Bár a legtöbb evolúciótudós szerint az ember nem rendelkezik vízi életmódot folytató felmenőkkel (ennek persze ellentmond az ún. vízimajom-elmélet), őseink igen hamar megtanultak a vízben egyensúlyozni: már a Homo erectus esetében fellelhetők úszástudásra utaló bizonyítékok. Később az ókori kultúrák is nagy becsben tartották az úszás képességét, a középkorban azonban az emberek elkezdtek ódzkodni a víztől, és csak a felvilágosodás korában szerették meg újra – olvasható a History Today írásában.
A római fürdők és a pogány vízkultusz vége
Az úszástól való tartózkodás az ókor vége felé kezdődött az európai kultúrában. A rómaiak imádták a vizet, de inkább az előkelő fürdőkben való kellemes elmerülést részesítették előnyben a folyókban, tavakban való úszás helyett. Különösen a birodalom kései időszakában virágzott a római fürdőkultúra – míg az 1. század hajnalán 170 közfürdő üzemelt az örök városban, a 4. századra már 856.
A hídépítésnek és a vízi közlekedés fejlődésének köszönhetően a rómaiaknak már nem kellett úszni megtanulniuk ahhoz, hogy átjuthassanak egy folyó vagy tó másik partjára. A birodalom polgárai elképedve szemlélték a területeiket ostromló germán népek kivételes úszótudását, később azonban a barbár törzsek is átvették a latin kultúrát, amelynek fontos része volt a fürdőzés, és fokozatosan elfelejtették, hogyan is kell a vízben igazából, tempózva úszni.
A fürdőkultúra virágzása és a technikai fejlődés mellett a kulturális változások is szerepet játszottak benne, hogy feledésbe merült az úszás képessége, illetve leáldozott a víz kultusza. A kereszténység elterjedésével és a pogány vallások hanyatlásával a vízhez köthető istenségek és mitikus lények hamar feledésbe merültek. Egyedül a sellők éltek tovább az európai népi folklórban – a középkori hiedelemvilág szerint ezek a félig ember, félig hal teremtmények félúton állnak az állatvilág és az emberek között. Értelemmel igen, lélekkel azonban nem rendelkeznek. Gyakran embernek adják ki magukat, beleszeretnek halandó férfiakba, máskor a halálba csábítják a tengerészeket – ezek a legendák inspirálták többek közt Hans Christian Andersent, amikor megírta világhírű meséjét, A kis hableányt.
A fulladás élesztette fel az úszást
Nemcsak az úszás, de a fürdőzés szeretetének is leáldozott a középkorban és a kora újkorban: az európai népek ekkoriban hanyagolták a fürdést, amennyire lehetett. Ebbe a korabeli nemesség és az uralkodók is beletartoztak – az elegáns paloták és lakóik gyakran csak úgy bűzlöttek a mocsoktól. Az előkelő népek szinte kizárólag csak akkor érintkeztek vízzel, ha különböző nyavalyáik kúrálása végett gyógyfürdőbe látogattak.
Miért tanultak meg mégis újra úszni az európaiak? A válasz roppant egyszerű: egy idő után rájöttek, hogy úszással megakadályozható a vízbe fulladás. A 16. században először szigorú tiltással kívánták a hatóságok elejét venni a vízbefúlás veszélyének: 1530-ban a német területeken például mindenféle vízbeugrási kísérletet megtiltottak – aki mégis bemerészkedett, és óvatlansága következtében halálát lelte a vízben, még holtában is vesszőzést volt köteles elszenvedni.
Egyes tudósok mégis úgy gondolták, egyszerűbb lenne megtanítani az embereket úszni, mintsem kitiltani őket a vízből. Az első úszásoktató kézikönyv a Tudor-kori Angliában jelent meg, a Cambridge Egyetem oktatója, Everard Digby (1550 körül – 1605) tollából. Az 1587-ben megjelent mű, melynek szerzője a De arte natandi (Az úszás művészete) címet adta, két részből áll. Az első az elméleti alapozást nyújtja, és bemutatja, milyen hasznos képesség az úszás.
A példák között említi például Julius Caesart, aki Plutarkhosz beszámolója szerint úszva menekült meg ellenségeitől Alexandria partjainál. A második kötet az úszás gyakorlati rejtelmeibe vezeti be az olvasót, és elmagyarázza, pontosan miként kell biztonságosan vízbe merülni, a felszínen maradni, haladni, illetve a víz alatt úszni.
