1937-ben az amerikai Louisianában jelent meg az első „intelligens” mosógép, amelynek ára vetekedett az automobiléval. A mosógép feltalálásáig a nagymosás az egyik legnehezebb női munkák egyike volt, a mosónők pedig olyan „specialisták” voltak, akik pénzért napszámba jártak mosni, s ez számukra megélhetési forrást jelentett.
„Egy reggelen az öreg Gálic néni eljött Mamáért. A két asszony kopott kendőbe bugyolálva, karjukon vödörrel, a vödörben súrolóronggyal és súrolókefével, a csikorgó hidegben kiállt a »placcra« a Deák Ferenc téren, a többi napszámos asszony közé. Itt, a munkapiacon válogattak a nagyságák maguknak mosónőt. Az üzletek és irodák innen hívtak súrolóasszonyokat, rendszerint éjszakára, hogy a nappali üzletmenet meg ne akadjon” – emlékezett vissza édesanyja példája alapján a mosónők életére József Jolán.
A mosónő alkalmazása olyan luxus volt, amit minden középpolgári réteghez tartozó asszony igyekezett megengedni magának A „pucceros asszonyok” központjai szinte automatikusan helyeződtek a piacok, nagyobb terek, később a vásárcsarnokok környékére. A második világháborút megelőzően valóságos emberpiac alakult ki a Deák téren és a Klauzál téren, ahol Budapest külső kerületeiből feljövő mosónők közül válogathattak a jómódú úriasszonyok. Aki tehette, persze külön vasalónőket is alkalmazott.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa.
Két könyve jelent meg a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, amelyet a Gólem Színház állított színpadra. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
„Mert a mosónők korán halnak”
A cselédek belső hierarchiája egyenlőtlenségeket mutatott, ez elsősorban az anyagi és presztízsbeli megbecsülésre vonatkozott. A mosónők a legrosszabbul fizetett, legkisebb presztízsű alkalmazotti kategóriába tartoztak.
Általában meggyötört, nagyon nehéz élethelyzetben levő, de erős fizikumú nők vállalkoztak nagymosásra, a legvégső esetben. Kezük görcsös, csúnya, lábuk visszeres volt. A legtöbb asszonyt, aki mosást vállalt, a kényszer vitte rá. A mosónők rossz szociális helyzetük mellett általában rossz egészségügyi állapotban is voltak: sokan légzőszervi (tüdő- és légúti), illetve nőgyógyászati és daganatos betegségben szenvedtek, ami később a korai halálukhoz is vezetett.
Betegségeikhez sokfajta hiedelem kötődött. A daganatos megbetegedésben szenvedő mosónőtől féltek, és azt tartották, hogy az ágyneművel átragadhat a betegség. Ez volt jellemző a pattanásos arcú nőkre is (ami a gyanú szerint a vérbaj egyik jele lett volna), illetve azokat sem szívesen alkalmazták, akinél tüdőbajos volt a családban, ezért az asszonyok természetesen igyekeztek eltitkolni az ilyen információkat.
A mosónők a legszegényebb munkáscsaládokból, ritkábban parasztcsaládokból származó, alacsonyan iskolázott vagy iskolázatlan nők voltak. Leggyakrabban sok gyermekkel rendelkező anyák vagy özvegyek vállaltak mosónői munkát, akik közül a szerencsésebbeknek állandó szolgálati helye volt. Órabérben vagy napszámban, illetve a teljesítményük után kapták a szerény bért a munkaadó jóindulatától függően.
A mosókonyha illata
A mosónőket nagyon rafinált asszonyoknak gondolták, mert mosópor még nem lévén, ún. klórmeszet használtak a mosásnál, amit nem szerettek az úri asszonyok, mert roncsolta a finom anyagokat. A mésztől viszont szép fehér lett a ruha, így hamarabb el lehetett érni a kívánt eredményt. Ezért vagy a háziasszony maga ment el, vagy a cselédet küldte a mosókonyhába „kémkedni” – kardinális kérdés volt ugyanis, hogy használ-e a mosónő klórmeszet. Már a mosókonyha illatából meg tudták a használatot állapítani, de ha a cselédet küldték a mosókonyhába, ő általában szolidaritást vállalt a mosónővel.
Mielőtt bárkit is alkalmaztak volna erre a munkára, először érdeklődtek ismerősöktől, szomszédoktól, rokonoktól afelől, ki milyen szépen mos, végzett-e már nagymosást, tisztán járatja-e a gyerekeit, nem lop-e, és fontos volt, hogy megbízható és becsületes legyen. Először csak próbaidőre fogadtak fel az asszonyokat, és ez alatt az idő alatt pénzt, ékszert, aranyat hagytak szét a ház különböző pontjain: ha estig nem tűnt el semmi, akkor a mosónő megbízhatónak bizonyult. Ha beváltak és a munkájukat is megelégedésre végezték, akkor utána már nagy megbecsülés övezte őket, és a gazdasszony ugyancsak ragaszkodott hozzájuk, hiszen kevesen vállalták ezt a külön szakértelmet igénylő munkát, és aki jól, tisztán mosott, azt meg akarták tartani. A mosónőség bizalmi állásnak számított, és szájról szájra terjedt a hírük az úriasszonyok között.
