Ha ezt a kérdést felteszik nekem, valami csodarabbinak vagy jóginak gondolom magam. De nem vagyok az. Általában azért mennek az emberek hozzájuk, mert valami bajból jól akarnak kijönni. Miért is? Maradjon ez a kérdés nyitva, és fogadjuk el: olyanok vagyunk, mint az egyszeri majom, akit szomjával lehetett elcsalogatni otthonából, és amikor már nagyon hiányzott neki az innivaló, kezével megragadta a nedvedző narancsot, és mivel nem engedte el, már benne is volt a kelepcében.
Megszólalónkról
Fekete Ágnes református lelkész, a Képmás magazin szerzője.
A járvány, a hiány, a beszűkültség lépésről lépésre vezetett bennünket különböző narancsos ligetek és forrásnak vélt helyek felé. Ha az ember nem értette a számokat, gyorsan keresgélt az interneten. Két perc alatt kiderült, hogy semmi sem stimmel. A jó jobboldali persze a saját maga által hitelesített személyek után ballagott ezután. A jó baloldali szintén a megszokott gombokat nyomogatta. De a gyanú mindannyiunk lelkében végig ott maradt. Mi a csuda ez az egész?
Talán ez volt a legnagyobb tanulság. A szavainknak vége. Táboraink elestek. Fogalmazványainkban nincs fogalom már. Ráadásul nem elég, hogy szellemi sötétségbe kerültünk, még a pincebogarak is hemzsegnek körülöttünk. Egyszeri majmokként jól behúztak minket a csőbe.
Egyet értettünk meg: azt, hogy nem értünk semmit sem. De talán éppen ez az értéke az elmúlt időszak karanténos történéseinek. Mindenkinek fel kellett tennie magában a kérdést: Mik a tájékozódási pontjaim? Elhiszek-e mindent, ami hangosan ordítja felém igazságát? Van-e finomhangoló, patikamérleg, különleges műszer a lelkemben, amivel a tornádóerejű szélben is érzékelem a kicsi rezdüléseket?
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Egy evangéliumi történet jut az eszembe. Jézust lökdösik. Tömeg van körülötte, mindenki rá kíváncsi. Olyan ez, mint az online tér, ebben éltünk mostanság. Sokan vagyunk, mindenki kattintgat, de mégsem vagyunk mindig igazán jelen. Lökdössük egymást posztokkal, de nem tudjuk igazán, hogy mi van a másikban. A történetben Jézus egyszer csak felszisszent: Valaki megérintett! Mit érezhetett? Miféle „Borsószem hercegkisasszonyi” érzék volt az, amivel ki tudta válogatni ezer erőszakos mozdulat közül is egyetlen asszony szándékát? Meg is kérdezték a tanítványok: Hogy kérdezhetsz ilyet, hát a lökdösődéstől alig tudunk haladni, még hogy egy érintés?
Mégis vannak ilyen finom mozdulatok, voltak és lesznek is. Ezekért érdemes élni. Most volt alkalom arra, hogy észrevegyünk egy kedves kiírást a lépcsőházban: Aki szeretné, bevásárolok neki. De láttuk a hatalmas tacepaókat is. Hallottuk unásig: maradj otthon! De a madarak csicsergése még sosem volt ilyen szép talán. Lelki húrjainkat, fülünket hangolták: belső érzékszerveink megerősödhettek.
Éppen ez volt a tanmese lényege: megtanultuk, hogy nem a legfontosabb hírportál vastag betűkkel szedett sorai az eligazítóak.
A gyerekek hisznek az érintés mágiájában. Tudják, hogy a kéz gyógyít, a simogatás valóságos erő. És néha nagyon furcsa dolgokat is művelnek a gyerekek, amiktől meg is ijedünk, ha ezekre később, felnőttként visszagondolunk. Ha ez a bennünk élő gyerek meg tudna szólalni! Sokféle úton el tudunk jutni a gyermeki létezéshez, de egy biztos: felnőttpáncélzatban, önvédelmi reakcióinkban, félelemkommandók kiabálását hallgatva nem leszünk képesek a hitre. Néha érdemes a hajszálpontos, gyermeki tükrökbe belenézni. Most, a járvány után különösen. Ott tanulhatjuk meg, hogy mire érdemes figyelni, és mire nem.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
