Semelyik diktatúra nem tűri a gúnyt, a viccet, a tréfát – egyszóval az igazságot

A Nagy Endrét a Pódium színpadán követő Békeffi Lászlót édesanyja, Kükemezei Vilma korai halála miatt apja, Békefi Antal, a Szegedi Napló legendás riportere és főszerkesztője nevelte fel, s így már gyermekévei is a szegedi kulturális élet meghatározó személyiségeinek bűvkörében teltek. Keresztapja Mikszáth Kálmán volt, és a család szűkebb baráti köréhez tartozott például a tündöklő tehetségű Jászai Mari is. A szegedi piarista gimnázium elvégzése után, 1910 körül a fővárosba költözött, ahol rövid újságíróskodás után beiratkozott a Színművészeti Akadémiára. A klasszikus színpadi szerepektől azonban hamar eltanácsolták, s kedvenc tanára ajánlására Nagy Endre keze alá került, így nem meglepő, hogy a húszas évek közepére a magyar kabaré világának meghatározó és ünnepelt személyiségévé vált.

A régi Pódium helyén, az annak hagyományait feleleveníteni szándékozó, Békeffi nevével fémjelzett Pódium Írók Kabaréja 1936. október 24-én nyílt meg Gresham Kávéház alatti legendás pincehelyiségben, amely a Bernáth Aurélt, Egry Józsefet és Szőnyi Istvánt is tagjai között tudó Gresham-kör székhelyeként volt ismert.

A két háború közötti legszínvonalasabb és legnépszerűbb, trendformáló kulturális magazin, a Színházi Élet kritikusa szerint: „…Valamikor Nagy Endre, az író-előadóművész jelentette saját személyében a kabaréműfaj lelkiismeretét, gúnyos fintorát, édes mosolyát, balladai tömörségét, báját, lendületét és kultúráját. Ma ezt a szerepkört Budapesten Békeffi László tölti be, visszavezetvén a kabarét eredeti keretei közé. Csöppnyi pódium, kedves falak, kis asztalok: olyan az egész, mintha Budapest vidám családi összejövetelre készült volna, ahol a cigarettaszó mellett, kedélyes formában beszéljük meg örömeinket és bajainkat. Az alaptónust a mai Pest legpregnánsabb humoristájának, Békeffi Lászlónak szelleme adja. Ő fogja össze a művészi produkció szélsőségeit, az irodalmi kisplasztikát és a szertelenségre hajló szatírát, ő tölti ki a hézagokat azzal a sajátos előadói modorral, amelyet utánozni sokan megpróbáltak már, de utolérni senkinek sem sikerült.”

Tehetsége, politikai érzéke és társadalmi érzékenysége valóban feltámasztotta az igazi kabarét, és az egyre feszültebbé váló politikai viszonyok között szokatlanul bátor hangú fórumot, a náciellenes szellemi ellenállás kiemelkedően fontos intézményét hozta létre a fővárosi közönség számára. A háború után, már az emigrációban kiadott A száműzött Pódium című könyvében maga Békeffi így ír erről: „Mindenki tudta ugyanis Budapesten, sőt Magyarországon, hogy a Pódium volt a németek elleni szellemi ellentállás egyik legerősebb, a színházi világban pedig egyetlen ellentállási központja. Mindazok, akik a német befolyással szemben álltak, vallás, rang, osztálykülönbség nélkül, naponta megtöltötték a Pódium nézőterét, ahol még nyíltan hallhatták élő szavakba öntve azokat a gondolatokat, melyeket ők már csak némán, magukban hordoztak.”

Éveken át estéről estére zsúfolásig megtelt a színház, a tenyérnyi asztaloknál a magyar politikai, gazdasági és művészeti élet kiválóságai mellett ott szorongtak az angol követség tagjai és vendégei is. Békeffi méltán híres és sikeres konferanszait e cenzúrával terhes időszakban nem a szókimondás, hanem a leheletfinom csipkelődések, a jelentőségteljes mozdulatok, fintorok, szójátékok vagy elhallgatások jellemezték:

Békeffy mint egy ördöngös mixer keveri és itatja közönségével a vidámság kiapadhatatlan cocktailját,[…] olyan a műsora mint egy színes kaleidoszkóp.

– írta a Színházi Élet. A kabaré leghíresebb előadása a több mint négyszázszor műsorra tűzött Elő az okmányokkal! című összeállítás volt, amely többek között a második zsidótörvény rendelkezéseit figurázta ki. De Békeffi ambícióit nem tudta teljes mértékben kielégíteni a kabaré világa, szívesen és otthonosan mozgott a politikai és a gazdasági élet felsőbb köreiben is.

Már a harmincas évek elejétől szoros kapcsolatot tartott fenn a magyar politikai elit jelentős részével, különösen a saját politikai hitvallásához közel álló angolszász szellemiségű politikusokkal. A külföldi utazásai során megismert személyek közül a Basil Davidsonnal való kapcsolata tűnik a legjelentőségteljesebbnek, mivel később Davidson lett az ellenállás szervezésével megbízott, Winston Churchill által alapított angol Special Operations Executive (SOE) magyarországi rezidense. 

Ettől kezdve politikai aktivitása fokozatosan erősödött és – a magyar vezető körök tudomásával és hallgatólagos beleegyezésével – angolszász kapcsolatait is egyre szorosabbra fűzte.  Az egyre szélsőségesebbé váló politikai légkörben a Pódium erősen ellenzéki hangvételű előadásai is csak a kommunista- és náciellenességéről egyaránt közismert Keresztes-Fischer belügyminiszter személyes támogatásának köszönhetően folytatódhattak. 

