Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogyan kapcsolódnak emlékeink egyéni és közösségi helyeinkhez? Gondolatban újra bejárhatod a számodra fontos tájakat.
Hely és emlékezet egymással szorosan összefüggő fogalmak. Már az ókori író és politikus, Cicero is megállapította, hogy „az emlékezésnek […] roppant ereje lakozik a térbeli helyekben”.
„Ülök a […] fa alatt, s nézem az alám kanyarodó, bő tájat: a Balaton hosszan elnyúló, szépiakék szalagját, udvarias kanyarát Tihany köré, s messze mögötte a somogyi dombok párásan rezgő vonulatát. S egy nagyot sóhajtok” – írta sok évszázaddal később Déry Tibor Balatonfüreden. „Mi teszi, hogy egy nagy táj látványa a megkönnyebbülés, sőt a megilletődöttség sóhaját szorítja ki az ember szívéből?” – morfondírozott tovább.
Szerzőnkről
Tulipán Éva történész kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa
Kutatási területe Magyarország 1945 utáni történetének, különösen az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek és következményeinek erőszaktörténeti, kulturális emlékezeti és emlékezetpolitikai nézőpontú vizsgálata. Az Erőszaktörténeti Munkacsoport és az MTA Történeti Bizottsága II. világháború története albizottságának tagja.
Emlékek a térben
Az ókori szónokok számára írt egyik műben a beszédek memorizálásának egyik technikáját írja le a szerző. Eszerint képzeletbeli helyek adják az emlékezés kereteit, az emlékezet képeit ezekhez kötik a rétorok és idézik fel később éppen az elhelyezkedésük alapján. Hasonló elven működik tehát, mint egy egyszerű memóriajáték, ahol a képekre elhelyezkedésük alapján emlékeznek a játékosok, és ezáltal találják meg a képpárokat.
Quintilianus, a nagy tekintélyű ókori retorikatanár szerint ez a tanulási technika a gyakorlati megfigyelésen alapul, hiszen „amikor hosszabb távollét után visszatérünk egy helyre, nem csupán a helyet magát ismerjük fel, de emlékszünk arra, mit csináltunk ott, visszaemlékszünk arra, kikkel találkoztunk és még a ki nem mondott gondolatainkra is, amelyek legutóbbi ottjártunkkor haladtak át elménken”.
Hely vagy tér
Az emberek már a görögök és rómaiak előtt is megfigyelték, hogy a tér bizonyos pontjaihoz fizikai valóságon túlmutató tartalmak kötődnek, érzések, emlékek sűrűsödnek össze bennük. A térkép bizonyos pontjai kiemelkednek koordináta-rendszerükből, többet jelentenek a hosszúsági és szélességi mutatóiknál. A fizikai valóságon túlmutató tartalmak kötődnek hozzájuk, érzések, emlékek sűrűsödnek össze bennük. A fizikai helyekhez anyagtalan tartalmak kapcsolódnak, nyomot hagynak egy azzal szoros kapcsolatban létező, képzeletbeli síkon.
A római vallás mindezeket a genius loci (a hely szelleme) fogalmába tömörítette. Mircea Eliade is felfigyelt tér és szakralitás kapcsolatára: a „vallásos tapasztalás, hogy a tér nem homogén, olyan ősélmény, amelyet egyfajta »világalapítással« azonosíthatunk. Nem elméleti okoskodásról van itt szó, hanem olyan elsődlegesen vallásos élményről, amely megelőz minden, a világra vonatkozó reflexiót, mert ez teremti meg azt a »szilárd pontot«, középtengelyt, amelyből minden jövőbeli tájékozódás kiindul”.
Nem vallási értelemben is megkülönböztethetjük a teret vagy tájat a helytől, ami „a fizikai tér egy ismerős, emlékezetes darabja”, és éppen sajátos jellege által válik el környezetétől. A jelenséget Hamvas Béla így fogalmazta meg Az öt géniusz című írásában: „A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, hacsak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal lehatárolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van.”
