Kiknek a történetei kerültek bele a könyvbe?
A könyvben megszólaló függőket személyesen ismertem már az interjúsorozat előtt is. Ez nagyon fontos volt, mert a projekthez olyasvalakiket kerestünk, akikről úgy gondoltuk, kellően izgalmas a sztorijuk. Velük kapcsolatban reméltem, hogy meg fognak nyílni nekem. Na meg azt is, hogy képesek meg is fogalmazni, mi történt velük... Szempont volt az is – bár az olvasó látni fogja, akad majd egy kivétel –, hogy olyanok legyenek benne, akik már hosszú évek óta (5-10-15 éve) tiszták, mert valódi felépülő-életutakat, működő stratégiákat szerettünk volna bemutatni.
Egyrészt, mert a történetek azt üzenik a függőknek, hogy meg lehet csinálni, másrészt mert úgy látjuk, a külvilágnak a drogos, meg a piás sztorija sokszor csak addig tűnik érdekesnek, míg emberi drámákról, züllésről van szó, addig, amíg a totális ellehetetlenülés felé halad a történet. Pedig a visszaút még érdekesebb. Itt derül ki, hogyan lehet tisztának maradni, a semmiből egzisztenciát teremteni, érvényes emberi kapcsolatokat kialakítani, hogyan alakul a szex, rendbe lehet-e tenni a családhoz fűződő viszonyt, jóvá lehet-e tenni az évek során elkövetett súlyos hibákat. A felépülés során élni tanulnak meg a függők – sokszor olyan emberek, akik otthonról nem kaptak jó mintát mindehhez.
Részletek az egyik felépülő, Rózsa történetéből
„Régen egy fillérem nem volt, pedig kurva jól kerestem. Taxival jártam mindenhova. Kicsit szorított a cipő, lerúgtam, bementem az első boltba, vettem újat. Úgy mentem be a rehabra, hogy 100 000 forintom maradt az utolsó körömből, gondoltam, elég lesz cigire, ilyesmire. Amikor kijöttem a rehabról, mosogatóként, takarítóként dolgoztam. Albérletben laktam, nagyon csóró voltam. Előfordult, hogy kenyérre nem volt pénzem, de sose féltem. (...)”
„A két fiamnak van öt meg nem született testvére. Felengedtem öt lufit, amikor csináltam egy hölggyel együtt a jóvátételt, és felolvastam nekik egy szöveget. … Rengeteget sírtam, rettenetes nagy fájdalom volt, és akkor fölfogtam azt, hogy ki vagyok én igazából. Elvégeztem iskolákat, van két szép gyerekem, szépen nevelem őket, elismert vagyok a munkahelyemen, van egy klassz férjem, anyagilag rendben vagyunk. Mindez egy felsőbb erő kegyelméből van. De én egy gyerekgyilkos is vagyok.”
A könyvet Tóth Eszter Zsófia társadalomkutatóval és Rácz József egyetemi tanárral közösen jegyzitek. Mi a célotok a munkával?
Azt szeretnénk, ha eljutna még aktív függőkhöz, felépülőkhöz, családokhoz, kívülállókhoz és szakemberekhez, mert úgy érezzük, mindannyiuk számára van mondanivalója a történeteknek. Az első kiadás egyébként már el is fogyott, várhatóan a jövő héttől lesz ismét kapható a kötet.
A könyvben bemutatott karakterek, történetek nagyon sokfélék. Van, amiben mégis rokoníthatóak?
Persze. Az ív (a lejtőtől a felépülésig) sokszor hasonló, és sokszor van, hogy a folyamatot előkészítő események vagy az azt beindító történések közösek.
A könyvet fellapozva nemigen találkozunk kiegyensúlyozottan működő családokkal. A diszharmonikus család egyenes út a függőséghez? Vagy igazabb úgy, hogy minden függő rosszul funkcionáló családból jön?
Igen is meg nem is. A legtöbb függő történetében tényleg van valamilyen családi probléma, de ennek súlyossága kívülről nem mindig érthető meg. A család úgy is lehet diszfunkcionális, hogy a felszínen minden rendben van, legalábbis nem lóg ki az azonos közegben, társadalomban, korszakban létező többi család közül. Van, ahol ez van:
„Utálok hazamenni. Amikor meglátom a bejárati ajtót, hevesebben ver a szívem. Apu alkoholista. Gonoszra issza magát napi szinten, olyankor kiszámíthatatlan…”
De így is kezdődhet a történet:
„Anyám teljesen másképp nevelt bennünket. A nővéremet mintha nem annyira szerette volna, ő volt mindig a fekete bárány, én meg az aranyos, kedves Áronka.”
