930 német zsidó menekült a nácik elől Amerikába egy hajón, visszaküldték őket a kikötőből

Adolf Hitler hatalomra kerülése után megkezdődött Németországban a zsidók szisztematikus üldözése, jogaiktól való megfosztása és vagyonuk kisajátítása, mely az 1938. novemberi kristályéjszakán tetőzött: a központilag szervezett erőszakhullámban több tucat személyt meggyilkoltak, zsinagógák és zsidó üzletek százait gyújtották fel a rendőrség hallgatólagos beleegyezése mellett. Az üzenet egyértelmű volt, és érthető, ha sokan hazájuk elhagyása mellett döntöttek.

Úton a szabadság felé?

A német–amerikai HAPAG hajótársaság égisze alatt működő, dízelmotorok által hajtott MS St. Louis luxus-óceánjáró 1939. május 13-án hagyta el Hamburg kikötőjét, fedélzeten 937 kivándorlóval (közülük 930 zsidó származású volt), akik a náci atrocitások miatt hagyták el hazájukat. Az úti cél Kuba volt, ahol a terv szerint biztonságosan letelepedhettek a többségükben állampolgárságuktól megfosztott, hazátlan menekültek. Az utazás nem volt olcsó: az első osztályú jegyek 800 birodalmi márkába, a turistaosztályra szólóak 600 márkába kerültek, egy esetleges visszaút költségeinek fedezésére az utasoknak további 230 márkát kellett fizetniük, a kubai belépési engedélyért pedig 150 dollárt kértek a helyi hatóságok. Mivel a német zsidóság nagy része elvesztette a munkáját, sőt a hitleri törvények alapján még különadót is kellett fizetniük, az utasok többsége minden megtakarított pénzét feltette a hajóútra. Sokan külföldi rokonaiktól kértek kölcsön pénzt, más családoknál – mivel csak egy jegyre volt elegendő pénz – sorsot húztak, ki kapja meg a lehetőséget.

Látni lehetett a feszültséget az utasok arcán és viselkedésében, de többségük azért biztos volt benne, hogy sikeresen letelepedhet a tengerentúlon, és sohasem kell visszatérnie Németországba – írta naplójában Gustav Schröder kapitány, aki vehemensen ellenezte a nácik politikáját, és mindent megtett azért, hogy a menekültek a megfelelő bánásmódban részesüljenek a személyzet részéről, még zsidó istentiszteleteket is szervezett a fedélzeten. Nem mindenki osztozott azonban a parancsnok nézeteiben: az egyik tiszt, Otto Schiendick gyakran igyekezett megbontani a rendet azzal, hogy náci mozgalmi dalokat énekelt, birodalmi propaganda-híradót csempészett a vetítendő filmek közé, és a Der Stürmer nemzetiszocialista hetilap példányait osztogatta. Senki sem sejtette, hogy Schiendick valójában a német titkosszolgálat ügynöke, akit azzal a feladattal bíztak meg, hogy Havannában az amerikai hadseregre vonatkozó titkos dokumentumokat vegyen át egy összekötőtől.

Indulás után nem sokkal a kapitány üzenetet kapott a cég vezetőségétől, melyben felszólítják, hogy a lehető legnagyobb sebességgel hajózzon, és minél előbb érje el az úti célt. Schröder nem értette a parancs indokát, a St. Louis pedig egy szerencsétlen incidens miatt egyébként is elmaradt a tervezett utazási időtől: az egyik utas, egy régóta betegeskedő férfi váratlanul meghalt, és a személyzet tengeri temetést rendezett számára. Fél órával később egy elkeseredett utas a vízbe vetette magát ugyanarról a helyről, ahonnét a holttestet az óceánba dobták, mire a kapitány megállította a hajót, és hosszú órákig keresték – hiábavalóan – az öngyilkos férfit.