Digby láthatóan élvezettel ecseteli az úszás fortélyait könyvében, melyet még rajzok is gazdagítanak, ezáltal az első ismert, illusztrált kézikönyvnek számít Európában. A szerző – bár olvasott ókori katonai leírásokat a témával kapcsolatban – minden bizonnyal önállóan, autodidakta módon tanult meg úszni. Később Digbyt eltávolították pozíciójából, ez azonban nem a víz iránti szenvedélyének, sokkal inkább a katolicizmus iránti szimpátiájának volt köszönhető.
Fontossá vált az ifjúság fizikai nevelése
A valódi áttörésre azonban még egy évszázadot várni kellett. Miután 1667-ben a köztiszteletben álló orvos, dr. Robert Wittie (1613 körül – 1684) a tengervízben való fürdést javasolta mint különböző betegségek gyógyításának legjobb módszerét, az Anglia északi partjainál fekvő Scarborough fürdőváros hirtelen az úszás Mekkájává változott.
Később a felvilágosodás nagy gondolkodói, az angol John Locke (1632–1702) és a francia Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) hatására, akik nevelésről szóló munkáikban nagy hangsúlyt fektettek a gyermekek és ifjak rendszeres testedzésére, a nemesi sarjakat oktató intézmények elkezdték bevenni tantervükbe a különböző sportok okítását is.
Angliában az Eton magániskola növendékei ekkoriban már évről évre a Temzén tartott evezőversenyeken mérkőztek meg egymással, ami különösen fontossá tette a fulladásveszély elkerülését. Meglepő módon azonban egészen 1836-ig nem kellett úszásvizsgát tenniük a diákoknak ahhoz, hogy vízre szálljanak. A Harrow tanintézmény nebulói az 1780-as évektől kezdve egy, az iskola külterületén található tavacskában tanultak úszni, amit 1810-ben mesterséges tóra cseréltek – ez volt az első úszásoktatás céljából épített „medence” az angol iskolarendszer történetében.
Németországban a Digbyhez hasonlóan elszánt úszásfanatikus, Johann Guts Muths (1759–1839) írt két kézikönyvet az ifjúság fizikai neveléséhez Gymnastik für die Jugend (Testedzés ifjaknak) – 1793 és Kleines Lehrbuch der Schwimmkunst zum Selbstunterricht (Az úszás kis kézikönyve önálló gyakorlás céljára) – 1798, melyekben nagy fontosságot tulajdonított az úszásnak, mind a vízbe fulladás megelőzése, mind a fizikai egészség megőrzése szempontjából. Digbyvel ellentétben Muths megtiltotta a fiataloknak, hogy ruha nélkül mártózzanak meg a vízben, és azt is leírta, milyen a fiúk-férfiak számára ideális fürdőruházat.
Napóleon a katonáit taníttatta úszni
Az amerikai polihisztor és államférfi, Benjamin Franklin (1706–1790) szintén az úszás lelkes híve volt, többek közt Digby könyvének egy francia fordítását is előszeretettel olvasta. Amikor 18 évesen Londonba utazott, hogy ott betűszedőként dolgozzon, kapva kapott az ötleten, hogy tudását átadhassa a közismerten gyengén úszó angoloknak, és úszóiskolát alapított a városban. Az ifjú tudósnövendék tervei azonban nem értek el különösebb sikert, két évvel később pedig haza is költözött Philadelphiába.
Míg Franklin gyakran mutogatta úszótudását kedvtelésből barátainak, mások inkább úszóversenyeket és fizetős bemutatókat rendeztek a közönség elkápráztatására Anglia-szerte. Franciaországban még az Ancien Régime idején, 1785-ben nyílt meg az első úszóiskola, miután egy számtalan kadét életét követelő tengeri baleset ráébresztette a közvéleményt az úszni tudás fontosságára. Igazi löketet azonban a napóleoni háborúk adtak az úszás elterjedésének, mivel a császár fontosnak tartotta katonái minél jobb kiképzését a tengeri hadviselés terén is.
Az úszósport igazi aranykora végül a 19. században köszöntött rá Európára, amikor a vasútvonalak kiépülése révén bárki számára könnyen elérhető távolságba kerültek a tengerparti üdülőhelyek és fürdővárosok. Ekkoriban a tengerektől elzárt nagyvárosokban is egyre több nyilvános, fűthető medence épült. Napjainkban az úszás – legyen szó strandolásról, illetve hobbiból vagy versenyszerűen űzött sportról – továbbra is az egyik legnépszerűbb testmozgási formának számít.