Én úgy éreztem, hogy a mai harmincas-negyvenes korosztály tipikus családi háttere rajzolódott ki a történetek mögött, szélsőséges és általánosnak mondható jelenségekkel együtt.
Igen, vagyis nem feltétlenül kell, hogy abuzáló vagy elhanyagoló legyen a közeg, bőven elég, ha ott lappang a ki nem mondás, a nihil vagy az elhallgatás. Lehet, hogy egyben van a család, a felnőttek nem függők, a gyerekben mégis lecsapódik egy, a fentiekhez kapcsolódó bizonytalanság, az az érzés, hogy nem kap elég figyelmet, szeretet, vagy nem úgy, ahogyan neki jó lenne. Konkrét momentum viszont jellemzően nincs, amihez a drogozás eszkalálódását lehetne kötni. És nem is biztos, hogy a felépülés elején ez a legfontosabb.
Sokan (felépülők és szakemberek) szerintem ott követnek el hibát, hogy egyből mélyre akarnak ásni, és úgy akarnak leszok(tat)ni, hogy mindenáron meg akarják tudni, miért lettek függők. Ez persze hosszú távon fontos, de nem ezzel kezdődik a terápia. Aki keményen benne van, annak nem analízis, meg a rendben, egy-egy pohárral ihatsz, meg a mesélj a gyerekkorodról kell, hanem nagyon pontos, a legapróbb részletekig kidolgozott terven alapuló gyakorlati lépések, és az, hogy letegye azt, amin rajta van. Idővel persze aztán már lesz értelme annak, hogy utánamenjen, mi is történt régen. De amikor valaki a drogos karrier legmélyén vergődik, édes mindegy, mi volt 10-20 évvel korábban. A jelenben és az aznapot kell túlélni, de később már fontos lehet az elemzés is. Most például én is járok a csoport mellett sok év józanság után pszichoterápiába, és sokat segít.
Mit kell újratanulni?
Mindent. A rehab és a hosszú évekig tartó, véget nem érő felépülési szakasz épp erről szól. Lehet, hogy az igazolvány szerint 30-35 éves, testileg meg 70 a felépülő, de egzisztenciálisan, mentálisan, érzelmileg 15-20, mert a köztes időt a drog töltötte ki. Ilyenkor meg kell tanulni vagy újra kell tanulni, hogy a normális világban reggel fel kell kelni, dolgozni kell menni. Hogy a pénzt (amiből simán lehet, hogy most kevesebb van, mint mondjuk, a dílerkedéssel is fűszerezett drogos időkben) be kell osztani, hogy el kell pakolni magad után, hogy takarítani kell. Meg kell tanulni feladni egy csekket, közösségben létezni, el kell fogadni, hogy vannak struktúrák, amiknek a mentén élni kell. A dolgokról beszélni kell, és lehet, hogy ki kell állni magunkért, nem lehet mindenben nálad a kontroll. Amikor anyagozol vagy piálsz, érzéseket akarsz kontrollálni a szerrel. De amikor lejössz, el kell fogadnod, hogy ez nem lehetséges, és meg kell engedned magadnak, hogy újra érezz, akár nagyon szar dolgokat is.
Jönnek a pofonok is, gondolom...
Amikor én kijöttem a rehabról, úgy voltam, hogy 36 évesen nem értettem igazán semmihez, nem volt szakmám, mert a felnőtté válásom éveit végigdrogoztam. Nem tudtam, mi érdekel, el kellett kezdenem egy kvázi betanított munkát, olyan fizetésért, ami a közelében sem volt annak, amit dílerkedéssel kerestem. Ez tényleg nem volt könnyű, és kellett hozzá alázat.
De aztán valahogy jöttek az apró sikerek, lehetett előremenni, sok dolgot megtanultam. A következő lépés az volt, amikor felismertem, hogy oké, anyagilag most már stabil vagyok, de nem ezt szeretném csinálni, és akkor megkerestem azt, ami igazán érdekelt, és amivel ma is foglalkozom. Végül is lett egy normális karrierem. Igaz, 15 év csúszással, de ma azt mondhatom, hogy tartok ott, ahol a velem egyidős többiek. Sőt. Olyasmivel foglalkozom, amit szeretek, amiből jól megélek és kapok elég elismerést is, ráadásul fejlődni is tudok benne.
