Habár a fájdalomérzet többnyire szubjektív, és még manapság, az agykutatás és a CT-berendezések korában is alig tudunk róla valamit, sokakat érdekel a kérdés, vajon megmérhető-e valamilyen objektív skála szerint az átélt fájdalom intenzitása. A lelkes orvosok és tudósok rengeteg módszert kipróbáltak a fájdalom mérésére, amelyek többsége igencsak bizarrnak hangzik – olvasható a History hasábjain.
Lószőrökkel nyomogatták az emberek bőrét
A fájdalom vizsgálata viszonylag új keletű jelenség – magyarázza dr. Stephen McMahon, a londoni King’s College orvosprofesszora. A History cikke szerint az ókori görögök még csak nem is sorolták a fájdalmat a megtapasztalható alapérzések közé, a középkortól kezdve pedig jobban érdekelte az embereket, hogyan okozhatnak kínokat másoknak, mint az, hogy a fájdalom természetéről elmélkedjenek.
A tudósokat a 19. században kezdte érdekelni a fájdalom mint fizikai jelenség és mentális érzet tanulmányozása. Maximilian von Frey, a német pszichofizikai irányzat képviselője lovakból származó szőrszálakat használt, hogy megállapítsa, az emberi test mely pontjai a legérzékenyebbek. A különböző vastagságú szálakat pálcikákra ragasztotta, majd megbökte velük az alanyokat. Minél vastagabb volt egy szőrszál, annál erősebben kellett rányomni a bőrre, hogy meghajoljon.
Von Frey a szőrszálak segítségével megmérte, mely testrészeken a legellenállóbb és melyeken a legpuhább a bőr, ebből következtetve arra, hogy a különböző pontokon hogyan érvényesül a fájdalom. Más kollégái izzó vagy éppen jéghideg vasrudacskákat használtak hasonló célokra. Ennek alapján feltérképezték az emberi testet, majd felállítottak egy rendszert arról, hol vagyunk a legérzékenyebbek a fájdalomra.
Szörnyű masinával égették meg a bőrt
Az 1940-es években ennél hajmeresztőbb ötlettel álltak elő a kutatók. James Hardy, Helen Goodell és Harold Wolff amerikai tudósok megalkottak egy doloriméter nevű speciális szerkezetet, amellyel – azt remélték – pontosan megmérhető a bőrfelületre nehezedő fájdalom. A berendezés hőt (a későbbi változatok nyomást, illetve elektromos áramot) sugárzott a páciensek bőrébe. Az intenzitás állítható volt, legnagyobb fokozaton a készülék akár másodfokú égést is képes volt előidézni.
Hardy és egy kollégája többek közt vajúdó nőkön is kipróbálták a dolorimétert. Amikor az anyák éppen összehúzódást érzékeltek, a tudósok megégették a kezüket, majd megkérdezték tőlük, mennyire érezték azt fájdalmasnak az összehúzódások okozta fájásokhoz viszonyítva. Hardy feljegyzéseiben teljesen szenvtelenül, a szerencsétlen alanyok iránti teljes közönnyel számol be ezekről a kegyetlen kísérletekről.
Ma már inkább megkérdezik a beteget
Az 1950-es évektől kezdődően szerencsére egyre ritkábbá váltak a hasonló módszerek, helyüket átvette a személyes beszámolón alapuló kikérdezés. Az orvosok megkérik a betegeiket, mondják el, hol éreznek fájdalmat, illetve különböző skálákon, ábrákon mutassák meg, mennyire erősek a fájdalmaik. Az alapvető különbség a Von Frey és a Hardy által alkalmazott eljárások és a modern módszerek között – az emberségesség mellett –, hogy előbbiek során maguk az orvosok okoznak fájdalmat pácienseiknek, és azt mérik le, míg az utóbbiak célja, hogy a már meglévő fájdalom intenzitását ismerjék meg.
A mai orvosok és kutatók már megértik, hogy nincs objektív mérce, amellyel a fájdalom mérhető lenne, ezért arra kell koncentrálni, hogy az adott egyén milyen fájdalmat érzékel, majd annak elmulasztásán lehet munkálkodni.
