Három nő, akiket eszközként használt a hatalom az 1956 utáni megtorlásban

Az 1956-os forradalom és megtorlás „jogi” gépezetében nők is szerepet vállaltak. A rendszer a kiszolgáltatottságra épített, és az elkövetők bizonyos szempontból maguk is az események áldozatai voltak (ami nyilván csak részben indokolja, és nem menti tetteiket). A politikailag motivált perek a vádlottak terhelő önvallomásai mellett nagyban építettek a terhelő tanúkra is, akik gyakran más perek vádlottjaiból kerültek ki. Nem volt egyedi eset az sem, ha egy „alkalmas” személyt több perben is szerepeltettek „vándortanúként”. A rendszer a forradalom során elszenvedett személyes tragédiákat csak felszínesen tisztelte, azokból is igyekezett politikai tőkét (és elmarasztaló, gyakran halálos ítéleteket) kovácsolni.

A vád tanúja: Sziliczai Józsefné

Az 1956-ban 34 éves, kalauzként dolgozó Sziliczai Józsefné legalább három Köztársaság téri perben szerepelt terhelőtanúként. Bakonyi József ügyében a vádat egyedül az ő vallomása támasztotta alá, amelyet a politikai rendőrség sajátos módon, körkörös érveléssel hangsúlyozott: „Az ügyben Sziliczai Józsefné vallomása alapján a Köztársaság téren jelenlétében helyszínrajzot készítettünk, melynek adatai bizonyítják, ill. alátámasztják nevezett tanúvallomását.” A furcsa logika szerint tehát Sziliczainé vallomását az e vallomás alapján készített helyszínrajz igazolja.

Az eljárásbeli hiányosságokat Mátsik György ügyész is szóvá tette, külön kitérve Sziliczainé személyére is, akit egyenesen „notórius hazudozó”-nak nevezett, akinek „szavára éppen ezért ilyen vádat nem lehet építeni”. Az ügyész hozzátette még, hogy „a gyilkosság ügyében az a Sziliczai Józsefné a tanú, akinek »szavahihetősége« a nyomozószervek és a Bíróságok előtt közismert”, hozzátéve, hogy aggályait hiába jelezte az ügyet vizsgáló rendőr nyomozó hadnaggyal.

Az ügyész a feljegyzés kelte után néhány nappal pótnyomozást rendelt el Bakonyi József ügyében, a határozat szövegében pedig újra hangot adott a Sziliczainéról alkotott sommás véleményének. Ennek ellenére a rendőrség tovább szerepeltette a tanút az ügyben, bár a gyilkosság vádját végül ejtették a perben.

A „notórius hazudozónak” tartott Sziliczainé vallomása mágis jól használhatónak bizonyult két későbbi perben, és kulcsszerepet játszott a Keresztes Nagy Antal és Panczer Ferenc ügyében indított eljárásokban.

Egy Keresztes Nagy ügyében készült egyik jelentés elismeri, hogy a vádlott terhére rótt bűncselekmény elkövetését (szovjet katonák lelövését) „a terhelő tanúvallomáson kívül dokumentálni nem tudtuk”, azaz semmilyen más bizonyíték nem támasztotta alá Sziliczainé szavain kívül, mégis – a fentiek fényében egészen cinikusnak tűnően – „a tanú igazmondását” valószínűsíti. Keresztes Nagy Antalt végül 15 év börtönbüntetésre ítélték.

Egy Köztársaság téri összefoglaló jelentésből a vádló, több ügyben szerepeltetett vándortanú tevékenységének rejtett motívumaiba is bepillantást nyerhetünk. A politikai nyomozó hatóság jelentésében úgy említi Sziliczainét, mint akinek „nyilvántartásba vétele és [ügyében] a további feldolgozó munka nem szükséges”, mivel „a Köztársaság téri atrocitásokban résztvevő és azóta halálra ítélt Panzer Ferenc autóbuszkalauz bűnügyében igen fontos szerepet betöltő tanúvallomást tett. Az ügy felgöngyölítését a vizsgálati szerveknek elősegítette.” Valószínű tehát, hogy Sziliczai Józsefné maga is a hatóságok látókörébe került forradalom alatti tevékenysége miatt, és saját bőre mentése érdekében tette súlyosan terhelő, sokszor ellentmondásos, ám a perek megkomponálásakor jól használható vallomásait.