Viszont újra kell tanulni a szexet is.
A függők többségének alapból van valamilyen kötődési, elköteleződési nehézsége, problémája az intimitással, és ennek a drogos évek nem tesznek jót. A függő időszakban józanul nincs is szex (olyan interjúalanyom is volt, akinek a felépülés előtt csak betépett állapotban volt szexuális kapcsolata, mert már az első is így esett meg vele), a vége felé meg már egyáltalán nincs rá igényed, módod, erőd. Nagyon félelmetes tud lenni, amikor az ember a felépülés során rájön, hogy azt se tudja, milyen anyag nélkül együtt lenni valakivel.
És amikor már megy, még akkor is nagyon sok a munka vele, mert a szex olyan örömforrás, amire ugyanúgy rá lehet kattanni, mint a piára vagy a drogra. Marha nehéz kialakítani a normális viszonyt a szexualitással, ami ráadásul nem is csak önmagában van, hiszen meg kell tanulni azt is, hogyan működik egy normális párkapcsolat, és ebben hol a helye a nem addikcióként megélt szexnek.
Ezek a dolgok meg már átvezetnek arra, hogy az ember megpróbálja a múltat is rendbe tenni. De fontos, hogy ez ne arról szóljon, hogy vájkálunk benne, hanem arról, hogy megpróbálunk a családunkkal, a múltunkkal is rendes viszonyt kialakítani a jelenben. Ahogy az egyik interjúalany fogalmaz apja alkoholizmusával kapcsolatban: „Talán úgy, hogy már nem ördögnek látom az apámat, hanem olyan valakinek, aki nem tudta felvenni a kesztyűt a saját betegségével.”
Mi van az út elején, ha nem az önelemzés?
Sokféle az út, és nem egyformán rögös mindenkinek, de ahhoz, hogy az emberben tényleg megérlelődjön a változás gondolata, mindenképpen kell valamilyen személyes krízis – el kell menni a falig. Ez megint csak mindenkinek mást jelent, olyasvalamit, amit az alapvető értékeivel nem tud már összeegyeztetni. Az egyik lány például így fogalmazta meg ezt az állapotot:
Borzalmas és keserű elfáradást éreztem a rehab előtti pillanatokban.
Van, akinek a hajléktalanná válás a lökés, de látjuk azt is, hogy van, akit ez nem akaszt meg az úton. Van, akinek az a végső jel, ha a gyerekeket akarják elvenni. Az egyik lánynak az adta meg a „kegyelmet”, hogy látott egy mellette fetrengő állapotos függőt, és ezt nem tudta feldolgozni. Volt egy olyan páciensem is, aki akkor érezte, hogy nincs tovább, amikor agyontörte a nemrég megvett, gyerekkora óta vágyott autóját. Ő sértetlenül szállt ki, de az esemény mégis szimbolikus volt a számára.
Kell, hogy legyen ilyen. Segítőként, ha azt látom, hogy valaki még nem tart itt, akkor talán azt mondom, menjen és igyon még 1-2 hónapig, és akkor jöjjön vissza, ha tényleg érzi ennek a súlyát. Nem megy anélkül, hogy az ember lássa, mindent tönkretesz a szerhasználata. Ehhez egyébként a család segítsége is fontos abban, hogy eljöjjön a krízis. Ha jó szándékból pénzeljük, támogatjuk függő rokonunkat, csak a gyógyulását akadályozzuk, mert így bizony, lassabban jön el a fal. De így is el fog jönni, ezt nagyon fontos felismerni.
Mi tarthat meg egy felépülő függőt?
A közösség szerepe óriási. Amíg vastagon benne van az ember a cuccozásban, nem is látja az alternatívákat, csak azt, hogy halnak meg körülötte az emberek. De ahogy bekerülsz a felépülő közösségbe, látni kezded, hogy igenis meg lehet csinálni. Működő példákat látsz, ami óriási lökés. Az AA (Anonim Alkoholisták) és NA (Narcotics Anonymous) csoportokba járó felépülők úgy érzik, egyfajta családba kerülnek bele, hiába idegenek, a közös előtörténet mégis összeköti őket. Amikor látod, hogy elkezdtek élni olyanok, akik legalább olyan mélyen voltak, mint te, az óriási pluszt tud adni. Amikor krízisben vagy a felépülésed során, sokszor nem is a párodat vagy egy barátot, családot érdemes hívni, hanem egy másik felépülőt, mert ő pontosan tudja majd, miről beszélsz.