1941 végén Békeffit mégis félreállították. A Mérleg utcai kabaré a háborús években, egészen 1942 áprilisáig zavartalanul működhetett, de nélküle a Pódium elvesztette igazi különlegességét és jelentőségét (továbbra is a Színházi Életet idézzük): „A Pódium Kabaré, amely eddig a Lipótváros és a Terézváros közönségének kedvenc szórakozóhelye volt, ahol bőségesen adagolták azt a bizonyos ZS-vitamint, ezentúl nem lesz az a zarándokhely, ahol az új rend ellenségei találkoznak, és áhítatos figyelemmel lesik a konferanszié minden szavát, minden gesztusát, minden kimondott, és ki nem mondott szó mögött táplálékot keresnek reménységeikre és álmaikra. Sötét pont volt az új magyar színházi világban a Pódium, de ennek most már vége. A Mérleg utcai kabaré az új vezetés alatt nem lesz egyéb, mint kellemes szórakozóhely, ahol a ZS-vitamin helyett humort, szellemet és ötletet kap a közönség, minden tendencia nélkül. A kabaré jobboldalra való állításával valószínű, hogy az eddigi törzsközönség elmarad a kis színháztól, de ezt bőven kárpótolja majd az új színházi publikum, amely a kabaré előadásokban nem politikát keres, hanem vidám szórakozást.”

Békeffi 1941 novemberében „Xavér” fedőnéven a SOE szolgálatába lépett, ez azonban a hírszerzéssel és kémelhárítással foglalkozó VKF 2 előtt sem maradhatott sokáig titokban, így letartóztatása törvényszerű volt. Az 1942 nyarán tárgyalt Békeffi-perben hűtlenség bűntettének elkövetésében bűnösnek találták, és 12 év fegyházra ítélték.

Büntetését a hírhedt Margit körúti katonai fogházban, Vácott és a szegedi Csillag börtönben töltötte, mígnem súlyos betegen, testileg-lelkileg teljesen összetörve visszahelyezték Pestre, ahol a Róbert Károly úti és a Gömbös Gyula úti helyőrségi kórházak fogolyosztályán ápolták. Pere újrafelvételét és büntetése megszakítását, igen súlyos egészségi állapotára való hivatkozással többször is kérte, de mindannyiszor elutasították.

1944 novemberében a Gömbös Gyula úti kórházból visszakerült a Margit-körútra, majd innen a Szálasi-puccs után, november 22-én, a többi politikai fogollyal együtt a komáromi Csillag erődbe szállították. Utolsó saját kezű híradását december 15-ei dátummal Komáromból ismerjük, ezt követően innen a dachaui koncentrációs táborba szállították, amelyet a szövetséges csapatok 1945. április 29-én foglaltak el. Békeffi végsőkig legyengült állapota következtében azonban még hosszú hetekig a Vöröskereszt munkatársainak folyamatos ápolására szorult, s így szabadulólevelét csak június 13-i dátummal állíthatta ki a dachaui magyar fogolybizottság. Teljes felépüléséig azonban még majd’ egy évet svájci és osztrák szanatóriumokban kellett töltenie.

1946 tavaszától ismét felelevenítette régi ismeretségeit, s előbb a Svájci Magyar Segélybizottságon, majd később a Magyar Vöröskereszten keresztül próbált magyarországi rokonaival, ismerőseivel és kapcsolataival újra érintkezésbe lépni. Ő szerkesztette a világháború utáni nyugati magyar emigráció két fontos orgánumát: a londoni kiadású Hontalan Magyarok Naplóját és a New York-i Szabad Magyar Pódiumot. A háború utáni első nagy koncepciós per, a Magyar Közösség pere kapcsán róla is adatokat gyűjtött az ÁVO, de ő soha többé nem lépett magyar földre. Svájcban telepedett le, s bár 1954-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, egészen 1962-es haláláig ott is maradt.

Mindeközben fiát, a keleti fronton szolgáló Békeffi Gábort és szakaszát felettesei rendre a legveszélyesebb feladatokkal bízták meg, így ő az állandó utóvédszolgálat elől megszökött és hazajött. A Nemzeti Számonkérő Különítmény 1944. november 4-én letartóztatja, a Naphegy téri központban gumibottal és vascsövekkel ájulásig verik, a magasfeszültséggel működő „moszkvai rádió” nevezetű eszközzel is folyamatosan kínozzák. A Naphegy térről a Margit körútra szállítják, itt a rögtönítélő hadbíróság az ügyét a honvédtörvényszék elé utalja, ahol ötévi fegyházra ítélik. Mint korábban az édesapja, kritikus egészségi állapota miatt most ő is a háború alatt ellenzékieket és ellenállókat rejtegető 11. számú Helyőrségi Kórházba kerül, ahonnan rövidesen sikerül megszöknie.

A háborút túlélő Békeffi Gábor vezetésével a Pódium Kabaré 1945. március 28-án, a Nagymező utca 11-es szám alatt újra megnyitotta kapuit, s noha a kabaré – főként irodalmi műsorokkal – 1949-ig még tovább működhetett, ő már 1947 során menekülni kényszerült. 1949-ben azonban a kabaré kapui immár örökre bezárattak. Leszerelték a neonbetűket és a címtáblát is. Békeffi László szavaival ugyanis: 

Semmiféle színű diktatúra nem tűri a gúnyt, a viccet, a tréfát – egyszóval az igazságot.