Az idők változásával eltűnnek korábban mindennapinak számító szokások, praktikák, az utókor szemében pedig különösnek tűnnek fel az egykor természetesnek vett dolgok. A Ranker listája összegyűjtött néhány szokást, melyek a középkorban mindennaposak voltak, ma viszont már igen bizarrnak és megmosolyogtatónak hatnak.
Eladták a vizeletüket
Az emberi vizelet a benne lévő kémiai anyagoknak köszönhetően számos praktikus célra felhasználható: remek ruhatisztító, de a szövetek festésére és bőrök cserzéséhez is kiválóan lehet hasznosítani. Már a rómaiak is felismerték a pisi értékét, de a középkorban vált igazán keresett árucikké: háztartások, kolostorok, fogadók és egyéb közösségi intézmények gyakran összegyűjtötték az ott élők vagy a vendégek közösen termelt vizeletét és jó pénzért eladták a helyi tímárnak. Más okból is nagyra tartották a pisit a középkorban: az orvosok már akkor rájöttek, hogy a vizeletből következtetni lehet bizonyos betegségekre. Ez akkoriban persze még csak érzékszervi vizsgálatot jelentett: a fény felé tartották a vizeletet tartalmazó üvegcsét, és a látványból következtettek a probléma jellegére.
Külön szolga őrizte az illemhelyet
A késő középkorban, valószínűleg VII. Henrik angol király példáját követve terjedt el a szokás, hogy az uralkodók és a vagyonosabb családok külön szolgát alkalmazzanak a mellékhelyiségek rendben tartására és uruk-parancsolójuk székletminőségének ellenőrzésére. A középkori „vécés bácsik” – a pozíciót mindig férfi szolgák látták el – a háztartás fontos és megbecsült tagjának számítottak: nem csak az illemhely makulátlansága múlott rajtuk, az ő feladatuk volt jelenteni a család orvosának, ha az úr széklete folyósabb vagy éppen keményebb a szokásosnál, vagy bármilyen más furcsaságot mutat. Később, a 16–17. században bővült a feladatkörük, és rájuk bízták a királyi hálószoba gondozását is.
A borbélyok végezték a sebészi munkát
A középkori borbélyok nem csak kuncsaftjaik haját és szakállát gondozták: gyakran orvosi feladatokat kellett ellátniuk. Hozzájuk jártak eret vágatni, fogat húzatni az emberek, beöntésért vagy azért, hogy megszabaduljanak a húgykőtől. Sőt, sokszor a sebészi beavatkozásokat, például a végtagok amputációját is ők végezték, az orvosok ugyanis megalázónak és rémisztőnek gondolták az efféle munkát. Ódzkodásuknak volt is némi alapja, a borbélyok ugyanis bárminemű érzéstelenítés nélkül végezték áldásos tevékenységüket.
A ruhák színe a társadalmi pozícióról árulkodott
Napjainkban is rengeteget elárul valakiről az öltözködése, a középkorban viszont már a ruha színéből és anyagából tudni lehetett, hogy az illető milyen státuszt foglal el a közösségben, illetve mi a hivatása. A 15. századi Angliában rendelet mondta ki, hogy kizárólag a nemesek viselhetnek bársonyt, az egyetemet végzett tudós doktorok pedig a 14. századtól bíborszínű ruhában voltak kötelesek nyilvánosan megjelenni, míg Franciaországban a gyógyítással foglalkozó orvosok számára a jó minőségű, lila öltözet volt törvényileg előírva. A legtöbb országban külön törvény szabályozta a prostituáltak ruházatát – mit szabad és mit nem szabad viselniük –, hogy már ránézésre felismerhessék és megkülönböztethessék őket a tisztes polgárasszonyoktól.
Mindenki alkoholizált
A középkori életmóddal kapcsolatos egyik legismertebb mítosz, miszerint a városlakóknak olyan kevés hozzáférésük volt a tiszta vízhez, hogy inkább sört és bort ittak helyette. Ugyan ezt a legendát már sokan megcáfolták, tény, hogy a szeszes italok fogyasztása legalább annyira mindennapos és gyakori volt, mint a vízivás. A nemesektől a parasztokon át a szerzetesekig a társadalom minden rétege előszeretettel sörözött vagy borozott, beleértve a gyerekeket is. Az italok gyakran nemcsak az emberek folyadék-, de napi kalóriabevitelét is fedezték. A szertartásos és gyógyászati célokra is használt bor inkább az előkelőbb rétegek kiváltsága volt, az alsóbb osztályok sörrel koccintottak nap mint nap.
A házastársak párbajjal intézték el vitás ügyeiket
Különköltözés, válási hercehurca, gyerektartási per? Ugyan! A középkori Németországban sokkal egyszerűbben oldották meg súlyosabb vitáikat a házaspárok: a felek formálisan megküzdöttek egymással az erre a célra létrehozott ringben. A küzdelem egyedi szabályok szerint zajlott, melyek célja a férfiak és a nők közötti erőkülönbség kiegyenlítése volt: a férjek egy földbe vájt lyukban álltak, az egyik kezüket hátrakötötték, míg a másikban egy botot tartottak, ezzel védekeztek, miközben szabadon mozgó feleségük egy zsákba vagy vászonba bugyolált kővel vagy széndarabbal ütötte őket. Ha a férj hozzáért a lyuk széléhez, köteles volt három botja közül az egyiket átadni a bírónak – tehát ha nem vigyázott eléggé, könnyen védtelen maradt. A párbaj akkor ért véget, ha az egyik fél súlyos sérülést szenvedett és képtelen volt folytatni a küzdelmet, vagy könyörögve feladta a harcot, a vitás ügyben pedig hivatalosan a győztes igazát ismerték el. Bár az is gyakran előfordult, hogy valamelyik fél életét vesztette a harc során és így az egész disputa értelmetlenné vált.
