Ma, amikor már csak a biotermékek vegyszermentesek és egészségesek, amikor egyre fontosabbá válik az öngondoskodás, logikus, hogy magunknak termeljük meg az élelmiszert. No de képesek vagyunk-e még rá?
Tombol a tavasz, rügyeznek a fák, csiripelnek a madarak. A napfény, a melegedő idő a szabadba csábít, és még azoknak is metszőollóért viszket a tenyere, akik minden ennivalót boltban vásárolnak meg. Emellett olyan korban élünk, amelyben egyre inkább ráeszmélünk, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság, állattartás micsoda károkat okoz a bolygónknak, sőt nemcsak a bolygónak, az állatvilágnak, de nekünk, embereknek is: növényvédő szerekkel, műtrágyával teli, gyorsított érlelésű zöldségeket és növényeket kapunk a boltokban, a levágott állat életében nem volt szabad levegőn, az antibiotikumokat viszont nagyon is jól ismeri. Azok, akik az egészséges életmód jegyében sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak, a mérgezéseknek is sokkal inkább kiteszik szervezetüket: egy 2007-es vizsgálat eredménye szerint a hazai termesztésű növények 33,5 százalékában, az importáltak 59 százalékában mutattak ki vegyszermaradéko(ka)t. Érthető hát, hogy a bio felé fordulunk, csakhogy azt nehezebb beszerezni, és sokkal drágább is.
Vissza a kiskerthez?
A legtöbb zöldség és gyümölcs, amit oly előszeretettel válogatunk a polcokon, a mi kiskertünkben is megteremhet. A vetéstől a betakarításig személyesen ellenőrizhetjük a folyamatot, és veszélyes mérgek nélküli terményeket tehetünk a család asztalára, a gyerekünk uzsonnástáskájába. Nem lesz paradicsomunk januárban, sem ananászunk októberben (sőt, az valószínűleg máskor sem), de az adott évszaknak, hónapnak megfelelően kifejezetten változatos zöldség- és gyümölcskosarakat állíthatunk össze, nem is beszélve a saját magunk által nevelt állatok garantáltan gyógyszermentes húsáról. Jön az egymillió dolláros kérdés: ha ez ilyen egyszerű, akkor miért nem csináljuk? Miért nem termesztünk növényeket a kertekben, és akinek nincs kertje, miért nem használja a közösségi kerteket, vagy fog össze azzal az ismerősével, akinek legalább egy zsebkendőnyi földje használható? Miért várjuk mindenből az importot, a nagyüzemit? Kizárólag azért, mert olcsóbb? Vajon képesek lennénk-e rá kütyükkel és ülőmunkával elárasztott világunkban arra, hogy kertészkedjünk?
Ezt nem tanítják az iskolában
Miközben évszázadokkal ezelőtt az emberek nagy része gazdálkodott, ma már sokkal kevesebben teszik ezt. Kiveszőben vannak olyan képességek, mozdulatok, amelyek még nagy segítséget nyújtottak eleinknek. Városokba szorulunk, a természetről filmekből tájékozódunk, az állattartás büdös, a veteményezés koszos, öntözni drága, kapálni, gazolni, betakarítani fárasztó, és egyébként is, fogalmunk sincs, jól csináljuk-e. A siker nem garantált és nem is azonnali. Hacsak nem tanuljuk el a nagyszüleinktől, hogyan kell egy kiskertet működtetni, néhány csirkét elnevelgetni, városi emberként nagy valószínűséggel fogalmunk sem lesz a folyamatokról. S ha lesz is, rádöbbenünk, hogy ez az egész biokertészkedés egy bizonyos méret fölött milyen rizikós és időigényes: figyelni kell az időjárást, foglalkozni kell a növényekkel akkor is, ha jobb dolgunk is akadna, fizikai erőkifejtések sorozata vár ránk, és akkor még nem jött egy vihar, ami tönkretette a fele termést, vagy nem döglenek sorra a csirkéink.
Szándékos a szóhasználat: ahhoz, hogy rántott hús legyen a vasárnapi asztalon, előbb állatot kell nevelni, azt megölni és szakszerűen feldolgozni. A folyamat véres, büdös, kegyetlen és sokáig tart. Nem is sokan képesek rá, hogy elkapják a szaladgáló csirkét és elvágják a nyakát. Ennél sokkal humánusabbak vagyunk. Inkább elmegyünk a boltba, és megvesszük azt az állatot, amit mások megöltek helyettünk. Nincs is ezzel semmi baj, csak így – hacsak nem veszünk húsból is jóval drágábban bio verziót – le kell mondanunk a nevelés és az etetés folyamatának ellenőrzéséről. Lehet, hogy nem is az a kérdés, visszaszerezhetők-e azok a képességek, amik száz éve önellátóvá tettek egy családot, hanem hogy egyáltalán akarjuk-e visszaszerezni őket?
Mit tehetünk kisemberként?
Városi emberként nyilván nem fogunk traktorba ülni és megtermelni a család gabonáját, aztán meg hizlalni a disznókat. Kiskertet viszont – akár másokkal összefogva – igenis működtethetünk. Felmérhetjük a saját határainkat, azaz azt, mit vagyunk hajlandók megtenni a házi, vegyszermentes zöldségekért, növényekért, tojásért, húsért. Delegálhatjuk azokat a folyamatokat, amelyekre biztosan nemet mondunk, vagy egyszerűen kezdhetjük kicsiben. Ha van egy valamirevaló erkélyünk, azon már termeszthetünk paradicsomot, paprikát, nagyobb dézsában sárga- és fehérrépát, borsót, spenótot, uborkát, céklát, karfiolt, brokkolit, salátát, babokat, és még sorolhatnánk. Ezeknek a magjait márciusban – kivéve azokat, amelyek áprilisi vetést igényelnek – már el is vethetjük. Kell egy nagy zsák palántaföld, néhány szerszám, némi ismeretanyag, és onnantól kezdve a természet teszi a dolgát. A determinált növekedésű, oszlopos gyümölcsfák és bokrok szintén kis helyet foglalnak, de nekünk fognak teremni bioepret, ribizlit, málnát, almát, barackot.
Mit csináljak a kertemmel?
Ha van egy egész földdarabunk, amit bevethetünk, akkor helyigényesebb növényekkel is kísérletezhetünk: krumplival, kukoricával, nagyobb fákkal, bokrokkal. Miért ne? Csak mert időigényes? Tényleg az. Nem elég talajt munkálni meg vetni, utána távol kell tartani a kártevőket olyan módszerekkel, amelyek nem károsítják a természetet, sem a mi egészségünket. Itt jön a képbe az állattartás: a tyúkok, kacsák sok kártevőt összeszednek, nem is beszélve a kertbe járó szabad madarakról. A gazolás és kártevőirtás mellett figyelni kell az öntözésre, esetenként az árnyékolásra, a karózásra, aztán a helyes betakarításra. Cserébe viszont rengeteg egészséges terményt takaríthatunk be folyamatosan. A felesleget lefagyaszthatjuk, tartósíthatjuk, továbbajándékozhatjuk. Garantáltan megnő a család növényevő kedve, hiszen mi dédelgettük, ápoltuk a palántákat, és nem fogunk függni a boltok aktuális kínálatától sem. Arról nem is beszélve, hogy egy ügyesen megművelt kert sokkal olcsóbban terem, mint amennyiért a biogyümölcsöket, -zöldségeket megvennénk. Ha az állattartást is meg tudjuk valósítani, még közelebb kerülünk a mindentől független önellátáshoz.
Miért éri ez meg nekem?
A kertészkedéssel, állattartással kapcsolatban le kell rombolnunk a sztereotípiákat (nagymamáknak való, csak a falusiak értenek hozzá). Mindig meg lehet találni azokat a növényeket vagy munkálatokat, amiket mi is szívesen végzünk. Ha csak pár palántát nevelünk az ablakban, máris előrébb jutottunk. A kertészkedés pedig a klímakatasztrófa árnyékában élve egyre trendibbé válik. Már nemcsak azok igyekeznek bio módon termelni, akiknek gyerekeik vannak, nem csak azok válnak tudatos fogyasztóvá, akik életmódváltásban vannak. Kezdünk rádöbbenni, hogy a földműveléssel járó, szabad levegőn történő mozgás is kalóriát éget és fogyaszt, a gyerekek egészségével pedig csodákat művel. A kertészkedés ráadásul nemcsak a testünknek tesz jót, de kimutathatóan hatással van a lelkünkre is. Csökken a stressz, a szorongás, a depresszió, ellenben nő a kreativitás és az önbizalom, hiszen a természettel együtt, összhangban élve épp létrehozunk valami fontosat, szépet, élőt.
A zöld szín, a növények illata, az általuk vonzott állatok mind megnyugtatóan hatnak, a feladatok pedig érdekesek például a gyerekek számára is. Olyan tulajdonságok értékelődnek fel, mint a türelem, a kitartás, a gondoskodás, az alkalmazkodás. A természetvédelmet és a pazarlás csökkentését (a saját vérünkkel és verítékünkkel megtermelt növényeket jobban meg is becsüljük) nem kell többé elmagyaráznunk, hiszen megélhetjük. Nem mellesleg pedig lesz egy olyan eszköz a kezünkben, amitől kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatva. Hankiss Elemér szavaival élve: „A kert a mi saját világunk, egy általunk teremtett és általunk ellenőrzött világ. Rendezett és harmonikus univerzum, szemben a rendezetlen és diszharmonikus külső világgal. A kert egyike azoknak a ritka pontoknak az életünkben és az univerzumban, amelyeket valóban rendben és ellenőrzésünk alatt tudunk tartani.”
