Nem gondoltam volna, hogy a sósivatagban tett túránk után lehet még fokozni az izgalmakat, de már az Uyuniból La Pazba tartó buszon eldöntöttem, hogy amint megérkezem a Couchsurfing hosztomhoz, felveszem a kapcsolatot az egyik bringatúrákat szervező utazási irodával. Hátha belefér a szűkös időmbe a híres-hírhedt Death Road meghódítása.
Mivel Peruban várt rám egy újabb önkéntes munka, La Pazra csak három napot tudtam szánni, és nem sok esélyét láttam annak, hogy ebben a last minute helyzetben bárki is visszajelez. Nagy örömömre a Barracuda Biking lelkes csapatától mindjárt jött a válasz: Készülj, holnap gurulunk!
Bár a 3600 méter magasan fekvő La Pazban még a – valódi híján képzeletbeli – zebrán átszaladástól is kapkodtam a levegőt, igyekeztem egy kis kocogással bemelegíteni a túrára. Igaz, a bringázás 95 százaléka a lefelé gurulásról szólt, a magaslati levegőben még ez is igényel némi fizikai fittséget. És ehhez jön még a folyamatos összpontosítás.
- A bolíviai Andok északi részén húzódó, mintegy 70 km-es útvonalat azzal a céllal építtette a Gran Chacó-i háborúban foglyul ejtett paraguayi rabokkal a bolíviai hadsereg, hogy összekössék a fővárost a Las Yungas erdővonulattal és az Amazonasszal.
- La Pazt elhagyva az út felszökik egészen 4650 méter magasra, és onnan ereszkedik le 1500 méterre, Coroico városába.
- Mielőtt az új, biztonságosabb országút megépült (2006), évente átlagosan 300 ember vesztette itt életét szerencsétlen balesetben – ezért kapta a „halálos” jelzőt.
- A kétsávos aszfaltút ellenére vannak, akik továbbra is a régi, burkolatlan csapáson közlekednek, mivel bizonyos helyszíneket csak azon keresztül lehet megközelíteni.
- És persze egyre több kalandvágyó turista és hegyi bringás keresi fel az ijesztően keskeny, sziklás, szűken kacskaringózó, itt-ott vízesésekkel borított, sáros, csúszós útvonalat egy komolyabb adrenalinlöket kedvéért.
„Az első 3-4 kilométert kihagyjuk, túl rizikós a hó miatt. A szédületes tájban a pihenők alatt gyönyörködünk majd, menet közben kizárólag magunkra, egymásra és az útra figyelünk” – hangzottak el az első instrukciók túravezetőinktől, Fernandától és Cristiantól, miután felértünk a 4700 méter magas, La Cumbre nevű csúcsra.
Mutatóujjak végig a fékeken, követési távolság betartása, akadályok kikerülése, járművek elengedése, a fagy, az eső és egyéb zavaró tényezők elviselése, a hidegvér megőrzése... Nem véletlenül kértük az indulás előtt Pachamama, az andoki kultúrában Földanyaként tisztelt istennő áldását és segítségét. A rövid rituálé abból állt, hogy körbeadtunk egy kis flakon 96 százalékos alkoholt, amivel mindenki meglocsolta a járművét, majd (úgy csinált, mintha) kortyolt (volna) belőle egyet.
A bemelegítés, ami jól lehűtött minket
„Tizenhét kilométeren át gurulni fogunk a kétsávos, korlátokkal szegélyezett betonúton, hogy hozzászokjunk a bringánkhoz, és azután térünk csak rá a piszkos útra” – magyarázta Cristian, miközben Fernanda még egyszer alaposan ellenőrizte az összes kerékpárt. Nem nagy kunszt, gondoltam – egészen addig, amíg meg nem indultunk. A szaporán szemerkélő eső a szembeszélben valóságos viharnak tűnt, amitől szemvédő híján akaratom ellenére nonstop hunyorogtam. És bár a felsőtestünk védve volt a hidegtől és a víztől, a nadrágunk és a cipőnk (bármennyire strapabíró is volt) percek alatt annyira átázott, hogy tocsogott a hátsónk és a lábfejünk a vízben. Ezért is kellett váltóruhát vinnünk magunkkal, no meg a ránk váró vízesések miatt. Annyira átfagytak a lábaim a bemelegítő szakasz alatt, hogy legszívesebben beültem volna a csapatot kísérő kisbuszba átöltözni és ott maradni a túra végéig.