„A helynek arca van” – teszi még hozzá Hamvas, ezáltal tehát „nemcsak az, ahol a dolgok vannak”, hanem tulajdonságok, érzetek fűződnek hozzá, „barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges” és mindig egyedi: „két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat”. Hasonlóképpen vélekedett a norvég építész teoretikus, Christian Norberg-Schulz. Szerinte a helyeket a semleges tértől egyebek mellett sajátos jellegük, karakterük különbözteti meg. Ez egészen kis részletekben, például egy jellegzetes járdában is tetten érhető.
Helyek és hangulatok
Környezetpszichológiai kutatások bebizonyították, hogy a helyekhez való kapcsolatunk érzelmi állapotunk szabályozásában is segítségünkre lehet. Ez akkor is igaznak bizonyult – írja Dúll Andrea környezetpszichológus –, amikor a kutatók a csupán a helyekhez való viszonyulást vizsgálták, függetlenül az ott történt személyes találkozásoktól. Így lehetséges tehát, hogy bizonyos helyekhez speciális tevékenységek is kötődnek: a temető szolgálhat például a gyász érzésének, a színház az esztétikai, míg a templom a hitbeli élmények átélésére.
A környezetben való eligazodás, ahogyan Eliade szent helyekről szóló leírása is mutatta, az életben való eligazodás mintájaként is szolgál. A környezettel való harmonikus kapcsolat az egyén érzelmi biztonságát, belső növekedését is elősegíti.
Bizonyos helyszínek önmagukban is jelentőssé válnak számunkra, kedvenceink lesznek életünk során vagy egyes életszakaszainkban. Ezek a számunkra fontos helyek külön belső térképen tárolódnak agyunkban, és segítenek megnyugodni, pihenni, kikapcsolódni, otthon érezni magunkat a világban. Identitásunkat is megélhetjük tehát rajtuk keresztül.
Kapocs a múlthoz és saját magunkhoz
A földrajzi helyek a múlt és jelen kapcsolódási pontjaiként is értelmezhetők. A mai látogatók számára egy-egy történelmi helyszínen való fizikai jelenlét a múltbeli eseményhez való kapcsolódást is segíti, ahogyan a múzeumi tárgyak is visszaröpítenek az időben, segítenek átélhetővé tenni a múlt eseményeit, tapasztalatait.
Az egyéni identitás is a múlt cselekedeteiből és meglátogatott helyszíneiből építkezik, ahogyan ez megfigyelhető akár egy gardróbszekrény évtizedeken át halmozódó tartalmának és egy költözködés miatti vagy halálesettel összefüggésben történő kiürítésekor vagy egy nagyszülői ház meglátogatásakor is.
Ám nem csupán helyszínek juttathatnak eszünkbe számunka kedves embereket vagy régi emlékeket. Gyakran előfordul az is, hogy egy íz, illat vagy dallam idézi emlékezetünkbe életünk helyeit, akár rokonlátogatások helyszíneit és élményeit. Ez történik Marcel Proust regényfolyamának híres nyitó jelenetében is, amelyben egy francia sütemény, a madeleine ízének hatására tör fel akaratlanul a főszereplőben a nagynéni házában töltött vasárnapok emléke.
Újra átélt emlékek
Az egyéni és közösségi emlékezet és az általa is formált identitás ugyanakkor állandóan változik, formálódik. Minden életkorban, de történelmi korszakokra is jellemző a saját identitás újrafogalmazása, ami által a helyekhez kötődő emlékeink is újraértékelődnek. Egyazon helyhez vagy tárgyhoz akár gyökeresen más olvasat is kötődhet az egyéni vagy történelmi körülmények változásával. Mást jelenthet felnőttkorban meglátogatni a szülői házat, visszamenni egy régi nyaralás helyszínére. Ugyanígy a kulturális emlékezet helyszínei is változó jelentést hordozhatnak különböző generációk számára, egyesek fontosabbak lehetnek, míg mások feledésbe merülnek. A szabadságok ideje jó alkalom lehet saját és közösségi kedvenc helyeink (képzeletbeli) bejárására, hozzájuk kötődő emlékeink újragondolására.
