A szomorú igazság az, hogy minden járvány vagy katasztrófa kitermeli a maga álhíreit. De vajon mi az oka annak, hogy orvosok, politikusok, tanárok is áldozataivá válnak ezeknek? Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit utazzunk vissza a nyolcvanas évekbe. Akkoriban nem a koronavírussal, hanem az AIDS-szel voltak elfoglalva az emberek. Az eleinte csak egészséges, homoszexuális férfiak között terjedő rejtélyes betegség teljes döbbenetbe taszította a népességet, és mire a tudósok rájöttek, hogy a majmoktól érkező vírusról van szó, az átlagemberek körében egészen elképesztő információk kezdtek terjedni. Az egyik legkézenfekvőbb tévhit természetesen az volt, hogy a heteroszexuális kapcsolatokban nem terjed a vírus, illetve az, amelyik szerint a homoszexuális emberek már csupán a létezésükkel is terjesztik a kórt a világban. Emellett azt is túl sokan elhitték, hogy a betegséget egy kormányzati laboratóriumban hozták létre szándékos pusztítási céllal, de azt is, hogy az egész nem nagy ügy, kecsketejjel könnyen kezelhető, tesztet pedig nem érdemes csináltatni, mert úgysem megbízható.
Ami megy a HIV-vel, az nem megy a koronavírussal?
A HIV-vírussal és az AIDS-szel kapcsolatban szerencsére mára a legtöbb tévhitet felülírta az igazság, de ehhez egyrészt évtizedek kellettek, másrészt valószínűleg hozzájárul a téma körüli nyugalomhoz a korszerű gyógyszerek elterjedése, a fertőzés elkerülési módjainak ismerete. Itt értelemszerűen még nem tartunk a koronavírussal kapcsolatban, ez még az az időszak, amikor a félelem át tudja venni a józan ítélőképesség és mérlegelés helyét. Az utóbbi hónapokban nem a homoszexualitás és a kecsketej körül vonultak álhírek széles felhőgörgetegei, inkább a fertőtlenítés, a meleg víz és a napsütés hatásaival kapcsolatban. Egy márciusi amerikai felmérés szerint az emberek 13 százaléka vélte azt, hogy a járvány csak hoax, míg 49 százalékuk azt, hogy emberi kéz műve. A téves információk károkozásáról csak egy adat: egy iráni tartományban több ember halt meg az ipari erősségű alkohol fogyasztása miatt (az álhírek szerint ez megöli a vírust), mint magától a koronavírus-járványtól. Ám még a látszólag ártalmatlan ötletek is okozhatnak károkat azáltal, hogy hamis biztonságérzetbe ringatnak, elriasztanak az előírások betartásától, vagy csökkentik az orvosokkal, egészségügyi szervekkel szembeni bizalmat. Itt meg is ragadnánk a lehetőséget, hogy elmondjuk: ne készítsünk otthon házi fertőtlenítőszert, nem felel meg a célnak a vodka, és a meleg víz önmagában nem öli meg a vírust, ahogyan az egyre melegedő tavaszi idő sem. A szappanos kézmosás mellett pedig a gyakran használt tárgyainkat is hatékonyan kell tisztítanunk.
Már az okosak is?
Azt gondolnánk, minél képzettebb valaki, annál kisebb eséllyel lehet becsapni. Sajnos ez ebben a formában nem igaz. Gondoljunk csak Kelly Brogan íróra, a Covid-19 összeesküvés-elméletének egyik kiemelkedő alakjára, aki egyébként a Massachusetts Institute of Technologyn diplomázott és mellette pszichiátriát tanult a Cornell Egyetemen. Hiába értette az egyértelmű információkat a különböző országokban tomboló járványról, még a biológiai törvényszerűségeket is megpróbálta a feje tetejére állítani saját áltudományos elmélete kedvéért.
