Néhány évtizeddel ezelőtt segédkönyvek, szüleink és nagyszüleink adtak világos útmutatást arról, mi illik és mi nem, ha a szociális térben méretünk meg. Mára ez is (és különösen a nők és férfiak közötti udvariassági formulák kérdésköre) átalakulni látszik. Mi számít ma udvariasságnak, és hol kezdődik a tolakodás vagy a szexizmus férfi és nő kapcsolatában? Mi alapján dönthetjük el, hogy egy-egy adott helyzetben milyen viselkedés számít megfelelőnek? Lehet-e előítéletek nélkül előzékeny egy férfi?
Heti kérdésünkben a táras érintkezés egyik legbonyolultabb dinamikájú kérdéskörét szeretnénk kicsit körüljárni, a férfi és nő közötti társas szokások szövevényét egy kérdésre leegyszerűsítve: „Hölgyek előre?”
Az udvariasságról általában
Udvariasnak lenni azt jelenti, hogy társas kapcsolatainkban előzékenyen, kulturáltan, az írott és íratlan társadalmi szabályoknak megfelelően próbálunk meg viselkedni. Az udvarias viselkedés számos előnnyel jár: a finom modorú, kedves embert örömmel fogadja be a közösség, ügyeit szívesebben intézik, egy sor kellemetlenségtől megkíméli magát és környezetét is. A normák sokszor segítenek a stresszes helyzetek átvészelésében is: ha belegondolunk, milyen frusztráló lenne, ha egy-egy társas esemény (mondjuk, esküvő vagy születésnap) kapcsán semmilyen fogódzónk nem lenne arról, mit illik és mit nem, érthetővé válik, milyen nagy szükségünk is van támpontokra.
Udvariasan viselkedni tehát nőként és férfiként is megéri, és sokunk számára az udvarias viselkedés pusztán egyfajta alapvető tisztelet megadását jelenti. Olyan tiszteletét, mely minden emberi lénynek, nemtől és kortól függetlenül kijár.
Kijár?
A nők és férfiak közötti érintkezéshez kapcsolódó szokások kapcsán viszont rögtön felmerül egy húsba vágó kérdés. Ha az udvariasság tényleg mindenkinek kijár, akkor miért szokás, és kell-e még a nőkkel megkülönböztető tisztelettel, kímélettel és figyelemmel bánniuk (nyilvános terepen) a férfiaknak? És a nők vajon akarják-e mindezt?
Helye van a nőkkel szembeni udvariassági formuláknak (előreengedés az ajtóban, kabát fel- és lesegítése, számla fizetése, autóból kisegítés stb.) egy olyan világban, ahol a nőnapot sok nő a társadalmi elnyomás (még ha pozitív színezetű) szimbólumának tekinti, és ahol naponta dől meg az elmélet, miszerint a nők lennének a gyengébb nem?
Honnan ered?
A lovagiasság már a középkorban is eszmény volt, s a lovagi erények között számtalan olyat találhatunk, amely rímel a még ma is használatos formulákra. Bőkezűség, hűség, a gyengék oltalmazása – valóban nemes tulajdonságok, melyek a lovagkor elmúlta után is hosszú ideig hatottak a társas érintkezési formákra.
De miközben a felszínen megkülönböztetett figyelem, és finomkodó elbánás illette a nőket, a társadalmi valóság ennek épp az ellentettje volt. A világ nagyobb részén kevesebb jog, kisebb mértékű szabadság és még kevesebb önállóság jut még ma is a nőknek. Elég a nők megkésett választójogára, a szerepeikkel kapcsolatos sztereotípiákra vagy az oktatási egyenlőtlenségre gondolni, hogy lássuk: az udvarias hajbókolás, az előreengedés és a „megkülönböztetett tisztelet” sokszor épp az alapvető értékeknek nem megfelelést leplezték. Emiatt az utóbbi évtizedekben, a női egyenjogúsági mozgalmak és a feminizmus előretörésével gyanúba keveredett a férfiudvariasság, mely egyesek számára az elnyomás álruhás nagykövetének tűnik.
