Az iskolába kerülő gyerekek is először a hangos olvasást tanulják meg, ami csupán idővel válik némává és folyamatossá. Ugyanezt a fejlődési ívet járta be az emberiség is. A hangosan kimondott, élettel teli szavak leírása tulajdonképpen azok megdermesztése, logikus tehát, hogy olvasáskor ugyanezt a folyamatot visszafelé hajtották végre, hangosan. Amíg a könyvnyomtatás kora el nem érkezett és nem formalizálta az írást, illetve tette könnyebben elérhetővé a könyveket, csupán nagyon kivételes koponyájú emberek voltak képesek magukban olvasni. Szent Ágoston például elhűlve örökítette meg, hogy példaképe, Szent Ambrus milánói püspök magában, némán olvas, és hosszan találgatta ennek lehetséges okait. A hangját kímélte, magányra vágyott, vagy csak nem akarta a hallgatóságának megmagyarázni az olvasottakat? Az okot máig nem tudjuk, de a megdöbbenés jól érzékelhető, akkoriban ugyanis szinte elképzelhetetlen volt, hogy az olvasás igazából ne hangos közösségi élményt jelentsen.
A kimondott szó varázsa
A középkorig sokkal nagyobb ereje volt a beszédnek, mint ma – írja Adamikné Jászó Anna Az olvasás múltja és jelene című könyvében. Írni és olvasni kevesen tudtak, beszélni azonban mindenki, így ez utóbbi uralta az egész társadalmat. Ha pedig valaki olvasott, azt hangosan tette, méghozzá általában közönség előtt. A kiejtett szavaknak éppúgy erőt tulajdonítottak, mint a leírtaknak, úgy vélték, a holt betűk csak jelek, amelyek kimondva kapnak értelmet, dicsőségük akkor teljesedik be. Épp ezért a szövegeket is ehhez mérten alkották meg: nem az egyes szavak között jelölték ki a határokat, hanem a különböző szólamok között. Csupán a néma olvasás elterjedésekor kezdtek másképp, nem a hangos beszéd ritmusa alapján szöveget tagolni. Ahhoz pedig, hogy az átlagember is némán betűzzön, egészen a 16-17. századig kellett várni.
A néma olvasás előnyei és hátrányai
A felolvasásnak mindig is megvolt és meglesz a varázsa: tudják ezt a gyerekeink, akik akkor is szeretik, ha könyvből mesélünk nekik, ha már ők maguk is el tudják olvasni a szöveget. Évszázadokkal korábban, amikor az olvasás képessége jóval ritkább volt, a legtöbben csak úgy élvezhették a különböző történeteket vagy hallgathatták a tanításokat, ha valaki felolvasta őket nekik. Így közösségek teremtődtek, amelyeken belül az emberek kicserélhették a gondolataikat, együtt élhettek át egy különleges élményt, vagy űzték el a monoton munka unalmát. Lehetőség volt arra, hogy a felolvasó a maga módján hangsúlyozzon és értelmezzen. A néma olvasás kétségtelenül gyorsabb és hatékonyabb, ráadásul teljes gondolati, értelmezési szabadságot, elmélyülési lehetőséget ad, ám magányos tevékenység, elszigetel a többiektől.
Az írás hasonló utat járt be, mint az olvasás: először a leírandó szöveget is hangosan ismételgették addig, amíg a papírra nem került. Idővel aztán ez motyogássá halkult, végül eltűnt – bár néhány embernél még megfigyelhető, hogy ajkukat mozgatják írás vagy olvasás közben, ahogy magukban mondják a szöveget.
Az olvasás evolúciója
Bialkó László Gergő informatikus könyvtáros hallgató tovább mesél a hangos olvasás rejtelmeiről. A továbbiakban őt idézzük:
Egyes elméletek szerint az olvasásnak is van evolúciója, ami most is tart. Kezdetben ez nem vizuális tevékenység volt, hanem amolyan akusztikus hallucináció. Amikor az emberek ránéztek egy ékírásos táblára, akkor azokat a jeleket szinte hallották. Az ókorban a kimondott szó volt a tanítás formája, az írásra nem sokat adtak. Szókratész is szóban tanított, nem sokra értékelte az írott szót. Az írást tulajdonképpen halott szónak tartották, a kimondott szó volt élő. Éppen ezért az eszközök is a hangos olvasást segítették. Az ókor fő íráshordozója a 10-40 méter hosszú tekercs volt, amire nem fért rá annyi szöveg, amennyi egy hagyományos könyvbe belefér, ráadásul visszalapozni sem lehetett benne. Emiatt nem is lehetett elmélyedni az olvasásban. Később kódexeket használtak az írás rögzítésére, ám a szöveg ezekben is egybefüggően szerepelt, nem volt központozás, hiányoztak az írásjelek, nem volt szóköz, azaz kifejezetten hangos olvasásra tervezték. Később a szövegeket másoló szerzeteseknek csendben kellett munkálkodniuk a scriptoriumokban, így egyre több helyen jelent meg a néma olvasás.
Akik már akkor is...
Négy olyan emberről tudunk, akik már az ókorban is némán olvastak. Ez a négy ember: Thészeusz, Démoszthenész, Nagy Sándor és Julius Caesar volt. Euripidész Hippolütoszában Thészeusz némán olvassa a halott felesége kezében lévő levelet, Arisztophanész komédiájában, a Lovagokban Démoszthenész pedig egy jósdából küldött írótáblát vesz szemügyre, s elképed az olvasottakon. Plutarkhosz szerint Nagy Sándor némán olvasta el az anyjától kapott levelet, amin erősen elámultak a katonái, Julius Ceasar pedig némán olvasta el a neki küldött szerelmes levelet.