Hiába vásároltak belépési engedélyt

A hajó végül május 27-én futott be Havanna kikötőjébe, ahol – mint kiderült – mégsem várták őket tárt karokkal. A kubai kormány az év elején törvénybe iktatta az ún. 55. számú rendeletet, mely az országba való beutazást szabályozta. Az új rendelkezés szerint a turisták szabadon beléphettek az országba, a politikai menekülteknek ellenben vízummal kellett rendelkezniük és 500 dollár óvadékot letenniük. A rendelet azonban nem nevezte meg azokat a kritériumokat, melyek megkülönböztetik egymástól a turistákat és a menekülteket, ezért az élelmes hatóságok – Manuel Benitez, a bevándorlási hivatal igazgatójának vezetésével – 150 dollárért belépési engedélyt kezdtek árulni, melyet hivatalosan csak a turisták kaphattak volna meg. A St. Louis és a többi menekülteket szállító hajó utasai is így jutottak hozzá a latin-amerikai szigetországba való belépésre jogosító engedélyhez. Kuba elnöke, Frederico Laredo Brú azonban idővel megelégelte Benitez üzérkedését, és az országban uralkodó idegenellenes hangulatot meglovagolva új törvényt hozott, mely lezárta az 55. rendelet kiskapuját, és egyben utólagosan érvénytelenítette a már megvásárolt belépési engedélyeket.

A St. Louis 900 utasából így mindössze 28-an léphettek be Kubába. Közülük 22 fő érvényes amerikai vízummal rendelkezett, kettő spanyol, kettő pedig kubai állampolgár volt, a többiek azonban, mivel nem volt állandó németországi lakcímük, se vízumuk, nem hagyhatták el a hajó fedélzetét. Egy férfi elkeseredésében megpróbált véget vetni az életének, és felvágta az ereit, mire a hatóságok gyorsan kórházba szállították, így (akaratán kívül) ő lett a huszonkilencedik utas, aki a szigetországba léphetett. A kapitánynak a hatóságok azt üzenték, várjon. Schröder így majdnem egy héten keresztül vesztegelt a kikötőben, miközben folyamatosan tárgyalt a hatóságokkal, mindhiába. (Az új törvényt egyébként május 5-én, még a St. Louis indulása előtt iktatták hatályba, tehát akármilyen gyorsan is hajózott volna a kapitány, nem kerülhették volna el a balsorsot.)

Az ügy kapcsán Havannába érkezett Lawrence Berenson ügyvéd, a kubai–amerikai kereskedelmi kamara korábbi ügyvezetője, hogy a Jewish Joint Distribution Committee (JDC) zsidó segélyszervezet nevében tárgyaljon az elnökkel, de az ő kísérletei is hiábavalónak bizonyultak. Öt nappal a St. Louis megérkezése után Laredo Brú megparancsolta, hogy a hajó hagyja el Havanna kikötőjét, így Schröder elindult Florida partjai felé, abban a reményben, hogy az Egyesült Államok befogadja a fedélzeten tartózkodókat. Az ügyet az amerikai és az európai sajtó is megneszelte, előbbi szimpátiáját fejezte ki a tengeren ragadt menekültek iránt, és többen is amellett érveltek, hogy az USA-nak engedélyeznie kellene számukra a letelepedést.

Roosevelt félt a közvélemény haragjától

Az amerikai kormány mégsem bizonyult kegyesnek: a St. Louist egy hivatalos táviratban értesítették a washingtoni hatóságok, hogy a törvény értelmében – minden más bevándorlóhoz és menekülthöz hasonlóan – hivatalos eljárásban kell kérvényezniük a beutazást, majd kivárniuk, míg sorra kerülnek. Az 1924-ben életbe léptetett bevándorlási kvóta – mellyel a kormány azt próbálta megakadályozni, hogy a gazdasági világválságban megroppant amerikai dolgozók elől elvegyék a munkát a tömegesen érkező bevándorlók – szigorúan szabályozta az országba letelepedés céljából beengedhető külföldi állampolgárok számát. Ennek értelmében a Német Birodalom területéről évente mindössze 27 ezer főt fogadhatott be az USA. A gigantikusan hosszú várólista miatt a St. Louis utasainak éveket kellett volna várniuk, mire esetleg sorra kerülnek.

