A Romanovok tragédiája: túlélhette valaki a mészárlást?

Viktória királynő unokájának, Hessen–Darmstadti Alexandrának és II. Miklós orosz cárnak öt gyereke született, de egyikük sem érhette meg a felnőttkort: 1918-ban mindannyiukat kivégezték. A kegyetlen gyilkosság még mindig kérdéseket vet fel.

Olga, Tatjána, Marija, a negyedik lányként érkező Anasztázia, majd a várva várt trónörökös, Alekszej. Az öt testvér közül egyik sem tehetett róla, milyen családba, vagy ami még fontosabb, milyen korba született. Mégis mindannyian fiatalon, kegyetlen körülmények között lelték halálukat szüleikkel együtt. Szerényen, kitartóan éltek túl addig mindent, amit csak lehetett, de a golyózápor elől nem volt menekvés. A ruháikba varrt ékszerek azonban felfogták a lövedékek egy részét, és ez a táptalaja egy sor optimista legendának, amelyek szerint Anasztázia valamiképp mégis megmenekült.

Anasztázia, a kis kobold 

A család, amelybe a gyerekek beleszülettek, 1613-tól kezdve uralkodott Oroszországban. Történetünk szempontjából II. Miklós cár, az apa az érdekes, aki országa németellenessége mellett bizony német feleséget választott magának. Szerelmük töretlen maradt az anyós és a nép minden elégedetlenkedése ellenére. II. Miklós jó apa volt, noha Anasztázia születésekor már az egész család csalódottságát fejezte ki: negyedszerre is lány született a várt trónörökös helyett. A szomorúság azonban nem tartott sokáig, Anasztázia személyében ugyanis a kópéság és a vidámság költözött a Téli Palota falai közé.

A négy lány közül Olga és Tatjána volt a komolyabb, szigorúbb egyéniség, míg Marija és Anasztázia szinte összenőttek, és állandó tréfáikkal, játékaikkal, huncutságukkal mosolyt csaltak a családtagok arcára. 1904-ben aztán megszületett a várva várt fiú, Alekszej cárevics, és a boldogság felhőtlen volt a családban egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kisfiú örökölte a Viktória királynő vérvonalából érkező vérzékenységet. Ez lesújtotta az egyébként vidám és cserfes Anasztáziát is, és ha lehet, még jobban ragaszkodott öccséhez.

Hasonló kétségbeesésben élt a család is, főleg az 1910-es évektől, amikor nemcsak a trónörökös betegségével, de a nép elégedetlenségével is meg kellett küzdeniük. Hiába volt a cár becsületes, közvetlen és szerény, hiába nevelte így a gyerekeit is, akik reggelente hideg vízben fürödtek, az első világháború idején pedig ápolónőként segítették a sebesült katonákat, mindez nem volt elég. A feltüzelt orosz nép a cárt okolta az egész egyeduralmi rendszerért, a háborús sikertelenségért, a gazdasági helyzetért, a szegénységért. A bosszú azonban nemcsak II. Miklóst érte el, hanem a gyerekeit is.

A Romanov család 1912-ben: II. Miklós cár, a felesége és az öt gyerek
A Romanov család 1912-ben: II. Miklós cár, a felesége és az öt gyerekFélix Potuit / Wikimedia Commons

A történelem áldozatai

Először csak a muzsikok és a dolgozók lázadtak fel a gyenge kezű, megkérdőjelezhető döntéseket hozó, ám egyeduralmához ragaszkodó cárral szemben. Aztán érkezett Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin a bolsevik forradalmával együtt, ami ellen már a cári rendszer nem tudott védekezni. 1917. március 15-én II. Miklós lemondott, ősszel pedig forradalom tört ki Szentpéterváron. Az orosz polgári kormány ekkor cseppet sem volt népszerű, ezért november 7-én Lenin vezetésével lázadás tört ki. Hamarosan megalakult az első szovjet kormány, ám a sikert a vörösök és fehérek közötti polgárháború homályosította el.