Ők mosták a család szennyesét
Az úriasszonyok igyekeztek a mosónőkkel jóban lenni. Nemcsak azért, mert nem volt mindig könnyű erre a munkára megfelelő személyt találni, hanem mert a mosónő a család egyik legintimebb szférájába látott bele. A jó mosónő megbecsülése nem elsősorban a fizetésben, hanem sokkal inkább az étkezésben és a nagyobb ünnepek előtti ajándékokban nyilvánult meg.
Nagymosás idején mindig a finomabb ételekből főztek, és aznap gyakran küldtek az ételből a mosóasszony családjának is, karácsonykor elsősorban ruhaneművel, gyümölccsel és édességgel támogatták őket. A bizalomnak tudható be talán, hogy például amikor megbetegedett valamelyik mosóasszony, akkor a gazdái étellel, gyógyszerrel segítették, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Előfordult az is, hogy maga a nagysága sürgölődött a beteg ágya mellett.
A mosás feketemunkának számított, azaz a mosónők nem rendelkeztek semmilyen hivatalos dokumentummal. Nem volt cselédkönyvük, sem betegbiztosításuk, a jövedelmükből nem adóztak. A kiszolgáló személyzet részét alkották, ám jogilag sokkal nehezebb meghatározni a tevékenységüket. Míg a cseléd általában fiatal, hajadon, általában 14-20 év körüli lány volt, addig a mosónő általában férjezett vagy özvegy, 30-50 év körüli asszony. Más volt az anyagi forrás megszerzésének az indoka is: a cseléd általában a stafírungra valót kereste meg, a mosónő viszont a család eltartására, a gyerekei nevelésének költségeire vállalta a munkát.
Nagymosás alkalmával a mosónők mindig átöltöztek az ún. mosóruhába, erre a cselédszobában vagy a konyhában volt mód. A mosóruha kékfestő vagy flanel anyagból volt, amire felkötöttek egy fehér vászon nagy kötényt is. A fejükre kendőt tettek, lábukon gumicsizma vagy elhordott férfibakancs volt. Előfordult az is, hogy amikor a sok lúgtól ki volt marva a kezük, vászonkesztyűben vasaltak, nehogy véres legyen a ruha. A mosónő „gyenge” ruházata miatt 14 éven aluli gyerek (leány, fiú egyaránt) és férfi nem mehetett be a mosókonyhába, nehogy a „mosónő bájait meglássa”. Ezt általában be is tartották, az egyedüli férfi, aki bemehetett a mosókonyhába, a házmester volt.
Szennyesláda a gangon
A testi fehérnemű naponkénti cseréje polgári körökben a napi fürdőszoba-használat ellenére sem volt általános. A gyerekek hét közepén és hét végén kaptak tiszta ruhát, a felnőttek általában hetente kétszer-háromszor (hét elején, közepén, végén) váltottak fehérneműt. A fehérneműváltás a férfiaknál hangsúlyosabb volt, mert ők dolgoztak, és a hivatalba mindig „tisztán” kellett menni. Ágyneműváltásra kéthetente vagy havonta került sor, vagy nagymosás előtt.
A szennyesláda elhelyezésénél is az az elv érvényesült, amely szerint a piszok a mellékhelyiségben, a „láthatatlan piszkos térben” legyen elhelyezve. Minden háztartásban két szennyesláda volt: egy a fürdőszobában a testi fehérnemű, egy másik pedig az ágynemű, ingek és a többi szennyes számára. A fürdőszobai szennyestartó általában egy felnyitható pad volt, leggyakrabban zöld és fehér, ami ülőalkalmatosságként is szolgált az öltözködésnél. A testi fehérneműre szolgáló szennyestartót a fürdőszobán kívül még a gardróbban is használhatták.
A többi szennyes a gangon vagy az előszoba folyosóján, leggyakrabban fonott fedeles kosárban vagy faládában volt. Itt nagy méretű ládák álltak, hátsó részükön két szellőzőnyílással, hasonlóan az ágyneműtartókhoz.
A legszennyesebb ruhának a véres ruha, ezen belül is a menstruációs vérrel szennyezett ruha számított, ezt soha nem rakták bele a normális szennyeshalomba, és nem mosták a többi holmival együtt, sőt ezeket a ruhadarabokat a ház asszonya is maga mosta, nem adta a mosónőnek.
