A Mason–Dixon-vonal volt az a demarkációs sáv, ami az 1760-as években elválasztotta egymástól a britek uralta gyarmatot Észak-Amerika felszabadult régióitól. Ez a vonal azonban még valaminek volt a határa: a törvényes rabszolgaságnak. Az észak-nyugati régióban már eltörölték, a déli államokban viszont virágzott. Értelemszerűen az afroamerikaiak igyekeztek az észak-nyugati régiókat elérni, ahol legalább elméleti esélyük volt arra, hogy emberhez méltó életet éljenek.
Élet a kegyetlenség földjén
Harriet Tubman a rossz oldalon jött világra, még azt sem tudni pontosan, hogy mikor (azon kívül, hogy valószínűleg az 1820-as évek elején). Edward Brodess rabszolgájaként nagy szenvedéseket kellett elviselnie: hatéves korában elválasztották a szüleitől és bérbe adták. A szomorú, anyja hiányával küszködő gyereket rendszeresen verték, rettenetes körülmények között dolgoztatták. 13 éves korában az utcán egy fehér felügyelő olyan súlyosan bántalmazta, hogy a fejsérülés következményeként egész életében alvásproblémákkal, szédüléssel, rohamokkal és erős fejfájással küzdött. Ájulással, koponyatöréssel és vérzéssel vitték kórházba, de ott nem kapott ágyat, így jobb híján a szövőszék ülőkéjén töltötte a következő két napot. Harriet végül felépült, de soha nem felejtette el azt a napot.
Fiatal felnőttként egy szabad fekete férfihoz, John Trubmanhez ment feleségül. Élete mégsem ettől változott meg igazán, hanem gazdájának 1849-es halálától. Brodess után nyolc gyerek, egy feleség és mérhetetlen adósság maradt, így Harrietet el akarták adni. Amint ezt megtudta, attól való félelmében, hogy még rosszabb gazdákhoz kerül, megszökött. Férje nem követte, és innentől kezdve nem is fonódott össze a sorsuk.
Titkos szövetség a rabszolgákért
Akkoriban a szökni vágyó rabszolgák az Underground Railway (föld alatti vasút) nevű hálózaton keresztül tudtak átszökni Amerikának arra a területeire, ahol nem volt érvényben a rabszolgaság. A hálózat egy jól szervezett rendszer volt, amit szabad feketék, rabszolgák, abolicionisták és kvérekek tartottak fenn. Harriet a segítségükkel sikerrel járt: miután kilencven mérföldet gyalogolt erőkön és mocsarakon át, elért Pennsylvaniába – de ez nem hozta el számára maradéktalanul a vágyott boldogságot:
„Átléptem a határt. Szabad voltam, de nem volt senki, aki üdvözöljön a szabadság földjén. Idegen voltam egy idegen földön, és mindennek ellenére az otthonom még mindig Maryland volt, hisz az apám, az anyám, a testvéreim és barátaim mind ott voltak. Szabad voltam, de nekik is szabadnak kellett volna lenniük” – mondta.
Majdnem ezren köszönhetik neki az életüket
Harriet, aki egész addigi életében mások szolgájaként élt, most önállósította magát, és kiderült, hogy egy hadvezér rejlik a lelke mélyén. Elkezdett visszaszökdösni délre, hogy rokonait, barátait, azok ismerőseit – bárkit, aki segítségre szorult – szintén átmentse a jobbik világba. Végül minden családtagját meg tudta menteni, de ezután sem állt le, a föld alatti vasút kalauzaként majdnem száz rabszolgát segített át a határvonalon. Fegyverrel felszerelkezve, kiváló navigációs képességeit felhasználva, halászhajókon utazva, támogatók házaiban rejtőzve, erdőn-mezőn átgázolva segített, és soha egyik védencét sem hagyta cserben, szabadulásuk után segített nekik munkát, szállást találni. Ekkor kapta a becenevét, a Fekete Mózest.
Az asszony lelkében élő hadvezér pedig további célokat keresett. Így lett az egykori rabszolgából az északiak kémje. Szakácsnőként, ápolóként dolgozott az uniós hadseregben, így gyűjthette az információkat – természetesen, ahogy a szöktetéseknél is, itt is az életét kockáztatva. Harriet végül odáig vitte, hogy ő lett az első amerikai nő, aki fegyveres támadást vezetett a polgárháborúban, mégpedig 1863. júniusában, a Combahee Folyami Rajtaütés során. 750 rabszolgát sikerült ki- és felszabadítaniuk.
Az Unió hadserege enyhén szólva is nehéz időszakot élt meg ekkor: a konföderációs Robert E. Lee tábornok hatalmas győzelmet aratott ellenük a Chancellorsville-i csatában, felére csökkentve az uniós katonák létszámát. Az Uniónak azonban volt egy titkos fegyvere: Abraham Lincoln januári Emancipációs Kiáltványában nemcsak szabadságot ígért azoknak a rabszolgáknak, akik a lázadó déli államokból menekültek, de nyíltan meghívta őket az uniós seregbe katonának. Ezek közé a katonák közé tartozott Harriet Tubman is. Ő volt az, aki énekelve lecsillapította a rémült, zűrzavarban forgolódó rabszolgákat, akik így már képesek voltak rendezett sorokban a csónakokba ülni. Ez az akció számít az amerikai történelem legnagyobb rabszolga-felszabadításának.
Hosszú élet adatott neki
Egy fekete nő tevékenysége, legyen bármilyen hősies is, nem kaphatott nagy nyilvánosságot egy fehér férfiak uralta világban. Fekete Mózest szép lassan elfelejtették, pénzt soha nem kapott a szolgálataiért, élete végéig kemény munkával tartotta el magát. Nyugdíjat csak 1899-től folyósítottak számára, amikor legalább ápolónői munkásságát elismerték. Amikor csak tehette Harriet ezután is küzdött a feketék és a nők jogaiért különböző szervezeteken keresztül, 1908-ban pedig otthont nyitott idős és szegény afroamerikaiaknak. Ő maga is ott élt, és ott is halt meg tüdőgyulladásban 1913-ban. 2016-ban posztumusz rehabilitálták, amikor az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma bejelentette, hogy Harriet lesz az első afroamerikai nő, akinek arcképe felkerül egy bankjegyre, a húszdollárosra. Húsz dollár: nyolcvannal kevesebb, mint amennyit a szökésben lévő Harriet elfogásáért tűztek ki jutalmul annak idején.