Mindebből a cár gyerekei, köztük a gyönyörű rajzokkal, kézimunkákkal, illetve további tréfákkal magát elfoglaló Anasztázia annyit érzékelt, hogy veszélybe kerültek. El kellett hagyniuk a Téli Palotát: legfontosabb értékeikkel és holmijaikkal együtt Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij, a forradalom egyik legnépszerűbb alakja a szibériai Tobolszkba szállíttatta őket. Nehezen vészelték át a kemény telet, ráadásul házi őrizetben tartották a családot, de volt lehetőségük beszélgetni, zenélni, sétálni. Aztán tovább kellett költözniük: a kommunista hatalomátvétel után a családot Jekatyerinburgba, az Ipatyev-házba szállították, fogolyként.

Egyikük sem tudta, mi vár rájuk, de igyekeztek emelt fővel viselni a rossz körülményeket, a bizonytalanságot. Anasztázia nehezen bírta a szigorú fogságot, és lázadt is ellene: például kinyitott egy ablakot, hogy friss levegőt szívjon – ekkor egy őr rögtön rá is lőtt, de elvétette a célt.

A négy lány: Olga, Tatjána, Marija és Anasztázia 1903-ban Darmstadtban
A négy lány: Olga, Tatjána, Marija és Anasztázia 1903-ban DarmstadtbanRomanov family or retinue / Wikimedia Commons

Az utolsó pillanatig a menekülésre készültek

A cár és családja mindvégig bízott abban, hogy valamiképpen el tudnak menekülni a legrosszabb elől. A lányok ruháiba belevarrták az ékszereket, drágaköveket, amelyek segítették volna a szökésüket. 1918 nyarán azonban a fehérek és a vörösök harcában fontos szerepet kapott a cár: Lenin úgy vélte, hogy a fehérek ki akarják szabadítani, és vissza akarják emelni a trónra, így akarván megszilárdítani a maguk helyzetét.

Hogy ezt megelőzzék, a vörösök 1918. július 16-án éjjel megjelentek az Ipatyev-házban, és a pincébe kényszerítették a család minden tagját a személyzettel együtt. Miután azt hazudták nekik, hogy fényképet fognak készíteni róluk, egy sorba rendezték őket a falnál, majd sortüzet nyitottak rájuk. A holttesteket savval öntötték le, végül pedig felgyújtották. A közeli erdőben földelték el a maradványokat, majd sietve távoztak.

Ezután csupán II. Miklós megölését hozták nyilvánosságra, a család kiirtását nem, így kelhettek szárnyra olyan pletykák, miszerint sikerült elmenekülniük. A másik ok, ami miatt sokan legalább a lányok kiszabadulásában reménykedtek, a családi ékszerekben rejlett. A golyók ugyanis visszapattantak a ruhákba rejtett kövekről, így hiába lőttek rájuk, a lányok a sűrű füstben sikoltozva felültek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kivégzőik otthagyták volna őket sebesülten, élve. A földön fekvő áldozatokból bajonettel és puskatussal oltották ki az életet. Az egészet aztán később letagadták, már csak a lányok német származására való tekintettel is, sőt még álkutatásokat is megrendeztek. Ekkor horgadt fel mindenkiben a remény: talán Anasztáziának sikerült megszöknie? Lehet, hogy maradt egy túlélő?

Olga, Alekszej, Anasztaszija és Tatyjana már fogságban 1917-ben
Olga, Alekszej, Anasztaszija és Tatyjana már fogságban 1917-benRomanov family or retinue / Wikimedia Commons

Mindenki látta őt, csak épp senki sem volt biztos benne

A következő hónapokban rengetegen jelentkeztek, mondván hogy látták egyik-másik Romanov-lányt bujkálni különböző jó barátoknál inkognitóban. Olyan nők is feltűntek a színen, akik Anasztáziának hazudták magukat. Ha külsőre nem hasonlítottak rá, azt azzal magyarázták, hogy megsérültek, illetve hogy nagyon fiatalok voltak még, és az évek során megváltoztak és érettebbek lettek. 