Mosókonyha az alagsorban
A nagymosás a havonta elvégzendő munkákhoz tartozott. A mosónő külön, csak havonta egyszer vagy kétszer jött. Ilyenkor a cseléd ment el hozzá szólni, hogy aktuális lenne a nagymosás, vagy ha a mosónő vidéki volt, levélben értesítették. Gyakran az előző mosáskor beszélték meg a következő mosás alkalmát, amelyet mind a háziasszony, mind a mosónő feljegyzett a füzetébe. A mosás előtt egy-két nappal a mosónő eljött, hogy megbeszélje a ház asszonyával a mosás menetét, hogy mennyi szappan, fa, szóda szükséges, és hogy mennyibe fog kerülni a nagymosás.
A háziasszony szabta meg, hogy mivel mosson a mosónő. Ez attól függött, hogy a nagysága lágyan vagy keményebben szerette-e a ruhákat. Ezt nemcsak a szappannal, hanem a keményítővel is lehetett szabályozni. Voltak, akik nem szerették a mosószappant, csak a kenőszappant, mert az finomabb volt. A mosónő kiszámolta, hogy nagyjából milyen mosószerből mennyire lesz szükség, ezeket a háziasszony szerezte be. Megbeszélték azt is, hogy mi legyen a reggeli és az ebéd, mert ez is beletartozott a kialkudott bérbe.
A nagymosás alkalmával a mosónő teljes ellátást kapott, ő kérhette az aznapi menüt is. Tápláló és kiadós ételeket főztek ilyenkor, amelyeket már a mosás előtti napon elkészítettek. A megbecsülés egyik jele például az volt, ha a mosónőnek rántott húst készítettek. Azokról a megrendelőkről, akik a mosóasszonyt csupán főzelékkel kínálták, hamar elterjedt, hogy rosszul bánnak vele. A reggelit és az ebédet rendszerint a konyhában, a vacsorát pedig, amelyet becsomagolva, kis lábaskában kapott meg, este otthon fogyasztotta el az alkalmazott. A napszámhoz tartozott naponta egy deci pálinka is.
A mosás előkészületeit nem a mosónő végezte, hanem a cseléd, aki a nagymosásnál is segédkezett, de soha nem mosott. A ház asszonyának feladata volt az esemény megszervezése. A pontos menetrend lejegyzésére az ún. mosókönyv állt rendelkezésére, amely tartalmazta a mosandó ruhák fajtáját (gyerek-, női és férfiruhák), az év hónapjait és mellé bejegyezve, hogy melyik hónapban mit kell mosni, valamint a mosónő címét.
A mosókonyha kulcsa a házmesternél volt, a mosás rendjét is ő szabályozta, és a mosáshoz szükséges eszközök a házhoz tartoztak. Neki is volt egy könyve, ide volt beírva, hogy melyik család mikor mos. A bérházakban a családok általában meghatározott napokon mosattak, ettől nemigen lehetett eltérni. Mosás után a mosókonyhát a cselédnek és a mosónőnek közösen kellett kitakarítania, és amikor visszavitték a kulcsot, a házmester megnézte, hogy rendben hagyták-e ott a mosókonyhát.
Nagymosás előtt egy nappal a cselédek a mosókonyhában beáztatták a ruhát, előkészítették a hamulúgot és a mosószappant. A hamulúg úgy készült, hogy a fatüzelésű kályhák hamuját leforrázták, és a leülepedett hamuról leszűrték a vizet. A háziszappan is otthon készült összegyűjtött hulladék zsiradékból, szappanszódából és vízből. Ezt kellett egy órán keresztül, folytonos keverés mellett főzni, majd sót hozzáadni. Ha a szappan elvált az üsttől, akkor lehetett levenni a tűzről, majd a szappanmasszát vizes ruhával kibélelt faládikákba öntötték. 1-2 nap száradás után kiborították, és vékony dróttal a kívánt nagyságúra vágták, darabokban szárították. Szerettek háziszappannal mosni, mert úgy gondolták, hogy szebben és tisztábban mos. A hamulúgon, mosószappanon, szódán, klóron kívül más mosószer nemigen állt a mosónők rendelkezésére.
A jól sikerült mosás fokmérője tulajdonképpen a fehér szín volt, ami a tisztaságot jelentette. A kifőzött ruhát aztán kiteregették, és száradás után mángorolták vagy szenes vasalóval kivasalták. Finom fehérneműk mosására Lux szappanpelyhet használtak és nem főzték ki őket, hanem kézzel mosták ki.
Az „automata mosónő”
Amerikában, 1874-ben, William Blackstone megtervezte és elkészítette felesége számára az első mosógépet, amely kimosta a piszkot a ruhákból. A legelső mosógépek fából készültek, hengeres formájúak és kézi vezérlésűek voltak. A háztartási gépek előállítását később átvette a gépipar, ennek eredményeként 1906-ban megjelent az elektromos, 1937-ben Louisianában pedig az első „intelligens” mosógép. Az automata mosógépek elterjedésére az 1960-as évekig kellett várni, de megjelenésükkel a mosónők nehéz szakmája teljesen a múlté lett.