Az amerikai parti őrség megfigyelés alatt tartotta a Miaminál horgonyzó óceánjárót. Nem kaptak parancsot a hajó megállítására, de a fogadásukra sem készültek fel. Franklin D. Roosevelt elnök személyes rendelettel felülírhatta volna a törvényt és engedélyezhette volna a menekültek beutazását, mégsem tette meg – a történészek szerint saját újraválasztási esélyeit féltette, az amerikaiak többsége ugyanis nem kedvelte túlságosan a bevándorlókat, és azon a véleményen volt, hogy nem lenne szabad beavatkozni Németország és Európa belügyeibe. Roosevelt kormánya inkább Kubát próbálta rávenni, hogy mégis engedjék be az utasokat.

Miután elhajóztak Amerika partjaitól, Schröder Kanada felé vette az irányt. Kanadai tudósok és vallási vezetők egy csoportja megpróbálta rávenni William Lyon Mackenzie King miniszterelnököt, hogy fogadja be a menekülteket, a bevándorlásügyi miniszter azonban azzal érvelt, hogy ha engedélyeznék a St. Louis utasainak a letelepedést, „újabb és újabb hajók érkeznének, zsidók tömegeivel, akik elárasztanák az országunkat és elvennék a kanadaiaktól a munkát”. Miután Kanadától is visszautasításban részesültek, a fedélzeten egyre elkeseredettebb lett a hangulat, az étel- és ivóvízkészletek is kifogyóban voltak. Schröder hírt kapott, miszerint a kubai kormány megengedi, hogy kiköthessenek és partra szállhassanak az ország fennhatósága alatt álló Ifjúság-szigeten, de az engedélyt nem sokkal később megtagadták.

Kénytelenek voltak visszahajózni Európába

Június 6-án a hajthatatlannak bizonyult Laredo Brú hivatalosan is lezárta a tárgyalásokat, így másnap a kapitány és az utasok küldöttsége úgy döntött, a készlethiány és az ügy reménytelensége folytán visszafordulnak, és Európa felé veszik az irányt. Schröder úgy döntött, megtagadja a partraszállást Németországban addig, amíg minden menekült otthonra nem talál semleges befogadóországban, sőt azt is fontolgatta, hogy zátonyra futtatja a hajót a brit partoknál, így Angliának hajótöröttként kötelező lenne beengednie az utasokat. A St. Louis végül június 17-én Antwerpenben kötött ki – a JDC tárgyalásainak és a szervezet által a költségek biztosítására felajánlott 500 ezer dollárnak köszönhetően (mai árfolyamon ez kb. 2,3 milliárd forintnak felel meg) több nyugat-európai ország is hajlandó volt befogadni a fedélzeten tartózkodókat. Nagy-Britannia 288, Franciaország 224, Belgium 214, Hollandia 181 főnek biztosított otthont. Három nappal a megérkezés után, június 20-án az utolsó menekült is elhagyta a St. Louis fedélzetét, Schröder pedig visszahajózott Hamburgba.

A befogadott menekültek azonban nem örülhettek sokáig. Alig három hónappal később kitört a második világháború, Németország lerohanta Nyugat-Európát, és az elfoglalt területeken élő zsidókat koncentrációs táborokba vitték. Az Amerikai Holokauszt Múzeum kutatásai szerint a kontinentális Európába visszatért 619 utas közül 255-en a háború során, főként a holokausztban vesztették életüket – többségük Auschwitzban és Sobiborban hunyt el, de sokan más táborokban, illetve menekülés, bujkálás közben haltak meg. Az Anglia által befogadott 288 főből csupán egy ember hunyt el a háborúban: egy városi bombázás során érte őt halálos sérülés. A sors fintora, hogy a St. Louis óceánjáró a világháború alatt a német haditengerészet kötelékében szolgált, 1944 augusztusában a Kiel elleni bombatámadásban komoly sérülést szenvedett, de később helyrehozták és Hamburgban hotelként működött. 1952-ben vonták ki végleg a szolgálatból.

A történetet két brit szerző, Gordon Thomas és Max Morgan-Witts dolgozta fel tényregényként Az elátkozottak utazása címmel. Az 1974-ben megjelent könyvből két évvel később film született Faye Dunaway, Oskar Werner és Max von Sydow főszereplésével. A St. Louis mellett két másik, Kubába tartó hajó is hasonló sorsra jutott: a 104 menekültet szállító francia Flandre az elutasítást követően hazatért Franciaországba, a brit Orduña 72 utasa Panamában talált ideiglenes menedéket, többségüket később befogadta az Egyesült Államok.