Az egész család együtt aludt
A középkorban bevett szokás volt, hogy nemcsak a házastársak, de a család összes tagja egy ágyban aludt. Erre több okból volt szükség: az alacsonyabb néposztályok otthonai igen szűkösek voltak, nem fért volna el több ágy, de a hideg és az esetleges tolvajok, behatolók ellen is remekül védték egymást a közösen alvó családtagok. A korabeli ágyak ennek megfelelően szélesek voltak és jól megtömték őket szalmával, hogy minél többeknek biztosíthassanak kényelmes fekvőhelyet. Nem csak a szükség, olykor a jó viszony érdekében is aludtak együtt emberek: a királyok olykor meghívták maguk mellé ágyukba leghűségesebb nemeseiket, Oroszlánszívű Richárd angol és II. Fülöp Ágost francia király pedig diplomáciai okokból, a közös jó szándék kinyilvánítása érdekében osztották meg egymással ágyukat.
Állatokat cibáltak bíróság elé
A bűnösöket bíróság elé állították és elítélték tetteikért – ez nemcsak a kétlábú, de a négylábú bűnelkövetőkre is ugyanúgy vonatkozott. A középkori Európában – főként Franciaországban – bevett szokás volt disznókat, patkányokat és más állatokat hivatalos, törvényes keretek között megbüntetni, ha azok kárt tettek gazdájuk tulajdonában, megdézsmálták az élelmet vagy embereket bántottak. A vádlottak ügyét a bíróság alaposan meghallgatta, megvizsgálta, és ha bűnösnek találták, leggyakrabban halálos ítélet várt a szerencsétlen jószágra: felakasztották vagy elégették.
Kivégzés nagyközönség előtt
A nyilvános kivégzések – leggyakrabban akasztás, lefejezés vagy felnégyelés – nagyobb közönséget vonzottak a középkorban, mint napjainkban a legnépszerűbb sportesemények. Az összesereglett nép hangosan kiabált, szidta a bűnöst és örvendezett, amikor lesújtott a bakó vagy megfulladt az elítélt. A mai szemmel bizarr és véres látványosságnak társadalmi haszna volt: a nép első kézből, a saját szemével láthatta, milyen sors vár azokra, akik megszegik a törvényt, ezért jobban igyekezett betartani a szabályokat. Európában a kivégzéseket csak a 18–19. század fordulójától kezdve tartották zárt körülmények között.
Karddal az oldalukon sétáltak
A nők hagyományosan, a protokoll szerint máig párjuk jobb oldalán sétálnak. Ennek oka, hogy a balon a férfiak a római kortól kezdve kardjukat hordták, melyet így könnyebb volt kirántaniuk (feltéve, ha jobbkezesek voltak). De miért sétáltak a férfiak karddal az oldalukon a mindennapok során? A személyes védelem mellett az ok a státuszszimbólumokban keresendő: a kard ugyanis igen drága holminak számított a középkorban, gyakran többhavi bérnek megfelelő összeget kellett összekuporgatni, mire valaki vásárolhatott magának egyet. Így ha egy illető kardot hordott magánál, azt jelezte, jelentős vagyonnal és társadalmi státusszal rendelkezik.
Felkeltek az éjszaka közepén
Manapság az emberek többsége hét-nyolc órát alszik egyhuzamban, a középkorban azonban teljesen mások voltak az alvási szokások: az emberek naplementekor ágyba bújtak, szundítottak néhány órát, majd felébredtek, ettek-ittak, beszélgettek, házimunkát végeztek vagy dolgoztak, egy-két órával később pedig visszafeküdtek és tovább aludtak reggelig.
A közösség együtt lépett a bűnnel szemben
A hivatásos rendőrség megszületése előtt a polgároknak maguknak kellett gondoskodniuk a rend fenntartásáról, ami gyakran közös erőfeszítést igényelt. Amikor bűneset történt, riadót fújtak a közösségben, ekkor mindenkinek együttes feladata volt kézre keríteni a tettest. A középkori közösségekben dívott a „mindenki mindenkiért” elv, Angliában például tíz férfiból álló csoportokat szerveztek, melyek tagjai kölcsönösen és kötelező jelleggel feleltek egymás tetteiért. Ha például valamelyikük lopott vagy elfelejtett adót fizetni, a tíz polgárt együttes felelősség terhelte a kihágásért.
Kiközösítették a bűnösöket
A vétkeseket büntetésképp gyakran kiközösítették az egyházból és a társadalomból, ami vagyonuk elkobzásával, illetve polgári és emberi jogaik megszűnésével volt egyenlő. A kiközösített embereket nem védte a törvény, bárki szabadon kirabolhatta, bántalmazhatta, akár meg is ölhette őket, sőt a polgároknak kötelességük volt minél keményebben bánni a jogilag vadállati szintre züllesztett személyekkel. A kiközösítés nem örök életre szólt, de visszavonásához az kellett, hogy egy másik illető könyörögjön kegyelemért az érintett számára. A középkori Izlandon több fokozata volt a kiközösítésnek az ítélet súlyosságától függően: egyesek ideiglenes kiközösítéssel megúszták, míg mások életfogytig tartó jogfosztottságra lettek kárhoztatva.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
