Új környezet, szokatlan helyzetek, idegen emberek, tanulságos történetek – nem véletlenül mondják, hogy az utazás az egyik leghatékonyabb önismereti tréning. Hogy én mi mindent kaptam a négy hónapos hátizsákos túrától? Nehéz lenne minden hozadékát felsorolni, de azért megpróbálom: új perspektívákat, őszinte emberi érzéseket, egy rakás önzetlen segítséget (igen, önzőt is), és persze sok-sok megváltó felismerést.
Újra és újra rádöbbentem, mennyire megpecsételi az ember sorsát az, hogy hova születik, és hogy én ebből a szempontból is baromi szerencsésnek mondhatom magam.
Megtanultam türelmesebbnek lenni – másokkal és magammal szemben is – és felismerni, ha a türelem helyett inkább elengedésre van szükség. Vagy elfogadásra, amikor valami nem úgy alakul, ahogy terveztem – ez pedig elég gyakran előfordult. Ezzel együtt megtanultam elkerülés helyett csak azért is beleállni bizonyos helyzetekbe, így többé nem akadályoztak olyan értelmetlen prekoncepciók, mint az, hogy Rio túl nyüzsgős, nem nekem való.
Rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint ahogy azt hittem; hogy a látókör tágításához nem elég könyvekből vagy filmekből okosodni, mert a tettek visznek előre. A tudatosabb élethez pedig elengedhetetlen a tapasztalatszerzés – ami általában együtt jár a fizikai és mentális határok feszegetésével.
Imádtam, hogy nem próbáltam szerepeket játszani; hogy bármerre jártam, egyszerűen magamat adhattam. Mert nem kellett mindenféle külső elváráshoz igazodnom vagy mások ítélkezésétől tartanom. Különös szabadságérzetet adott, hogy gond nélkül élvezhettem a saját társaságomat.
Ugyanakkor igyekeztem mindig alkalmazkodni a helyiek életviteléhez, tiszteletben tartani a kulturális szokásokat és hagyományokat. Soha nem voltam érzéketlen, de az utazásnak köszönhetően még jobban odafigyelek mások igényeire, és sokkal nyitottabban állok hozzá a világ furcsaságaihoz.
Mindezek mellett három életre szóló leckét szeretnék kiemelni:
#1 Az egyszerűség és a természetesség menő
És irtó hasznos – neked is, nekem is és a bolygónknak is. Nem mondom, hogy egy csapásra a minimalizmus megszállottja lettem, de rengeteg fölösleges holmitól szabadultam meg, mióta hazajöttem, és elkezdtem kialakítani egy, a korábbinál sokkal fenntarthatóbb életformát.
A legütősebb kontrasztot egyébként akkor tapasztaltam, amikor Peruból hazafelé jövet másfél napot Miamiban töltöttem. Kényelem, jólét, aranymedálok, trendi bárok, partihegyek, materiális értékek, PET-palackos üdítőkkel teli fridzsiderek – pazarlás a köbön. Mennyire elvakított minket a „vásárolok, tehát vagyok” meg a „minél több, annál jobb” eszméje! – ez volt az első benyomásom. Éles váltás volt belecsöppenni ebbe a felszínes világba egy olyan közeg után, ahol az emberek még harmóniában élnek a természettel, és ahol még létezik a valódi értékek tisztelete. Létezhetne is még sokáig, ha nem irtanák ész nélkül az Amazonas-menti őserdőt. Ha minél többen változtatnánk azon az elhibázott emberi hozzáálláson, miszerint a világ a miénk, és azt teszünk vele, amit csak szeretnénk.
Szóval elhatároztam, hogy megteszek minden tőlem telhetőt a föld megóvása érdekében, legyen szó etikus vásárlásról, háztartási energiafogyasztásról, újrahasznosításról vagy a közlekedési eszközök megválasztásáról. Azelőtt sem voltam a pazarlás híve, így nem okozott különösebb gondot a változtatás. Az utazás során ügyeltem arra, hogy mindennapos fogyasztói döntéseimmel a természetbarát iparágakat támogassam, és hogy ne kizsákmányoljam a helyi kultúrát, hanem hozzájáruljak a virágzásához. Mindazt pedig, amit elkezdtem a gyakorlatba ültetni, itthon is örömmel folytatom. Tudom, tudom, apró tettek ezek, a sok kicsi viszont hosszú távon nagyon is sokra mehet.
