Az Álmos utas haragja esetében egy nem megszokott színházi forma adja az előadást – kezdi Eszter. – négy monológ, négy történet, négy sors, négy ember egyedül a színpadon. És mégis összeköti őket valami vagy valaki. Nagyon izgalmasnak találom az emberi történeteket. Lenyűgöz, amikor a hétköznapi kicsiségekből, szürkeségekből kiviláglik valami szivárvány, valami váratlan, meghökkentő. Az emberi természet kimeríthetetlen paletta. A psziché és a léleknek hívott valami játéka, állandó tánca egymással sablonokba nehezen zárható történeteket produkál. Belebújni más emberek történetébe számomra a legizgalmasabb dolog. Ez az anyag különösen jó alkalmat ad erre. A magányos történetmesélés nagy kihívás. Megtartani az intimitást, személyességet, mégis végig nem ereszteni a néző figyelmét és emócióit.
Milyen volt a próbák hangulata? Milyen volt Simon Kornéllal dolgozni?
Kellemes, nyugodt légkör volt. Kornél nagyon nyitott és érzékeny rendező. Ebben a minőségében még nem dolgoztam vele, vártam a közös munkát. Más típusú próbafolyamat volt ez, mint a megszokott. Mivel monológokról van szó, külön próbáltunk, és csak az utolsó pár napban találkoztunk egymással mi, színészek. Így a legvégén állt össze számunkra is, milyen előadás születik ezekből a történetekből. Jó, hogy így történt: nem voltunk hatással egymásra, és teljesen más karakterű dolgok születtek. Mindenki megőrizte a maga individualitását.
Mi a legnagyobb kihívás ebben a színészi munkában? Hogy viseled a viszonylagos eszköztelenséget, mozdulatlanságot?
A kihívást nekem elsősorban az adta, hogy egyedül vagyok a színpadon körülbelül fél órán át, csak rajtam van a fókusz, csak magamra számíthatok. Eszköztelenségről nem beszélnék, mert a verbalitás szintjén rengeteg eszköz áll a rendelkezésemre. Az, hogy egy helyben kell lenni, inkább biztonságot ad számomra. Kifejezetten inspiráló munka volt, kedvet is csinált nekem egy monodrámához.
Az Utolsó tűzijáték című darabban, amelyben Udvaros Dorottya a partnered, az anyaság kérdéseit boncolgatjátok. Van olyan rész, amit lelkileg megterhelő játszani?
Ez egy speciális, szélsőségeken alapuló előadás, egyfajta bergmani világgal fűszerezve. De úgy gondolom, a részletekben mindenki talál azonosságot az előadással. Valljuk be, igen ritka a tökéletes, traumák nélküli szülő-gyermek kapcsolat. Bármennyire nem akarjuk, bántjuk egymást. Sokszor pont azzal bántjuk a gyerekünket, hogy óvni akarjuk, azt akarjuk, ne sérüljön, meg akarjuk védeni a csalódásoktól, pedig ezek elkerülhetetlen dolgok minden ember életében. Inkább a megfelelő védekezéshez, a sérelmek feldolgozásához kéne kulcsot adni. Meg kell próbálni hagyni, hogy menjen a maga útján és tisztelni, tiszteletben tartani a gyereket is, bármilyen pici, és ezen az úton mellette lenni. Mindannyian önálló személyiségek vagyunk, ami nekünk jó, az nem biztos, hogy a gyerekünket is boldoggá teszi. Terelgetni kell persze az úton, de végig figyelni is kell rá: ki ő, mit akar, hogy gondolkodik. A gyerekek nem a szülők kicsinyített másai, és nem alapanyag önmagunk megvalósulatlan vágyainak beteljesítésére. Persze borzasztó nehéz megtalálni az ideális arányokat. Talán mi, szülők ezen őrlődünk a legtöbbet.
Miért fontos az anyaság nem annyira rózsaszín oldalait is bemutatni?
Egyszerűen azért, mert sajnos a kialakult szociális szabály- és illemrendszer miatt azt gondolják az anyák, nem érezhetik tehernek az anyaságot, mert akkor ők rosszak. Így a legtöbben rózsaszín tüllcsomagolásba burkolva beszélnek ezekről a kérdésekről. Pedig nézzen mindenki a lelke mélyére... szülőnek lenni nem tündérmese. Hanem a legkeményebb feladat. Számtalan fájdalommal, feladással jár. Bármennyire szereti az ember a gyerekét, van olyan, hogy egy pillanatra azt kívánja, bárcsak máshol lehetne. Ez nem bűn. És szégyellni sem kell. Olykor ez a legtermészetesebb reakció. A szülőt az határozza meg, hogy ezeket a fel-felcsapó negatív, sokszor kétségbeesett érzelmeket hogyan kezeli, és hogyan tudja szeretni ezek ellenére is a gyerekét.
Te hogyan tudod összehangolni a magánéletedet a szakmai kihívásokkal?
Úgy, hogy van egy csodálatos férjem (Lovasi András – a szerk.), aki maximális odaadással vesz részt a mindennapokban, legyen szó bevásárlásról, főzésről, gyerekvigyázásról.
Hogy tervezed a jövőt? Meghívtak a MOST Fesztre, illetve a szatmárnémeti Tranzit Fesztre is.
Mindig öröm, ha eljuthat az ember fesztiválokra, így nagyon örülök ezeknek a lehetőségeknek. Nem vagyok egy tervezős típus. Szeretem megadni magamnak a „bármikor bármi lehet” szabadságát. Ami biztosan előttem áll szakmai szempontból: továbbra is forgatom a Mintaapákat a Tv2-n, és van még pár meghívásom vidékre és külföldre a színházi munkáimmal kapcsolatban, májusban például Göteborgba megyünk Az utolsó tűzijátékkal. Dolgozunk a Karinthy Színház következő évadán, nyáron pedig vár rám egy új Shakespeare-bemutató: Juronics Tamás rendezésében a Sok hűhó semmiért Beatrice-ét adom a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Egyelőre ennyi. De bármikor bármi lehet...
Az Ámos utas haragja – négy hallomás című darab a Mozsár Műhely színpadán kapott helyet., és legközelebb március 14-én lesz látható 15:00 órakor, Az utolsó tűzijáték Csábi Anna rendezésében a Bethlen Téri Színházban látható folyamatosan.
