Trianont sosem 1920. június harmadikával, a békeszerződés aláírásának előestéjével kezdjük elmondani: benne van az 1918-as összeomlás, a forradalmak, a megszállás története. Nyilván ezt a témát sem lehet pusztán a békeszerződés körülményeire redukálni.
A nők emancipációja, a közéletben, a munka világában és a társadalom életében vállalt egyre növekvő szerepe szorosan összefügg a magyar társadalom századeleji átalakulásával, illetve az első világháborúval.
Szerzőnkről
Ablonczy Balázs történész, egyetemi oktató (ELTE BTK), az MTE-Lenüldet Trianon 100 Kutatócsoport vezetője.
Kutatási területe a 20. század első felének magyar történelme, művelődéstörténete: ebben a témában nyolc könyve és a számtalan tanulmánya jelent meg.
A világháború radikálisan átalakította a foglalkoztatást: nemcsak a gyárak szerelőcsarnokaiban jelentek meg tömegesen a nők, hanem az élet minden területén: a háború előtt 3 százalék volt a női alkalmazottak aránya a városi tömegközlekedésben, 1915-ben csaknem a negyedük volt már nő: ez az a jól beazonosítható pillanat, amikor a villamoskalauz-nő alakja belépett a mindennapi életbe. De találkozni nőkkel postai, hivatali munkahelyeken és természetesen a kórházakban. Sőt, 1918-ban felszabadították (azaz mesterlevelet kapott) Budapesten Takaró Etel, az első női hentessegéd is. A munkaerőpiacon való helytállás mellett nagyon sok esetben a nőknek kellett egyedül összetartani a férfiak távollétében a családot, vagy – akár házas volt valaki, akár nem – gondoskodniuk kellett a saját és a közeli hozzátartozók létfenntartásáról, a bevásárlásról, kibekkelni a végtelen sorban állásokat és kicselezni a jegyrendszert.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a háború utolsó évében a fokozódó hátországi kifáradás miatt kitörő éhséglázadásokban, kenyértüntetésekben, illetve a Károlyi-féle forradalom alatti megmozdulásokban sokszor a nők játszották a főszerepet: ők dúlták fel a jegyzői hivatalokat vagy égettek sorozási listákat 1918 őszén. A katonák visszatérésével egyébként voltak törekvések a nők munkaerőpiaci szerepének visszaszorítására, ez néhány helyen átmeneti sikerrel járt (keveset írnak róla, de a zsidó egyetemi hallgatók számának korlátozását szolgáló 1920-as numerus clausus törvénynek kezdetben volt nőellenes kiindulópontja is), és a nők aránya bizonyos foglalkoztatási ágakban csökkent a húszas években, de a számuk maradt, sőt növekedett is. Bródy Sándor Tanítónője alapján azt gondolhatnánk, hogy ez elsősorban az egyedülálló nőkre volt jellemző, de ez nem feltétlenül volt így. A kereső nők 12,4 százaléka volt férjezett a háború előtt, húsz évvel később az arányuk csaknem a duplája volt.
Az országot 1918 és 1920 között elöntő erőszaknak nagyon sok esetben a nők voltak az áldozatai. A kenyértüntetőkre leadott sortüzeken kívül számos nőt és gyereket találunk az idegen megszállások áldozatai között (például Pozsonyban vagy Kassán). Az országban dúló háborúk, „rendcsinálások” áldozatai a civil lakosságon belül a nők voltak. Ennek a nők elleni erőszaknak az áldozatait sohasem számolták össze országosan. Szabó Bence levéltáros Kecskemét korabeli történetét dokumentáló csaknem könyv terjedelmű tanulmányából tudható, hogy a nemi erőszak, különösen a város külterületein mindennapos volt a román megszállás idején. Amikor a megszálló hatóságok részéről botozásra került sor, a szerb vagy a román katonák szintén nem tettek különbséget, és nőket is vertek (botozták). A háborúból, hadifogságból betegen vagy rokkantan visszatért házastárs újabb feszültségek forrása volt, nemcsak a középosztályban, hanem a paraszti társadalmakban is – részben ilyen okokból, részben a paraszti gazdaság utilitarizmusa miatt került sor a húszas évek nagy port kiváltó bűnügyére, a tiszazugi arzénes gyilkosságokra, amikor Nagyrévnek és környékének az asszonyai a bábák segítségével szabadultak meg rokkant, munkaképtelen vagy beteg hozzátartozóiktól.
A háború végi összeomlás a menekülés megszervezésében is különös terheket rakott a nőkre. Az elveszített területekről a maradék, trianoni országba áramló százezrek menekülését – a csomagolást, a vasúti vagonok megszerzését, az ellátás megszervezését, a költözést és az új élet megszervezését – a nőknek kellett elvégezniük, mert a férfiak távol voltak: meghaltak, hadifogságban voltak vagy előrementek, és már a trianoni országban kerestek munkát maguknak. Nem véletlen, hogy a menekülésről szóló egyik legsikerültebb regényének, Zilahy Lajos Földönfutó városának a főhőse is egy családja süllyedésével és szétesésével szembenézni kénytelen családanya. És a menekültek sorsának megrajzolásában is számos női szerző, így Ignácz Rózsa (Urak, úrfiak) vagy Beczássy Judit (A menekültek) alkotott maradandót. A világháborúban és a forradalmakban meglódult női emancipációt nehéz, talán lehetetlen is lett volna megállítani. A nők választójogot is kaptak, és először az 1920-as nemzetgyűlési választásokon élhettek szavazati jogukkal: ekkor került be a parlamentbe Slachta Margit, az első női képviselő Magyarország történetében.
(A szerző Ismeretlen Trianon című könyve már kapható.)