A beszervezett, aki nemet mondott: Bencze Gizella

Tőle eltérő utat járt egy a hatóságok hálójába hasonlóan gabalyodó, sokkal fiatalabb lány. Az 1956-ban 15 éves, a felvidéki Dunaszerdahely mellett született Bencze Gizella betanított munkásként dolgozott Budapesten. A forradalom napjaiban a Baross téri felkelőkhöz csatlakozott, majd a novemberi napokban a Péterfy Sándor utcai kórházhoz kötődő röplapozásokban, illegális újságterjesztésekben vett részt. 1957. áprilisi letartóztatásakor a belső elhárítás a forradalomban való részvételére hivatkozva és börtönbüntetés fenyegetésével rávette a belügyi szervekkel való titkos együttműködésre. Rögtön ezután viszont igyekezett kibújni a rákényszerített kötelezettségek alól: a megbeszélt találkozókra azonban nem ment el vagy társasággal érkezett, ellehetetlenítve ezáltal a tartótiszttel való négyszemközti találkozást. A hatóságok ekkor kihallgatásra idézték, amelyen azonban kijelentette, hogy nem akar ártani volt társainak, és megtagadta a további kapcsolatot a belügyi hatósággal.

A politikai nyomozók ezután „megrögzött ellenforradalmárként” jellemezték, és vádemelést javasoltak ellene. Ám a vizsgálati osztály vezetője, Szalma József mégsem javasolta ezt Gizella fiatal korára hivatkozva. Ennél az indoknál minden bizonnyal nagyobb súllyal esett a latba, hogy véleménye szerint „a bíróságon nyilvánosságra kerülne a politikai rendőrség munkamódszere”, ami szerinte „nem volna helyes”.  Szalma itt valószínűleg a vádak beszervezett tanúk vallomásaival történő alátámasztására utalt, bár kérdéses, hogy a megtorlás ekkor már zárt bírósági tárgyalásai fényében milyen nyilvánosságra gondolhatott. Az eset ugyanakkor rávilágít a Kádár-kori nyilvánosság és titokkezelés még az apparátuson belül is létező koncentrikus köreire is. Bencze Gizella ügynöki hálózatból történő kizárására egy évvel később került sor, mai tudásunk szerint valóban nem indítottak ellene büntetőeljárást.

„Ellenforradalmi” özvegy népbíró: Lakatos Péterné

Az 1945 utáni korszak sajátos jogszolgáltatási gyakorlatában a vádlottak sorsa a képzett bírák mellett a bírósági tanácsban ülő népi ülnökök és népbírók döntésétől is függött. Ilyen szerepet töltött be az 1956 utáni perekben Lakatos Péterné.

Születési nevén Stankovits Rozália 1945-től volt kommunista párttag, ezután Tolna megyében, majd Budapesten végzett pártfeladatokat, elsősorban agitációs és propagandaterületen. 1949-ben már a budapesti pártbizottság politikai munkatársa, 1954-ben 27 évesen a Budapesti Pártoktatók Háza vezetője lett. Férje, Lakatos Péter szintén pártfunkcionáriusként dolgozott, az 1956-os forradalomban, a Köztársaság téri pártbizottság ostrománál kapott halálos sebesülést. Az özvegy, aki elfogultsága miatt a kor törvényei szerint sem volt alkalmas erre a megbízatásra, 1957 áprilisától 1958 szeptemberéig töltött be népbírói feladatokat a Legfelsőbb Bíróságon. 1960-tól újra részt vett a Legfelsőbb Bíróság munkájában, majd a jogi egyetem elvégzése után 1973-tól bíróként dolgozott 1982-es nyugdíjba vonulásáig.

Népbíróként 17 halálos ítéletnél működött közre, köztük a Nagy Imre és társai elleni per során is.

A fenti női sorsok példája illusztrálja az 1956-ot követő megtorlás pereiben a tárgyalótermekben nyilvánvalóan nem csupán a vádlottak padján  ülő nők változatos életútjait, kényszerpályáit. Bár tettes és áldozat szerepe ekkor sem mindig  vált el élesen egymástól, Bencze Gizella sorsából az is kiderül, hogy (némi szerencsével) a legnehezebb körülmények között is kínálkozott választási lehetőség.