farkas ember shaun ellis

Hiába ember, mégis a falkával él, akik befogadták, és a csapat tagjának tekintik. Velük van éjjel és nappal, alszanak, vadásznak, pihennek együtt. A férfit sebek és régi harapásnyomok borítják, két lábon jár és fut, mégis farkasként viselkedik, úgy morog, vicsorog, iszik a patakból és tép a zsákmányból. Borostás, hosszú hajú, erős ember, aki valóban létezik, és kutat: ő Shaun Ellis.

Ellis 1964-ben született átlagos angol családba. Már gyerekkorában elkezdte megfigyelni a vadon élő állatokat, megtanult nyomot olvasni, kiélesíteni hallását és szaglását, hogy az állatok nyomára bukkanjon. A rókák különösen érdekelték, de mivel ők éjjel mozognak, ezért a fiatal Ellis is így tett. Tanulmányai befejezése után vadőrnek állt, ahonnan azért jött el, mert megrótták: nem ritkította a rókákat, hanem inkább etette és megfigyelte őket. Ezután jött egy kis kitérő a haditengerészetnél, majd Ellis végre megtalálta azt a közösséget, ahol segítettek neki kiteljesíteni a szenvedélyét, a vadállatok megfigyelését.

Így lett Shaun Ellisből farkasember

Egy őslakos amerikai indián, Levi Holt biológus az idahói törzsi földeken tanulmányozta a farkasokat, ehhez csatlakozott Shaun Ellis is. A kutatóközpont önkéntes tagjaként a Sziklás-hegység lábánál élő farkasokat figyelték meg: mikor, hogyan és miért üvöltenek, hogyan mozognak, mikre vadásznak. Idővel a falka egyes tagjait is el tudták különíteni. Ez elsődleges fontosságú volt ahhoz, amit Ellis valóban tenni akart: beépülni a farkasok közé, emberként.

Ember a farkasok között: hogy maradt életben?

Hiába szolgált a tengerészgyalogságnál, és élt közel a természethez, Ellisnek így is kihívást jelentett, hogy vadállat módjára éljen. Ennek ellenére sikerrel járt: egy szál magában kiment az erdőbe, ahol a farkasok is éltek, sikerült csatlakoznia a falkához, és két évig velük élt. Ott aludt, ahol ők, azt itta és ette, amit az állatok. Saját beszámolója szerint főleg nyers szarvast és jávorszarvast, illetve gyümölcsöt és bogyót. Soha nem lett beteg, pedig kapott rendesen sebeket – az ő bőrét nem borította sűrű bunda, miközben a farkasokkal játszott, vagy kapott egy figyelmeztető marást a lábszárára. 

Miért volt ez jó a farkasoknak?

A két év alatt Elis rendkívüli információkat szerzett a vadállatokról. A farkasokkal szemben sokan tele vannak előítéletekkel, csecsemőrabló, kártékony, veszélyes férgeknek tartják őket, akiket minél hamarabb le kell lőni. Ezzel szemben kiderült, hogy az embertől félő, távolságot tartó, összetartó közösségről van szó. Tagjai fejlett, hierarchikus rendszerben élnek, ahol a vezető, az alfa (a közhiedelemmel ellentétben nem kizárólag hímnemű) mellett a többi pozíció is legalább annyira fontos. Szeretik, gyógyítják egymást, és hajlandóak voltak tisztelettel és kedvességgel bánni egy emberrel, aki közéjük férkőzött, és akit egyetlen perc alatt megölhettek volna. Mégsem tették, inkább vigyáztak rá és tanították. Kiderült, hogy ők is kíváncsiak az emberre, nem csak az őrájuk. Ellis elmondása szerint köztük élve minden nagyon egyszerű: senki sem hazudik, senki sem rosszindulatú, senki sem dédelget haragot vagy áll bosszút. Helyette összetartás, őszinte szeretet és gondoskodás van.

Melyik családodat választod?

Ellis mindig is a periférián mozgott, de vadonbéli kalandja után az emberek nagy része őrültnek titulálta. Értékes kutatómunkájának eredménye a tudósok közé emelte, ám közben megkérdőjeleződött az összes többi értéke. Családja felbomlott, felesége két kislányukat magával vitte, és elvált tőle. Ő maga sem tudta eldönteni, kik a fontosabbak számára, választott farkascsaládja, vagy a faj, amelybe született. Miután visszatért az emberek közé, a Combe Marin Wildlife Parkba költözött, hogy az ott fogva tartott farkasokkal éljen. Miközben interjúkat adott, és a mindennapi életről gondoskodott, a farkasokkal dolgozva nem változtathatott a kinézetén és a szagán sem. Ugyanazt a ruhát hordta, amit soha nem mosott ki, hiszen a szag a legfontosabb a farkasok életében, az azonosításban. 

Új feleség, új kutatóközpont

Az egyre híresebbé váló farkasszakértő 2011 nyarán újranősült. Dr. Isla Fishburn természetvédelmi biológussal együtt él saját kutatóközpontjában, ahol farkasokat nevel, velük él. Jelenleg Cornwallban, Truróban látogatható az általa létrehozott Wolf and Dog Development Centre. Ellis tapasztalatairól dokumentumfilmek – a The Wolfman, 2007-ben, a 8 részes Living with the Wolfman sorozat, a 2009-es Mr és Mrs Wolf, vagy a 2018-as Wolves Man Real Life – és öt könyv tanúskodik. Bár sokan a szakemberek közül is megkérdőjelezik Ellis munkásságát, ő tovább éli kettős életét. A Jodi Picoult által írt Magányos farkas című könyv nagyrészt az ő életén és tapasztalatain alapul, érdemes elolvasni. 

Ne legyen magányos farkas a világon

Ellis nemcsak saját farkasait gondozza, de folyamatosan járja a világot. Szakértőként segített a Yellowstone vadrezervátumától kezdve a farkasoktól rettegő lengyel állattenyésztőig rengeteg helyen. Azt szeretné elérni, hogy az emberek megértsék, nem kell tartaniuk ezektől az állatoktól. Annyira nem, hogy akár vissza is telepíthetnék őket Angliába, ahol az utolsó példányt a 17. században lőtték ki. Olyan kommunikációs szisztéma kidolgozásán fáradozik, ami lehetővé teszi ember és állat békés egymás mellett élését. Természetes, farkas- és környezetbarát módszerrel meg lehet akadályozni, hogy a farkasok lakott területre merészkedjenek. Ellis a mai napig azt tekinti legfontosabb küldetésének, hogy megváltoztassa az emberek farkasokról, második családjáról alkotott képét.