Száz évvel ezelőtt még könyveket lehetett megtölteni azokkal az információkkal, amiket egy férfinak és egy nőnek tudnia kellett ahhoz, hogy úriember és úrinő módjára viselkedjenek, amikor elmennek otthonról. Mára jóval kevesebb van ebből, de így is hosszan lehetne sorolni, min töprenghet ma egy férfi: Előre engedjem? Kinyissam előtte az ajtót? Kihúzzam a székét, mielőtt leül? Lesegítsem róla, feladjam rá a kabátot? Felálljak, ha ő is feláll? Fizessek én?
Ezekben a helyzetekben ma nőként és férfiként is könnyen elbizonytalanodhatunk, mert a szabályok ma már messze nem olyan egyértelműek, mint régen. Egyre többen gondolják úgy, hogy ezek az alapvetően kedves gesztusok egy olyan szemlélet maradványai, amely felett eljárt az idő, mások viszont nem értik, miért kell a szimpla kedvességből is társadalmi műügyet kreálni.
És mi van ma azzal a férfival, aki semmi rosszat nem akar a kabátfeladással, sőt neki az anyukája mondta, hogy így kell viselkedni? És azzal a nővel, aki kedves gesztusnak érzékeli, ha kinyitják előtte az ajtót?
Mire utalnak az udvariassági formulák?
A nőkkel kapcsolatos udvariassági formulák többsége abból a feltételezésből indul ki, hogy a nők „úgy általában” gyengébbek, védtelenebbek, mint a férfiak. Az udvariaskodást ellenzők szerint ez nagyon nincs rendben, mert ők a végtelenségig tudják sorolni az erősebbnél erősebb, képzettnél képzettebb sikeres nőket, és teljesen igazuk van: rengeteg olyan nő van, akit nem lehet belepréselni a gyenge vagy az elesett kategóriába.
Az udvariasságot pártolók ugyanakkor azt mondják, elismerik, hogy a nők teljes mértékben egyenlők a férfiakkal, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanolyanok lennének. Ők úgy vélik, hogy abban nem kell szexizmust feltételezni, ha két ember közül az erősebb markú nyitja ki a befőttesüveget, vagyis elrugaszkodott gondolat minden apró előzékenység mögött negatív szándékot feltételezni. Velük sem könnyű vitatkozni.
Most akkor mi is mutatkozik meg az ajtónyitásban és annak visszautasításában?
Szexizmus?
Dallos Andrea, a Debreceni Egyetem szakértője segít megérteni, mit fájlalnak azok, akik szerint le kellene számolni ezekkel az udvariassági formulákkal. Ők úgy vélik, hogy bár a fentebb említett udvariasságok sokszor kedvezőek a nők számára, esetenként akár anyagi haszonnal is járnak, mélyükön olyan sztereotípiák húzódnak meg, amelyek már korántsem kedvezőek a nőkre nézve.
Mindkét nemmel kapcsolatban vannak pozitív és negatív sztereotípiáink:
a nőket kedvesnek ugyanakkor gyengének, a férfiakat erősnek ugyanakkor agresszívnak gondoljuk –mondja.
Az ezekre a sztereotípiákra épülő udvariassági formulák (például a szék kihúzása egy étteremben) az úgynevezett jóindulatú szexizmus megnyilvánulási formáinak tekinthetőek, és sokak számára nem is egyértelmű, milyen problémája lehet ezzel egy nőnek. Egyes elemzők szerint viszont ahhoz, hogy a nők a negatív tartalmú szexizmussal le tudjanak számolni, meg kell hogy váljanak a pozitív megnyilvánulásoktól is.
A probléma gyökere abban rejlik, hogy az ellenséges és jóindulatú szexizmus egymással kéz a kézben járnak – emeli ki Andrea. Ha elfogadjuk a jóindulatot, az magával hozza az ellenségességet is.
Kutatási adatok is arra mutatnak, hogy azokban az országokban, ahol erőteljesen jelen van a nőkkel szembeni ellenséges szexizmus, ott fogadják el leginkább a nők a jóindulatú szexizmust is.
