hajadon lányoknak biztosítottak lakhatást, a Vilma nőotthon pedig idősotthonként működött: megözvegyült, szegény sorban élő asszonyok lakhatását biztosította.
A Bischitz Johanna vezetésével 1867-ben létesített leányárvaházat Erzsébet királyné is meglátogatta 1871-ben. Tevékenységének köszönhetően alapították a Fővárosi Gyermekkert Egyesületet. 1870-ben népkonyhát is nyitott, ahol minden felekezetű szegénynek ellátást tudtak biztosítani. A jómódú mecénás, Hirsch Mór által nyitott Jótékonysági Iroda elnöke lett, mely szervezet évente 120 ezer forintot osztott szét a szegények között, szintén felekezetre való tekintet nélkül. Az országnak alig volt jótékony célú egyesülete, melyben tevékenyen részt ne vett volna. Áldozatos munkája nem ismert határokat. Megszállottan járta a népkonyhákat, pincelakásokat, hajléktalanok menhelyét. A nyomort ugyan nem tudta felszámolni, de emberfeletti munkájával megpróbálta enyhíteni. 1898-ban bekövetkezett haláláig aktívan próbált segíteni. Az általa létesített egyesület a mai napig jelentős karitatív tevékenységet végez.
Nőegyleti „fundraising” Kolozsváron
A módosabb zsidó közösségek nőtagjai fontos feladatként élték meg a karitatív munkát, amivel számos visszaemlékezés is foglalkozik. Egy kolozsvári zsidó árvaház életében aktívan tevékenykedő jómódú zsidó nő családjának visszaemlékezésében a következő olvasható a szervezet működéséről, anyagi hátterének biztosításáról:
„Kolozsváron volt egy zsidó árvaház vagy inkább napközi otthon, körülbelül 150–200 gyerekkel. Valójában kevés volt köztük az árva, inkább szegény gyerekek voltak. Az édesanyám a nőegyletnek, amelyik fenntartotta a napközi otthont, volt az alelnöknője évekig. Még emlékszem, hogy amikor a kolozsvári zsidó kórházat felépítették és kezdték berendezni, akkor ott beállítottak vagy tíz-tizenkét szobába varrógépeket, és varrónők szabták és varrták a kórház részére a párnákat, párnahuzatokat, lepedőket. Édesanyám ott felügyelt, és adta ki a munkát nekik. Az anyagiakat adományokból biztosították. Labdaszerű, mindenkit bevonni akaró teadélutánokat rendeztek, amelyeken kellett fizetni.
Például édesanyám meghívta öt nőismerősét, és mindenki kellett fizessen egy előre meghatározott, nem komoly összeget, és egy-két órát beszélgettek. Az öt meghívott pedig köteles volt még öt-öt személyt hívni, akik szintén fizettek. Az volt az elv, hogy a következő öt meghívott sohase legyen olyan személy, akinél már voltak, hanem terjedjen ki a város egész zsidóságára. Csak a kimondottan nagyon szegény rétegeket hagyták ki, azokat segélyezték az összegyűlt pénzből.”
Teljesen természetes volt, hogy zsidók más felekezeti-közéleti rendezvényeken is jótékonykodtak. Mivel a jótékonykodás gyerekkortól fogva hozzátartozott a zsidó családok életéhez, így a tapasztalatuk is nagyobb volt egy-egy jótékonysági rendezvény megszervezésében.
A zsidó közösségekben különféle jótékonysági egyletek általában a zsinagóga bejáratánál található – sokszor beépített –, illetve rendezvényeken körbevitt, magánházaknál, zsidó tulajdonosok üzleteiben elhelyezett jótékonysági, úgynevezett cedakaperselyekben, valamint adománykönyvekben gyűjtötték a pénzt. A cedaka jótékony célú adomány, minden zsidó kötelessége függetlenül attól, hogy gazdag-e vagy szegény. Az ember nyilván mindig a lehetőségeihez képest adakozik, de ha csak egy kicsi esélyük is volt rá, a szegények is megpróbáltak megfelelni a jó cselekedet kívánalmának.