Vagy említhetjük a motivált gondolkodás egyik leghíresebb példáját, Arthur Conan Doyle-t is. Nyilvánvalóan intelligens ember volt, orvosnak tanult, neki köszönhetjük a zseniálisan logikus Sherlock Holmes-könyveket. Ugyanakkor Doyle is áldozatául esett a motivált gondolkodásnak: ez azt jelenti, hogy érzelmileg befolyásolt helyzetekben gyakran egyoldalú módon gondolkodunk. Személyes életében Doyle abszolút nem volt racionális ember: erősen hitt a spiritualizmusban, sokszor esett csaló jövendőmondók csapdájába. Barátai – Harry Houdinit is beleértve – gyakran próbálták meggyőzni arról, hogy tévedésben él, ám a híres írót nem érdekelték a bizonyítékok. A motivált gondolkodás ilyen könnyen visz rá okos embereket is teljesen képtelen döntésekre, legyen szó az ezotériáról, de akár lakásvásárlásról, érzelmi életük fontos döntéseiről, vagy épp arról, elhiszik-e az álhíreket.
A kognitív félreértés áldozatai: te átmész a teszten?
A kritikus gondolkodást hátráltathatja még egy tényező, mégpedig a reflektív válaszunk felülbírálása. Hogy mi az a reflektív válasz? Tegyük fel, hogy Emily apjának három lánya van: az elsőt Áprilisnak hívják, a másodikat Májusnak, hogy hívják a harmadikat? Ez a kognitív reflexiós teszt megmutatja, mennyire adsz intuitív választ a kérdésre: ha a harmadik lány nevére rávágtad, hogy Június, akkor nem tartottál szünetet válaszadás előtt, és nem írtad felül az ösztönös reakciódat – mert a helyes válasz természetesen Emily. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennél éles eszű, vagy ne lennél képes az intelligens érvelésre, csupán azt, hogy éppen nem használtad a képességeidet teljes terjedelmükben. A teszt azt méri, hogyan működtetjük a gondolkodásunkat, elemzünk, és átgondoljuk-e a választ, mielőtt csípőből reagálnánk, megvizsgáljuk-e ellenkező nézőpontból, egy másik perspektívából is az adott információt. Ha nem analizálunk, csak azonnal reagálunk, könnyebben bedőlünk az álhíreknek, és gyakrabban meg is osztjuk őket.
Miért nem akad fenn a szűrőn a hazugság?
Annak, hogy sok kifejezetten intelligens ember is bedől a koholmányoknak, másik oka az álhír természetében rejlik. Mivel egész nap információkkal bombáznak minket, gyakran a megérzéseinkre hagyatkozva döntjük el, valami igaz-e, vagy sem, s csak utána ellenőrizzük, hogy megbízható forrásból származik, vagy egyáltalán tudományosan helytálló-e. Ráadásul a hazugságot nagyon könnyű elrejteni két igazság közé: ha olyan tartalmat olvasunk, amelybe beleszőttek nyilvánvaló igazságokat, vagy egy ismert orvos nevét, nagyobb eséllyel véljük igaznak a tévesen levont következtetést is. A képek is megtévesztőek lehetnek: miközben két másodpercbe telik letölteni és az álhír hasábjai mellé illeszteni egy tudományosnak látszó ábrát, az emberek máris jóval nagyobb arányban adnak hitelt a szövegnek. A jól megfogalmazott, személyes példákat is felhozó vakhírek szintén jobban „teljesítenek”, s minél többször ismétlik el őket, annál inkább hajlamosak vagyunk el is hinni – még akkor is, ha eleinte szkeptikusak voltunk. S még egy adalék: a szociális média felületein olyan tartalmakat is megosztunk, amelyeknek cseppet sem győződtünk meg az igazságtartalmáról. Lájkvadászat közben még kevésbé figyelünk a helytálló információkra, mint egyébként, ez a viselkedés pedig nagyban segíti az álhírek terjedését. Mi pedig könnyen kivonjuk magunkat a felelősség alól, mondván, mindenki azt hisz el, amit akar – pedig a hoaxok terjesztésével mi is részesévé válunk az átverésnek, akár intelligensek vagyunk, akár nem.
Hogy ennek hogyan lehetne végre gátat vetni? Ebből a cikkből kiderül:
