A magyar történelem és nemzeti identitás egyik sarokpontja az 1848-as forradalom és szabadságharc, amelyet későbbi korok aktuálpolitikai küzdelmeiben is szívesen használtak hivatkozási alapként. Az 1848–49-es évek eseményeiben szimbolikus és érzelmi jelentésrétegek egész skálája sűrűsödik össze a vesztes, ám hősi küzdelemtől az elnyomás elleni felkelésen át a nemzeti önrendelkezés célkitűzéséig. A történelmi helyszínek vagy múzeumi tárgyak, így a szabadságharc honvédzászlói közelebb hozzák a történelmi eseményeket. Az utóbbi időben egyébként (különösen az angol nyelű szakirodalomban) érezhetően fokozódik a tudományos érdeklődés környezetünk és a minket körülvevő anyagi világ társadalmi-kulturális szerepének megértése iránt, szokás ezért a bölcsészet- és társadalomtudományok materiális fordulatáról is beszélni.
Szerzőnkről
Tulipán Éva történész kutatóként dolgozik a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. Kutatási területe Magyarország 1945 utáni történetének, különösen az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek és következményeinek erőszaktörténeti, kulturális emlékezeti és emlékezetpolitikai nézőpontú vizsgálata. Az MTA Történeti Bizottsága II. világháborús albizottságának tagja, művei a Jaffa Kiadónál jelennek meg.
A szabadságharc leverésében segédkező orosz csapatok által zsákmányolt honvédzászlókat a Szovjetunió kétszer is visszaadta Magyarországnak. Először 1941. március 20-án Moszkvában kaptunk vissza 56 zászlót – részben két politikai fogolyért, Rákosi Mátyásért és Vas Zoltánért cserébe, akiket 1940 novemberében engedtek a magyar hatóságok a Szovjetunióba távozni. 1944-ben a Hadtörténeti Múzeum Somlóvárra, az Erdődy-kastélyba menekített gyűjteményéből újra szovjet kézre kerültek a ’48-as zászlók is, amelyeket (pontosan 66 darabot) Budapesten adtak újra vissza 1948. április 4-én. A két ceremóniára gyökeresen eltérő körülmények között került sor.
Az 1941-es zászlóvisszaadás, Moszkva
1941 elején a háború alatti szovjet–magyar viszony korábban nem tapasztalt mértékű közeledés jeleit mutatta, miközben a szövetséges Németországban már folyt a Barbarossa-terv előkészítése, és Moszkva is háborúra készült. A szovjet és magyar fél számos, a katonai és kereskedelmi kapcsolatokra is kiterjedő diplomáciai lépéssel igyekezett mutatni baráti szándékait. A kölcsönös gesztusok a következő év tavaszán a honvédzászlók visszaadásával és a Budapesti Nemzetközi Vásáron a Szovjetunió részvételével érték el tetőpontjukat. Az 1940 augusztusában és szeptemberében kelt szovjet katonai dokumentumok ugyanakkor arra utalnak, hogy Moszkva ekkortól már az ellenséges országok között tartotta számon Magyarországot. A (később irreálisnak bizonyuló) szovjet haditervek a háború kezdeti időszakában német támadás esetén szilárd területvédelemmel és gyors ellentámadás után az ellenséges területeken folytatódó támadó hadműveletekkel számoltak. A „támadva védekezés” pedig Budapest irányába történő (ellen)támadással is tervezett már a háború korai szakaszában.
A 1849-ben az orosz csapatok által zsákmányolt honvédzászlók visszaszerzésére az 1920-as évektől történtek erőfeszítések, míg a diplomáciai csere ötlete Rákosi Mátyás ügyvédeitől és moszkvai magyar emigránsoktól származott. Ugyanakkor a hazahozatal pillanatában a gesztus propagandaértéke is fontos szerepet játszott, túlmutatva a fogolycsere kontextusán. Az eredeti javaslattal szemben végül Moszkvában került sor a zászlók átadására, amelyek aztán a szovjet–magyar közös vasútvonalon áthaladó első szerelvénnyel érkeztek Budapestre. A zászlóátadás szimbolikus gesztusának praktikus alapja így a Moszkva és Budapest közötti közvetlen vasúti összeköttetés megteremtése volt.
A függetlenségi gondolat és a semlegesség a világháború idején a zászlóktól függetlenül is a ’48-as eszmeiségben és tárgyakban manifesztálódott. 1942 februárjában a függetlenségi mozgalom első legális szervezeteként Szekfű Gyula vezetésével létrejött Magyar Történelmi Emlékbizottság formális célja éppen az 1948-as centenárium előkészítése, a ’48-as eszmeiség ápolása és emléktárgyainak összegyűjtése volt. A visszaadási ceremónia erre igyekezett ráerősíteni, hiszen Moszkva érdekei ebben az időben szintén Magyarország semlegességéhez fűződtek.
A függetlenségi gondolat pozitív tartalma mellett ugyanakkor a burkolt fenyegetés eszközeit is megfigyelhetjük a gesztus kapcsán. Pierre Boudieu francia szociológus a berber törzsi társadalomról szóló munkáiban elemezte az ajándékok kettős természetét, amelyek szerinte egyenlőtlen erőviszonyok estén a lekötelezés eszközeiként szolgálhatnak. A zászlók emellett Magyarország első orosz megszállására is utaltak, és ez a pozitív felszíni kommunikáció mélyén szintén negatív érzelmi töltetet hordozott (ezt egyébként Kristóffy József akkori moszkvai követ szerint a kortársak világosan érzékelték). A visszaadási ceremónia többször nyíltan utalt a korban különösen negatív megítélésű Tanácsköztársaságra. Egyrészt a március 20-i ceremónia híre a másnapi lapokban jelent meg, a Tanácsköztársaság évfordulóján, de a Várban tartott ünnepségen felcsendült a Szovjetunió himnusza is, amely a hallgatóság soraiban okozhatott némi döbbenetet, ez ugyanis nem más volt, mint az Internacionálé, amely a magyarországi Tanácsköztársaság himnuszaként is szolgált.
Az 1948-as átadás(ok), Budapest
Hét évvel később gyökeresen megváltozott geopolitikai helyzetben kerültek újra előtérbe a szabadságharc zászlói. A szovjet döntés a ’48-as zászlók visszaadásáról átírta az emlékévre tervezett eredeti programokat, és elhomályosította annak más eseményeit. Az adományozást „Magyarország felszabadulásának harmadik évfordulójára”, április 4-ére időzítették, és bár március 15-én is számos jelentős programot rendeztek, a hangsúly ezáltal a szabadság ünnepeként tematizált áprilisi dátumra helyeződött.
1948 áprilisában a Hősök terén látványos koreográfia keretében a Kossuth Akadémia hallgatói vették át egyenként a honvédzászlókat szovjet társaiktól. Ezután katonai kísérettel, a hagyományos reprezentációs útvonalon, az Andrássy úton kísérték a zászlókat, de ezúttal a menet érintette a Szabadság teret, ahol az állami vezetők koszorút helyeztek el az új szovjet hősi emlékműnél. Majd a ’48-as ereklyéket a Nemzeti Múzeumba vitték, ahol szeptemberig a centenáriumi kiállításon láthatta őket a nagyközönség.
Ősszel a honvédhét második napján, szeptember 12-én talán még a tavaszi eseményeknél is látványosabb ünnepség keretében a Somogyi Béla út, Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István körút, Margit híd és a Mártírok útja útvonalon szállították a honvédzászlókat a Nemzeti Múzeumból a Várban megnyitott Hadtörténeti Múzeumba.
Az őszi honvédhét megnyitásának koreográfiája még jobban mutatja a hangsúlyeltolódást a szovjet hadsereg irányába. A hivatalos megnyitó a Gellérthegyen újonnan felállított Szabadság-szobornál zajlott, ahonnan katonák és rendőrök részvételével indult váltófutás a budai Várban lévő 1848-as szoborhoz. Itt a verseny végén szintén koszorúzási ünnepségre került sor. A levéltárban fennmaradt tervezetből ugyanakkor kiderül, hogy a váltófutás irányát szervezés közben megfordították, felcserélve ezáltal annak kiinduló és végpontját. A Honvéd című katonai folyóirat tudósításában el is magyarázta a futás útvonalának üzenetét: „Az emlékműtől induló hármas váltófutó csoportok [...] azzal, hogy céljuk a budavári Honvédszobor volt, azt juttatták kifejezésre, hogy a szovjet csapatok által hozott felszabadulás tette lehetővé, annyi év történelemhamisítás után, a 48-as szabadságharc igazi és méltó megünneplését.”
A szovjet–magyar barátság történeti előzményeinek hangsúlyozására pedig a propaganda megalkotta az 1848–1849-es magyar szabadságharccal szimpatizáló, kitalált Guszev kapitány alakját, akinek nevét utcák, iskolák viselték egészen a rendszerváltozásig.
1948 áprilisában és szeptemberében is a felszabadítóként ünnepelt Vörös Hadsereg került tehát a katonai ünnepségek középpontjába, és ezt változatos eszközökkel igyekeztek kifejezni. A ’48-as zászlók visszaadásával hangsúlyossá tett politikai üzenetet Budapest utcáinak bejárásával, mintegy a város felszínére írva, térben is megjelenítették. A szabadság fennen hangoztatott jelszava ellenére a burkolt üzenetek az uralomra utaltak: Budapest utcái és közterei az ünnepségekben meghódított területekként nyertek értelmezést.
A szovjet politikai és katonai támogatást élvező kommunista párt nacionalista érzelmekre épülő kampányával az évfordulót és a ’48-as szimbolikát hatalma megszilárdítására, a hadsereg „néphadsereggé” és az ország „népi demokráciává” alakítására használta fel. Bár 1948-ban a társadalom egy jó részében erős lehetett a felejtés és újrakezdés igénye, a megemlékezések mögött meghúzódó kulcsmotívum, a felszabadító Vörös Hadsereg ünneplése három évvel a szovjet csapatok Magyarországra érkezése és az ehhez kapcsolódó erőszakhullám után messze nem volt problémamentes. 1848 felhasználása a propagandában ennek megfelelően számos disszonáns elemet hordozott. Jól mutatja ezt, illetve a propaganda és emlékezetpolitika hatásának változékonyságát is, hogy a szovjetek által két ízben is felhasznált 1848-as hagyomány mind 1956-ban, mind a rendszerváltás idején a szovjet és egypártrendszer elleni küzdelmek egyik központi mobilizáló elemeként jelentkezett.