Az első pihenőnél kiderült, hogy a többiek is ugyanilyen nehezen bírják a gyűrődést, de Cristian kitartóan biztatott minket azzal, hogy „a következő megállónál már sokkal jobb idő lesz”. Nem csak üres duma volt. Az igazi halálösvény elején tényleg érezni lehetett a hőmérséklet-különbséget, így már nem különösen izgatott, hogy csurom víz vagyok, és szerencsére a bosszantó eső is elállt. Helyette jöttek az anyatermészet más nehezítő tényezői...
Azt hittem, túl vagyunk a legkeményebb részén
Az egy dolog, hogy ilyen éles kanyarokkal tarkított, és különösen az esős időszakban – a talaj és a növényzet lazulása miatt – törmelékcsuszamlásoktól sem mentes szerpentinen még nem jártam. De attól, hogy a 3 méternél nem szélesebb, szalagkorlátok nélküli úton a bal oldalon, 6-800 méter mély szakadékok mentén kellett tekerni (igen, itt már használtuk a lábunkat is), egy kicsit erősebben vert a szívem az átlagosnál. A fordított haladási iránynak az az egyszerű oka, hogy a lefelé közlekedő autósok az ablakon kihajolva láthassák a saját kereküket.
Igyekeztem nem kizökkenni a fókuszból és az egyensúlyból, amikor az utunkat keresztező vízeséseket kellett átszelnünk, vagy amikor egy pillanatra körbetekintve a végtelen felhőerdő és feneketlen mélység látványával szembesültem. Vagy amikor a halálos áldozatok emlékét őrző koszorúk, keresztek, gyertyák és fényképek mellett suhantunk el.
Welcome to the jungle!
Minél lejjebb ereszkedtünk, annál kevesebb rétegre volt szükségünk, és a második félidőben már izzadtunk, mintsem fagyoskodtunk, eső helyett pedig por vagy rovarok csapódtak az arcunkba. A libasorunk a túra alatt úgy nézett ki, hogy egy vezető legelöl, egy leghátul tekert, közöttük pedig a nyolc turista tapasztalat, illetve magabiztosság alapján csökkenő sorrendben. Nekem a középmezőny volt a legkomfortosabb. Aztán az utolsó 8 km előtt gondoltam egyet, és megindultam harmadikként, felvéve a tempót az elöl haladó rutinos kollégákkal. Eszem ágában sem volt versenyezni, csupán érezni akartam, milyen, amikor tényleg odateszem magam. Egyből rájöttem, hogy az addigi műveletem holmi lötyögés volt. Ebben az iramban sokkal erősebben kellett markolni a kormányt, sokkal kényelmetlenebbek voltak a huppanók, ijesztőbbek a kanyarok, durvábbak a fékezések, de legalább simábbak a patakokon átkelések.
A szeszélyes szakasznak végül az előttünk várakozó Cristian azzal vetett véget, hogy „Na most keményítsetek be, gyerekek! Az utolsó pár száz métert felfelé nyomjuk a mocsárban! Welcome to the jungle!” Tessék? Hogy még csak most jön a java? Erről a részletről én mikor, hol maradtam le? Aki itt lelassított, az szinte egyből elakadt, és onnantól fogva csak a bicajt tolva érhetett célba. Én szerencsére még lendületben voltam, úgyhogy nagy levegőt vettem, és elkezdtem felkínlódni magam a sárban, miközben a kezdeti fagyos szakaszról ábrándoztam. Meg az Alföld tengersík vidékéről, ahol gyerekkoromban önfeledten bicajoztam a pajtásokkal. Az utolsó néhány méter volt a legmeredekebb, legizzasztóbb és legfullasztóbb. Totál kipurcantam, de csak megcsináltam! Megcsináltuk!
63 km hosszú utunk végén a dzsungel közepén kötöttünk ki, ahol túravezetőink barátai egy kiadós ebéddel vártak minket. „Csobbanjatok egyet, megérdemlitek!” – mutatott Fernanda a medencékre. Mintha nem áztunk volna ronggyá a hegyekben!
Volt nagy meglepődés, amikor kiderült, hogy egyik vendéglátónk, a család női tagja magyar. Mint megtudtam, Tünde tíz éve él Bolíviában, annyira megtetszett neki ez a környezet. Ezen már kevésbé csodálkoztam, én is bírnék itt élni. Csak ne kelljen sűrűn a Death Roadon közlekedni!
