japán nők

1002 nyarán a huszonhat éves japán herceg, Tametaka Sinno váratlanul meghalt. Sinnót romantikus szálak fűzték az arisztokrata Izumi Sikibuhoz, aki a császárné udvarában élt, és a Heian-korszak női naplóíróinak egyike volt. Szenvedélyes nő hírében állt: az a hír járta róla, hogy két férje és két „hivatalos” szeretője mellett még számos férfival volt kapcsolata. Tametaka Sinno halála után viszonyt kezdett a herceg öccsével, amelynek részleteit emlékiratában örökítette meg.

Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, a japán nők az azóta eltelt több mint 1000 évben jóval szabadabban éltek, mint európai társaik: a kezdeti szabadság után őket is elérte a partiarchátus, amelynek nyomai még a mai társadalmi berendezkedésben is felfedezhetők. Hogyan alakult tehát a a japán nők helyzete az évszázadok során?

A kezdetek: a napistennő és a női uralkodók

 Az ókorban Japánban a sintó vallás volt az uralkodó. A sintó napistennő, Amateraszu a tökéletességet testesítette meg: a szépséget, az intelligenciát, a termékenységet és a tisztaságot. A „nőiességen alapuló” mitológia matriarchális ókort teremtett Japánban: a női uralkodók, például Himiko császárnő, békét és szabályozottságot hoztak az országnak.

A buddhizmus megjelenésével csökkenni kezdett a nők hatalma és megbecsültsége a szigetországban, bár a buddhizmus és a sintóizmus tovább élt egymás mellett. Még a 8. században is találunk befolyásos nőket a japán politikában: a Nara-korszakban (710-794) például úgy hitték, hogy a nők természetfeletti erővel bírnak, képesek a lelkekkel kommunikálni, ezáltal pedig közvetve hatalmat gyakorolnak a férfiak fölött.

Egyenjogúság japán módra

Japánban a családi kapcsolatok terén eredetileg anyai ágon öröklődő rendszer alakult ki, ennek eredményeképpen a nők is tölthettek be vezetői pozíciókat. A 12. században, az úgynevezett Heian-korszakban a japán nők is örökölhették a családi vagyont, és maguk kezelhették azt, férjüktől függetlenül.

A 16. században Japánba érkező portugál misszionárius, Luís Fróis például megdöbbenve számolt be arról, hogy a japán házastársak külön vagyonnal rendelkeznek, sőt, ha a feleség a módosabb, akár kölcsönt is adhat a férjének – 11%-os kamattal.

Annak ellenére, hogy részt vehettek az oktatásban és ha kellőképpen diszkrétek voltak, szeretőt is tarthattak, a tanult, arisztokrata nők meglehetősen elzártan éltek. Hogy magányukat enyhítsék, meséket (monogatari) és napló-emlékiratokat (nikki) írtak – akárcsak az idézett Izumi Sikibu.

Nők a szamurájok korában

A Heian-korszak végétől kezdve egyre nagyobb szerephez jutottak a japán társadalomban a szamurájok, és a 12. végére kialakult a sógunátus. A japán harcosok feleségei megtanultak írni-olvasni, hiszen ha a csatában elesett a férj, nekik kellett vinniük a házat, nem a család legidősebb férfitagjának. Fennmaradt bizonyítékok szerint az apák is kivették részüket a gyereknevelésből:

előkerült például egy apáknak szólt feljegyzés, amely részletezte, hogyan kell a gyermeknek tejet adni, ha az anya éppen nincs a közelben.

A szamurájok gyerekeiről való gondoskodás az első években az anya kötelessége volt, amikor azonban eljött az idő arra, hogy a gyerek megismerkedjen a harcművészetekkel és az irodalommal, az apa vette át a nevelését. Sőt, ahogy e cikk egyik forrásában, a Lovászy László által szerkesztett Japán társadalom 5.0 című kötetben is szerepel: „… a 16. században Nyugat-Japánban voltak nőkből álló harci csapatok is, mert a kisebb testű, alacsonyabb méretű japán lovakat a szintén kisebb méretű nők a rajtuk lévő páncélzattal jobban és gyorsabban kezdték kezelni.”)

Elnyomott nők

A buddhizmus térhódításával (amely szerint a nők képtelenek felfogni Buddha tanításait, mi több, gonosznak és csábítónak állítja be őket) azonban a nők szerepe, befolyása csökkenni látszott, megítélésük pedig hasonlóvá vált a vagyontárgyakéhoz. A Kínából beszivárgó konfucianizmus hasonlóképpen vélekedett a nőkről: a feleségeket teljesen alárendelte férjük akaratának, akiknek mindenben engedelmeskedniük kellett, és lehetőleg véletlenül se megkérdőjelezniük a fennálló rendszert.

Jó feleségek, bölcs anyák

Mindez a Meidzsi-korszakban (1868–1912) érte el a csúcspontját: 1898-ban a Meidzsi Polgári Törvénykönyv megtagadta a nők jogait, és teljes mértékben alárendelte őket a családfő akaratának. A nők ekkoriban a „három alávetetettség” szerint élték az életüket:

fiatalkorukban alávetették magukat apjuk akaratának; házasként a férjük akaratának, idősebb korukban pedig fiaik akaratának.

Bár ekkor ismét részt vehettek az oktatásban, taníttatásuk fő célja a rjószai-kenbo volt, azaz, hogy elsősorban „jó feleségek és bölcs anyák” legyenek. Ennek értelmében, egy japán nő úgy bizonyíthatta hazafiasságát, ha e szerint a (férfiak által felállított) eszmény szerint élt: otthon maradt, vitte a háztartást, nevelte a gyerekeket, és gondozta idős családtagjait.

Akárcsak a többi patriarchális társadalomban, itt is fontos volt, hogy legyen fiú örökös: ha nem született fiú egy családban, örökbe fogadtak egyet. Gyakoriak voltak az előre elrendezett házasságok, akár már 15-16 éves korban.

A házas nők, hogy demonstrálják státuszukat, feketére festették fogaikat és leborotválták a szemöldöküket.

Természetesen ekkor is akadtak nők, akik munkát vállaltak – például a textiliparban –, őket azonban gyakran rettenetes körülmények között foglalkoztatták, kétes szerződésüket pedig apjuk írta alá helyettük, már ha tudott egyáltalán írni.

Lassú változás

A Sóva-korszakban (1926-1989) a nők feladata elsősorban az anyává válás volt. A második világháborúban és az azt megelőző időszakban a japán birodalomnak rengeteg katonára volt szüksége, így azt, hogy a nők férjhez menjenek, majd gyerekeket szüljenek, a nemzet felemelkedésének zálogaként kezelték. A háztartást vezető, férjét váró japán nő eszményképe sokáig megmaradt, napjainkban is felfedezhetjük nyomait, annak ellenére, hogy manapság a japán nők több mint fele felsőfokú végzettséggel rendelkezik, és egyre több a női munkavállaló is – akik, kimutatások szerint, még mindig átlagosan 40%-kal kevesebbet keresnek, mint férfi kollégáik.

Ha szívesen olvasnál még Japánnal kapcsolatban, kattints ide!