Néhány évvel ezelőtt nyolcvan párizsi segítségével végeztek egy érdekes kísérletet a La Zone Xtrême játék kísérleti programjában. Stanley Milgram híres engedelmességi kísérletét ültették át egyfajta vetélkedőbe. A jelentkezőket párokba állították, majd a csoport egyik felének kérdésekre kellett válaszolnia. Amennyiben hibáztak, párjuknak az volt a dolga, hogy elektromos sokk használatával megbüntesse őket. Az intenzitást 460 voltig fokozatosan emelték. Az a páros, amelyik ezt 27 körön át kibírta, megnyerte a játékot. Talán mondanunk sem kell, hogy a büntetésért felelős játékosok annak ellenére folytatták tovább a versenyt, hogy hallották társaik fájdalomjelzéseit. A csavar ott volt az egészben, hogy igazából nem használtak valódi áramot, a hibázók csak megjátszották kínjaikat. Erről egyetlen csoport nem tudott: azok, akik a büntetésért voltak felelősek. Őket szakemberek figyelték, azt vizsgálva, vajon milyen döntéseket hoznak, és személyiségük hogyan befolyásolja az okozott fájdalmat.
Nem azok bántották a többieket, akikre gondolnál
Első hallásra a legtöbben úgy vélik, hogy az impulzív, antiszociális emberek tekerték egyre csak feljebb az áramerősséget, ám ez nem így történt. Akik a leglelkiismeretesebbnek bizonyultak az előzetes és utólagos tesztek alapján, azok voltak a legkevésbé szolidárisak társaik fájdalmával szemben. Tehát a fegyelmezett, erkölcsös, gondos, a szabályokat betartó, társadalmilag jól beilleszkedett emberek bizonyultak veszélyesebbnek. Ők nehezen bírták ki, hogy ne alkalmazkodjanak a játék szabályaihoz, mindegy, milyen áron.
Éljen az önuralom! Vagy mégsem?
Az önuralmat évezredek óta soroljuk a fontos értékek közé, ez a szocializáció alapja, szükségünk van rá ahhoz, hogy civilizált társadalomban éljünk. A lelkiismeretes, szervezett, higgadt, erős önkontrollal bíró emberek jobban teljesítenek az iskolában, a munkában, egészségesebb életmódot élnek, ritkábban dohányoznak, isznak alkoholt vagy használnak drogokat. Az a képességük, hogy legyőzzék alapvető késztetéseiket, azt jelenti, hogy kisebb eséllyel mutatják agresszió jeleit, kevesebbszer szegik meg a törvényt, egyfajta erős erkölcsi bástyát alkotnak ebben a „minden mindegy” világban. A 2010-es években azonban Liad Uziel az izraeli Bar-Ilan University pszichológus adjunktusa árnyalta a meglehetősen egyoldalú képet. Uziel szerint az önkontroll csupán egy hasznos eszköz a kezünkben, de a végeredményt inkább az határozza meg, milyen célra használjuk. Hogy negatív vagy pozitív cselekvés kerekedik ki belőle, az nemcsak az egyéntől, de az aktuális társadalmi normáktól is függ, amelyekhez az önkontrollt gyakorlók oly feszesen alkalmazkodnak.
Játsszunk diktátorost!
Hogy elképzelését bebizonyítsa, Uziel diktátoros játék segítségével vizsgálta az önkénteseket. Ebben az egyik résztvevő pénzt kap, amit saját belátása szerint megoszthat másokkal, akiknek nincs. Alapvető érdekeinket nézve semmi jó nincs abban, ha másokkal is megosztjuk, amink van, ugyanakkor a társadalom elvárja ezt. Az átlagemberek ezért általában a kapott összeg harmadát adják oda játékostársuknak. Minél magasabb volt az önuralomfaktor, annál több pénzt voltak képesek kiadni a kezükből, de csak addig, amíg tartottak a társadalom ítéletétől. Amint ezt a nyomást megszüntették felettük, sokkal önzőbben viselkedtek, mint az alacsony önkontrollal rendelkező társaik.
Éppen ez az oka annak is, hogy a magas önuralom gyakran együtt jár a büntetlen előélettel is. Nem feltétlenül azért, mert az illető nem hágja át a szabályokat, vagy nem vágyik rá, hogy megtegye ezt, hanem azért, mert gondosan ügyel arra, hogy ne kapják el. Tart a társadalmi-hatósági megszégyenítéstől, ezért igyekszik elkerülni azt, hiszen ügyel a jó hírére.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Kivégzőgépek az engedelmesség jegyében
Az erős akaraterő nagyon könnyen vezethet kegyetlenkedéshez egy olyan közegben, ahol az alapvető normák ezt megengedik, sőt bátorítják – gondoljunk csak a náci haláltáborokra. Ám nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben: Thomas Denson, az ausztráliai Új-dél-walesi Egyetem pszichológusa olyan kísérletet végzett, amelynek során a résztvevőknek élő rovarokat kellett belehelyezniük egy olyan gépbe, ami látszólag elpusztította őket. A bogarak a valóságban élve távoztak egy rejtett nyíláson, de ezt a kísérlet alanyai nem tudták, ráadásul a gépet úgy programozták, hogy kegyetlen, szenvedésre utaló hangokat adjon ki magából. A kísérlet célja az emberek viselkedésének megfigyelése volt, de a résztvevőknek azt mondták, csupán az állat-ember kapcsolatot igyekeznek jobban megérteni – azaz kvázi engedélyt adtak a pusztításra, de legalábbis társadalmilag elfogadhatóbbá tették. A magas önkontrollal rendelkező alanyok sokkal szívesebben teljesítették a kísérletvezető utasításait, könnyebben írták felül ösztönös berzenkedésüket az öldökléssel szemben. Az eredmények nagyban hasonlítanak a La Zone Xtreme-kísérlet következtetéseihez, ahol a nagy önuralmú résztvevők 100 volttal is magasabb áramütéseket mértek ki társaikra, addig a pontig, amíg azok ájulást vagy halált nem színleltek. Számukra az volt a lényeges, hogy megbízható, elkötelezett játékosok legyenek, ne kerüljenek konfliktusba a játékvezetővel. Lényegesebb, mint az, hogy – színlelt – szenvedést okoznak másoknak.