#2 Az idő nem pénz – annál jóval több
Folyton stresszelsz, ide-oda rohansz, mindenhonnan elkésel, túlvállalod magad. Már azt sem tudod, mi az, hogy lazítani. Ismerős? Nem vagy egyedül. Én is évekig jártam a sok-mindent-akarok-de-soha-semmire-nincs-időm klubba. Sajnos a hatékony időbeosztás soha nem volt az erősségem. Aztán az utazás alatt átértékelődött bennem ez a fogalom, és ezzel együtt sok más dolog, amivel a drága időmet töltöm.
Ott nem csak a ritka alkalmak egyike volt az itt és mostban, a jelenben lenni. Nem sajnáltam magamtól az igazi kikapcsolódást, a napokig tartó offline természetjárást. Amikor rá tudok csodálkozni mások számára jelentéktelennek tűnő dolgokra. Amikor elfog a gyermeki áhítat és a hála érzése. Amikor az élet apró örömei jelentik a legnagyobb boldogságot. Amikor egy jéghideg vízesés Coelhót megszégyenítő bölcsességeivel csak kiprovokálja belőlem azt a performanszot: Talán soha többé nem lesz lehetőséged megmártózni. Halogathatod életed végéig a számodra fontos dolgokat. Vagy cselekedhetsz. Egy biztos: az elfecsérelt pillanatokat nem tudod visszavásárolni. Amit ma megtehetsz, ne... Na jó, ugorjunk!
Az utazás megtanított a hasznos és az élvezetes időtöltés közötti egyensúly kialakítására és fenntartására is. Eleinte nem volt könnyű egyszerre dolgozni, tervezni, szervezni, ügyeket intézni, helyet változtatni és az egészet felhőtlenül élvezni is. Aztán amikor már elmondhattam magamról, hogy sikerült belerázódnom a nomád életformába, felmerült bennem egy aggasztó kérdés: Mi lesz, ha otthon megint a soha-nem-érem-utol-magam mókuskerék rabja leszek?
Nem volt oktalan a félelmem. A hazaérkezés utáni két hétben még tele voltam energiával, világmegváltó tervekkel és belső motivációval, aztán a mindennapos hajsza szép lassan kezdett újra magába szippantani. Ám ezúttal nem hagytam magam. Mióta átvettem az irányítást a hétköznapok felett, a hatékony munkavégzés és a megérdemelt pihenés váltogatja egymást a megrögzött produktivitásra és tökéletességre törekvés helyett. Apropó, félelem:
#3 A félelem csak illúzió
Milyen bátor/merész/kemény/felelőtlen/őrült vagy! Érkeztek az üzenetek az ismerősöktől, amikor kiderült, hogy egy kicsit világgá megyek; amikor Brazíliában egy parkban vagy egy buszmegállóban éjszakáztam; amikor Rio faveláiban mászkáltam; amikor legurultam a Halál ösvényén; vagy amikor Limában a támadóim után szaladtam. Pedig visszatekintve az egész kalandra, számomra az indulás előtti néhány nap volt a legdurvább. Pánikolni kezdtem. Horrorsztorikat gyártottam a fejemben, hogy lebeszéljem magam az útról. Az ismeretlentől való félelem minden negatív gondolatot és érzést óriásira duzzasztott bennem. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, hogy átaludjam a telet, abból semmi baj nem lehet... De ez a stresszelés is csak átmeneti állapot volt – ahogy később az ünnepek alatti honvágy, a tönkrement laptopom miatti aggodalmaskodás, a kutyaharapás okozta nyűglődés vagy az ayahuascázás előtti majrézás.
Ez után a kaland után már nemcsak értem, de tökre átérzem Cypher Raige parancsnok bölcs meglátását:
„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás. Olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban. Ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar... Nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valóságos, a félelem az rajtunk múlik.”
És hogy mi az én legfelemelőbb klisékonklúzióm? A nehézségek, a balul elsült nekifutások, minden parahelyzet és szar pillanat ellenére ugyanígy végigcsinálnám az egészet.