Nem mindenki ért egyet. Sokan vannak, akik úgy vélik, azzal, hogy a nők egy része kikel az udvariassági formák ellen, nem járulnak hozzá a szexizmus csökkentéséhez, maximum olyan előnyöktől fosztják meg magukat, amelyek valamit „kompenzálhattak” ezeken a hátrányokon, ráadásul jó szándékú és nem szexista, pusztán figyelmes férfiakat bizonytalanítanak el. Egy idő után nekik könnyebb lesz nem csinálni semmi „udvariasat”, mint vállalni a hiba kockázatát.
Hát már ennyi se maradjon a nőknek? Teszik fel a kérdést, akik szeretik, ha előzékenyen bánnak velük. Egyék meg, amit főztek, mondják azok, akik akár tudják, akár nem, szexistán gondolkodnak.
Feminizmus
Ahogy nem minden férfi szexista, aki kihúz egy széket a partnerének az étteremben, úgy azokat a nőket sem feltétlenül foglalkoztatja a feminizmus, akiknek túl terhes ez a figyelem. És a feminista nők között is vannak olyanok, akik kényelmesen együtt tudnak élni a kabát feladásával is.
Az viszont biztos, hogy a feminizmusnak határozott véleménye van az udvariassági formulák mögött húzódó sztereotípiákról. A NANE egyesület honlapján található, a feminizmussal kapcsolatos tévhiteket eloszlató kiadvány szerint az udvariassági formulákkal éppen az a baj, hogy
ajtónyitás és előreengedés, egy csokor virág és egy „kezitcsókolom” nagyjából az összes társadalmi privilégium, mely nőkhöz kötődik.
Ők úgy vélik, hogy ha a fentieket azokkal a hátrányokkal állítjuk párhuzamba, ami a nőket nőiségük miatt érte az elmúlt évszázadok során, a mérleg minden, csak nem pozitív.
Sarkosabban fogalmazva:
Az udvariasság bizonyos formái nem szolgálnak másra, mint hogy újabb szavakkal és tettekkel mutassák a nők társadalmilag függő helyzetét, és tovább erősítsék a tanult tehetetlenséget.
Ők akarták
A női egyenjogúsági törekvésekkel párhuzamosan egyébként érezhető egy nagyon erősen ellenálló tendencia is: vannak olyanok is, akik úgy vélik, felesleges és indokolatlan „hiszti”, hogy most már a virágnak se tudnak örülni a nők. Ők úgy vannak vele, mint a Tanár úr kérem Lányok című novellájának főhőse. Eleve nem értik, miért kell felállni, hogy „a csipkébe öltöztetett kis majom leülhessen”, és mire fel ez a sok előjog, hiszen a lányok „különben buták és tehetetlenek, növényt és bogarat nem gyűjtenek, bélyeget se”.
Ők úgy gondolkodnak, hogy ha már a nők „ennyire szerették volna az egyenlősdit”, most már nem is érdemelnek megkülönböztetett bánásmódot… És tulajdonképpen az ő szempontjaikban is van igazság – lehet, hogy tényleg választani kell: megkülönböztetett figyelem és a „vele járó” negatív szexizmus, vagy káros sztereotípiák és udvariassági formulák nélküli élet.
Csak egy kabát…
És végül sokan vannak olyanok is, akik úgy vélik, mindez felesleges szócséplés, és egy normálisan gondolkodó férfi és nő számára nem okozhat konfliktust a kedvesség helyes értelmezése. Ők úgy gondolják, hogy ha egyik fél sem előítéletekkel közelít a másikhoz, akkor igenis az életünket szebbé tevő apró figyelmesség a nők előreengedése, akárhogyan is gondolkodunk egyébként az egyenjogúságról.
A kérdést az olvasónak kell eldöntenie. Előre kell engedni a nőket?
A szavazás a jobb felső sarokban lévő Facebook-ikonra kattintva nyílik. Kíváncsian várjuk a véleményedet!