A család halálának helyszíne, az Ipatyev-ház pincéje
A család halálának helyszíne, az Ipatyev-ház pincéjeAnonymous / Wikimedia Commons

A leghíresebb hamis Anasztázia 

1920-ban a berlini rendőrség megmentett egy öngyilkosságra készülő lányt. Miután leugrott a hídról, nem halt meg, kimentették, majd egy dalldorfi pszichiátriai intézetbe szállították. Fél éven át meg sem szólalt, de amikor végre megtette, orosz akcentussal beszélt. Nem voltak iratai, nem akarta igazolni a személyazonosságát, testét hegek borították. Ez pont elég volt ahhoz, hogy az intézetben mindenki azt gondolja, Anasztázia vagy Tatjána fekszik náluk súlyos elmezavarban, és retteg minden embertől.

A Romanov család egykori szolgálói, a család barátai is meglátogatták a nőt, és azt állították, hogy Tatjána az. Amikor régi családi fényképeket mutattak neki, felismerte a lányokat és a nagymamájukat is. Amikor hajlandó volt mesélni, olyan részleteket, történeteket tudott a családról, amiket csak közeli hozzátartozók vagy maga az egyik lány ismerhetett. Hogy a megtalált lány Anasztázia vagy Tatjána, senki sem tudta eldönteni. Ám amikor a nagyhercegnő egyik volt udvarhölgye azt mondta a jelenlétében, hogy ez a lány túl alacsony Tatjánának, a beteg megszólalt, és azt mondta, ő soha nem állította magáról, hogy Tatjána lenne. 

Anasztázia 1910-ben
Anasztázia 1910-benGeorge Grantham Bain Collection / Wikimedia Commons

32 évnyi pereskedés

A továbbra is azonosíthatatlan lányt, akit Anna Andersonnak neveztek el, végül kiengedték az intézetből, és egy Oroszországból menekült arisztokrata fogadta magához. 1927-ben, csak hogy pontot tegyenek a találgatások végére, a Romanov család életben maradt tagjai pert indítottak az azonosítás ügyében. A meggyilkolt családtagok holttestei ekkor még nem kerültek elő. Dr. Otto Reche kriminológus antropológusok segítségével összehasonlította a megvádolt lány arcát a fényképeken szereplő Anasztáziáéval. A hasonlóság megdöbbentő volt... Ugyanakkor Anasztázia egykori dajkája, illetve a személyzet más tagjai is tagadták, hogy a két lány egy és ugyanaz lenne.

32 évnyi pereskedés után, 1970-ben a bíróság végül azt állapította meg, hogy nincs elég hitelt érdemlő bizonyíték arra, hogy a lány valóban Anasztázia lenne. Az ügynek vége lett, Anasztázia – Anna néven emlegetett – hasonmása férjhez ment, majd 1984-ben elhunyt. Tíz évvel később megvizsgálták a maradványait, és ekkor kiderült, hogy igazából egy Franziska Schanzkowska nevű lengyel lány az, aki egy tűzesetből elmenekülve és megzavarodva Berlinben kötött ki. A DNS-vizsgálat egyértelműen megállapította, hogy nem állt rokonságban a Romanovokkal.

A Romanovok maradványai a Péter–Pál-székesegyházban
A Romanovok maradványai a Péter–Pál-székesegyházbanRichard Mortel / Wikimedia Commons

Megoldódik a rejtély

Egy brit régészcsoport a hetvenes években végül rábukkant a Romanov család maradványainak egy részére az erdőben. II. Miklós, a felesége és három lány holtteste került elő, ám Alekszej és az egyik lány maradványait nem találták – a csontfelépítések alapján egy 17 éves, azaz valószínűleg Anasztázia hiányzott. 2007-ig kellett várni, míg orosz archeológusok megtalálták a két hiányzó testet,  egyértelműen a cárevics és Anasztázia maradványait. Megoldódott hát a rejtély. Senki sem élte túl a vérengzést, a család minden tagját megölték ott a pincében. 

Az ortodox egyház 1981-ben szent mártírokká, 2000-ben pedig szentté nyilvánította a Romanovokat. A maradványokat Szentpéterváron őrzik a Péter–Pál-székesegyházban. Sokan azonban – köztük az ortodox egyház számos tagja – mindezek ellenére a mai napig reménykednek abban, hogy az ártatlanul lemészárolt gyerekek talán mégis megmenekültek, és újraépítették az életüket valahol.

Oszd meg másokkal is!
Mustra