Ha fellapozzuk a mózesi könyveket, a zsidó vallás „alkotmányát”, azt láthatjuk, hogy igen sok esetben a törvény megszegését halállal bünteti Mózes. Ebből arra következtethetnénk, hogy a judaizmus elfogadhatónak, kívánatosnak tartja a halálbüntetést. Természetesen, mint minden kérdésben, itt is megoszlanak a vélemények, a zsidóságnak ugyanis több alapelve létezik, melyek akár antagonisztikus ellentétben is állhatnak egymással. Most épp egy ilyen kérdéskört vizsgálunk.
A legfontosabb elv a zsidóságban az élet mindennémű védelme. Oly nagy becsben áll az emberi élet, hogy a legkisebb veszély is elegendő indok arra, hogy szinte minden vallási törvényt mellőzni lehessen. A Tízparancsolat expressis verbis kimondja: Ne gyilkolj!
Ezzel az elvvel áll szöges ellentétben a halálbüntetés, melyet sok esetben helyez kilátásba Mózes. Sőt, így olvassuk a szövegben: „Szemet szemért, fogat fogért” (Mózes II. 21:24). E parancsot azonban soha nem vették szó szerint. A Talmud és a rabbinikus irodalom tanúsága szerint e parancs a megtorlás helyett a kompenzációt írja elő.
Ám sok helyen áll, hogy a bűnös „haljon meg”, „irtassék ki”, stb. Mondhatnánk, hogy ez maga a halálbüntetés, hiszen a szöveg – nem is megalapozatlanul – maga implikálja e vélekedést.
Miként a civil jogban, úgy a zsidó vallásjogban sem lehet csak és kizárólag a legfőbb jogforrás alapján ítéletet mondani, tekintve, hogy a Tóra szövege nem pontos, nem terjed ki minden részletre, csak alapelveket rögzít. Mi sem vizsgálhatjuk a halálbüntetés kérdéskörét pusztán a tórai szövegre támaszkodva.
Megszólalónkról
Frölich Róbert nyugalmazott dandártábornok, volt vezető tábori rabbi, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, 2015 és 2018 között országos főrabbi.
A rabbinikus irodalom árnyalja a képet. Kifejti, hogy a Bét Din, a rabbinikus bíróság volt az, amelyik jogosult volt a halálbüntetés kiszabására. A Misna (Mákot, 1:10) kijelenti, hogy az a bíróság, amelyik hét évben egyszer (más vélemény szerint hetven évben egyszer) halálos ítéletet hozott, véreskezűnek neveztetik. E kijelentés hátterében talán az a híres megfontolás áll, mely szerint ha valaki elvesz egy emberi életet, egy egész világot semmisít meg, hiszen nem csupán a kivégzett/meggyilkolt ember tűnik el a világból, de vele együtt a soha meg nem születhető leszármazottai sem részesülnek tovább az élet adományából.
Noha a Tóra több helyen is velősen közli, hogy „a gyilkos halállal bűnhődjön”, a rabbinikus hagyomány – épp az élet becses volta miatt – kiszélesíti az ítélkezés lehetőségeit.
Halálbüntetéssel járó ítéletet csak a 23 tagú bíróság hozhatott, és nekik is az elkövetett bűnnek minden kétséget kizáró bizonyítása volt a kötelességük. Kötelességül írja elő a Talmud (bSzanhedrin 17a), hogy a bírák ne hozzanak a tanúvallomások napján ítéletet, hanem szó szerint aludjanak rá egyet, hátha egyikükben kétség merül fel, s ez esetben nem lehet halálos ítéletet hozni. Ezek a törvények még olyan korban születtek, amikor a zsidó közösség önrendelkezése viszonylag stabil és széles körű volt.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
A későbbi rabbinikus rendelkezések idején a zsidók már nem élhettek kizárólag a saját törvényeik szerint a befogadó országokban. A nem zsidó többségi társadalom által alkotott államhoz való viszonyulásukat a Talmud kőbe vésett princípiuma határozta meg: a (befogadó) állam törvénye a törvény (nem vallási, hanem polgár- és büntetőjogi kérdésekben).
A rabbinikus irodalomban (t. Terumot 7.20) szerepel egy eset, amikor egy zsidót kerestek a római hatóságok. Az egyik bölcs úgy határozott, hogy ki kell őt adni, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy ártatlan, nehogy kollektív büntetés érje a zsidókat. Egy másik azonban úgy vélte, hogy csak akkor szabad őt kiadni, ha minden kétséget kizáróan bűnös. Mindkét bölcs, kimondatlanul bár, de elismerte, hogy a világi hatóságoknak joguk van akár halálbüntetést is kiszabni, ugyanakkor védeni próbálták a közösség és az egyén életét egyaránt.
Maimonides a fentiek szellemében dönt, amikor azt írja (Misne Torá, Királyok és háborúk törvényei 3:10), hogy „ha a Bét Din nem is ítéli halálra a vádlottat, a királynak joga van megmásítani az ítéletet”. Slomo ben Aderet, a Rásbá elmagyarázza, hogy a Bét Din kizárólag tórai alapokon dönthet, a civil jog nem tartozik a vizsgálódása körébe, így válik jogosulttá – az állam törvénye a törvény alapján – ítélkezésre a király.
Ugyancsak Maimonides az, aki leírja (Misne Torá, A gyilkos törvényei, 2:5), hogy amennyiben a király nem ítéli el a gyilkost, de szükség van az elrettentésre, akkor megengedett a hosszú ideig tartó börtönbüntetés, szigorú körülmények között, nehogy a leendő bűnelkövetők felbátorodjanak a király jóságának folyományaként.
Mint látjuk, a rabbinikus hagyomány, a zsidó vallási törvénykezés nem tekint feltétlen irtózattal a halálbüntetésre, ám amennyiben lehetséges, kiadja azt saját juriszdikciójából, mert az élet védelmét, még a gyilkosét is előrébbvalónak tartja a bosszúnál vagy az igazságszolgáltatásnál.
A halálbüntetés az egyetlen, amelyet nem lehet visszavonni, semmissé tenni, kárpótolni egy esetleges bírói tévedés esetén.
A zsidó álláspont tehát nem ellenzi a halálbüntetést, ám ha módja van rá, nem alkalmazza, igyekszik a szemet szemért elvet nem szó szerint, hanem metaforikusan életbe léptetni. Az elkövetett bűnt megfelelő mértékű büntetéssel kell sújtani, ám amennyiben a zsidó jog szerint a megfelelő büntetés a halálbüntetés lenne, úgy a vádat minden kétséget kizáróan kell bizonyítani, nehogy szó szerint halálos tévedést kövessen el a Bét Din. Természetesen a Bét Din e hatásköre ma már csak elméleti, hiszen a zsidók az állami törvények szerint élnek mindenhol. Gyakorlati döntéseket csak limitált esetekben hoz a Bét Din, a halál- vagy börtönbüntetéssel járó ügyek pedig nem tartoznak ezek közé.
