A vízilovak vágóállatként történő hasznosítása nem az amerikaiak találmánya volt. Már az ókori Egyiptomban is rendszeresen vadászták őket a Nílus-deltában, bár a hippókat akkor még vízi disznónak hívták. A félelmetes állatok megölése nem csak a vadászok adrenalinszintjét növelte: hatalmas mennyiségű húshoz és belsőséghez jutottak, ráadásul elégtételt vettek azokért a sérülésekért, amelyeket az állatok okoztak bennük. A víziló ugyanis cseppet sem olyan békés, amilyennek a vastag zsírréteg miatt gondolnánk: agresszíven védi a területét, rendszeresen eszik húst, és nem tesz különbséget ember és állat között, ha finom falatról van szó. No de honnan akartak az amerikaiak vízilovat szerezni, mit kezdtek volna az állatok temperamentumával, és egyáltalán: kinek az őrült ötlete volt ez az egész?
Ki állt az őrült terv mögött?
Egy politikus és két kalandor fogott össze annak érdekében, hogy Afrikából megvásárolt vízilovakat tartsanak és tenyésszenek Amerikában. Azokat a mocsaras földeket, amelyeken nem lehetett szarvasmarhákat legeltetni, vízilovakkal próbálták benépesíteni, mondván, a hatalmas állatok húsa megoldja majd a robbanásszerűen növekvő népesség élelmezésének gondját. Ráadásként a vízilovak elpusztították volna a növekvő vízijácinttelepeket, amelyek amúgy is sok gondot okoztak a helyieknek. A növények még Japánból érkeztek diplomáciai ajándékként, de aztán viharos gyorsasággal elszaporodtak és elszívták az oxigént más vízi élőlényektől, és persze tönkretették a fontos hajózási útvonalakat.
Robert F. Broussard, Louisiana képviselője, később szenátora volt az, aki részletesen kidolgozta és támogatta a tervet, és be is nyújtotta a kongresszus elé. Negyedmillió dollár értékben szándékozott vízilovakat vásárolni, és a terv szerint egész Észak-Amerikát benépesítették volna vele. A terv csak számunkra tűnik teljes őrültségnek, akkoriban az afrikai útjairól és a cserkészet megalapításáról elhíresült kalandor, Frederick Russel Burnham, illetve a gyakran külön utakon közlekedő kém és vadász, Fritz Duquesne is az ügy mellé állt. Érdekes, hogy ez a két férfi össze tudott fogni, ugyanis korábban a búr háború alatt éppen az volt a feladatuk, hogy egymást megöljék.
Az elmélet népszerűsítése
A két tapasztalt afrikai férfi, no meg a dörzsölt politikus, elkezdtek pénzt gyűjteni a vízilóakcióra. Ehhez először is népszerűsíteniük kellett a tervet. Ez nem ment nehezen, hiszen Burnhamet egyfajta nemzeti Indiana Jonesként tisztelték, ahogy nagy ellenfelére, Duquesne-re is felnéztek afrikai tapasztalatai miatt. Sikeresen érveltek a víziló húsának fogyasztása mellett, mondván, mindent meg lehet szokni, és a víziló egyébként is olyan békés, tehénszerűen legelgető állat, nem jelenthet veszélyt senkire. Indoklásuk szerint az európaiak teheneket, juhokat, baromfit és sertéseket importáltak az Egyesült Államokba, és még az olyan állatok, mint a strucc vagy a teve is sikeresen alkalmazkodtak az új amerikai környezethez – miért ne menne akkor a vízilovaknak? Ráadásul elég egyet megölni belőlük, máris ötszáz kilónyi húshoz lehet jutni, amit ugyanúgy meg lehet sütni, ahogy a marhát vagy a sertést.
Arról, hogy az állat húsának fogyasztása akár lépfenefertőzést is okozhat, mélyen hallgatott. Miután a három férfi meggyőzte az embereket a vízilovak nagyszerűségéről, megalakult az Új Élelmiszer-társaság, amelyet még maga Theodore Roosevelt is támogatott. Ezek után inkább az a kérdés: hol csúszott félre minden? Miért nem találkozunk lépten-nyomon vízilovakkal Amerikában?
Miért nem sikerült a terv?
1914-ben kitört az első világháború, aminek néhány évvel korábban már megérkezett az előszele. Olyan fontos politikai és gazdasági viták kezdődtek, amelyek mellett a vízilovak behozatala teljesen eltörpült, a szenátus pedig leszavazta az egész ötletet. Az amerikaiak végül úgy döntöttek, hogy inkább belekezdenek a nagyüzemi mezőgazdaságba. Ez azt jelentette, hogy nem új állatokat hoztak be, hanem ugyanabból a fajtából egyre többet zsúfoltak a meglévő helyekre, a korábban használhatatlan területeket pedig legelőkké alakították.
A víziló-behozatalt támogató triumvirátus is feloszlott. Broussard 1918-ban életét vesztette, Duquesne német kémként szlalomozott a világháború útvesztőiben, Burnham pedig brit kémelhárítóként vetette a csatába magát. Később szépen meggazdagodott a Kaliforniában felfedezett olajból, és vadvédelemmel, illetve cserkésztáborok szervezésével, irányításával foglalkozott. Duquesne sorsa alakult a legkalandosabban: kémként először 1917-ben bukott le és esett amerikai fogságba. Ott két éven át képes volt bénulást színlelni, hogy kórházban maradhasson. A vendégszeretetet szökéssel hálálta meg, amihez női ruhákat vett kölcsön. Álnéven 1920-tól ismét Amerikában tevékenykedett kémként, sőt, a második világháborút is ezzel töltötte. 1941-ben kapták el utoljára, és ekkor jó pár év börtönre is ítélték. Talán jobban járt volna, ha megmarad a vízilovak húsának dicséreténél.