Hogy tudja segíteni a felépülést az AA 12 lépése?
Az első lépés annak beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk egyedül a függőségünkkel szemben, és elfogadjuk, valamilyen felsőbb, jobbító erőre van szükségünk ahhoz, hogy sikerüljön kimászni a gödörből. Ez nem feltétlenül a vallás, bár sokan abban találják meg az erőt. Van, akinek maga a csoport, a közösség lesz ez a felsőbb hatalom.
Minden lépés nagyon fontos, így a negyedik lépés is, az őszinte erkölcsi leltár készítése is. Ebben a szakaszban rengeteg húsba vágó kérdést kell feltennie a függőnek. Ki vagyok én? Milyen vagyok? Hogyan viszonyulok másokhoz? Milyen a viszonyom a szexhez? Milyen sérelmeket hordozok? Milyen játszmákat játszom? Ezeken őszintén, komolyan végig kell menni, le kell írni, meg kell érteni ahhoz, hogy tovább lehessen lépni, és el lehessen jutni például a nyolcas és kilences ponthoz, a jóvátételekhez.
Jóvátétel alatt azt kell érteni, hogy az ember számot vet azzal, kiknek ártott a függőség éveiben, és ezt megpróbálja valahogy helyrehozni. 10-15 év alatt brutális lista összejöhet, tele lelki, fizikai vagy akár anyagi kárral, amit másoknak okoztál. Meg kell próbálni ezeket valóban jóvátenni, a pénzt visszaadni, bocsánatot kérni, valamilyen szolgálatot vállalni stb. Ez segít, hogy tovább tudj lépni. De nagyon fontos úgy, hogy ezzel ne ártsunk másnak. Tehát nem arról szól a dolog, hogy a lelkiismereten könnyítve mondd el a haverodnak, hogy lefeküdtél a csajával, ha most harmonikusan élnek....
Az Anonim Alkoholisták 12 lépése
1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben – hogy életünk irányíthatatlanná vált. 2. Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb erő helyreállíthatja lelki egészségünket. 3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk. 4. Félelem nélkül mélyreható erkölcsi leltárt készítettünk magunkról. 5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét. 6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket mindezektől a jellemhibáktól. 7. Alázatosan kértük őt hiányosságaink felszámolására. 8. Listát készítettünk mindazokról, akiknek valaha kárára voltunk, és hajlandóvá váltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani. 9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk nekik, ahol lehetséges volt, kivéve, ha ez sérelmes lett volna rájuk vagy másokra nézve. 10. Folytattuk a személyes leltár készítését, és haladéktalanul beismertük, amikor hibáztunk. 11. Igyekeztünk ima és meditáció útján elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel, csak azért imádkoztunk, hogy felismerjük velünk kapcsolatos akaratát, és hogy legyen erőnk a teljesítéséhez. 12. E lépések eredményeként spirituális ébredést éltünk át, megpróbáltuk ezt az üzenetet alkoholistákhoz eljuttatni, és ezeket az elveket életünk minden dolgában érvényre juttatni.
Egy ilyen listát készíteni, jóvátenni mindannyiunkra ránk férne. És a kötet olvasása közben is végig volt egy olyan érzésem, hogy a drog és az abból való felépülés által valahogy többek lettek az interjúalanyok. Olyan önismeretük lett, amivel kevesen rendelkezünk…
Igen, az biztos, hogy sokat lehet ebből tanulni. Ha tőlem például megkérdezik, megbántam-e, hogy így alakult az életem, minden szarság ellenére nem mondom azt, hogy igen, mert nagyon sokat tanultam, és lehet, hogy ez vezetett el oda, ahol ma vagyok. Nem biztos, de elképzelhető, hogy ezek nélkül az előzmények nélkül ma nem tartanék itt.
Hiányzik valami a felépülés előtti időkből?
Nem. Na jó, azt a 20 másodperces fizikai gyönyört, amit a kokain és a heroin együttes belövése megadott az első néhány alkalommal, nem adja meg más. Lassan 20 éve vagyok tiszta, de ilyet nem éreztem, és azt hiszem, ha még száz évig élek, akkor se fogok. De ez eltörpül amellett, hogy azóta mennyi más tartósabb fizikai és lelki örömem, sikerem és elismertségem van, olyan dolgok, amik messze túlmutatnak a 20 másodpercen. Az a gyönyör nagyon hamar megfakult, egy idő után csak futott utána az ember addig, míg nem maradt épp vénája, foga, és infarktusközeli állapotig kellett lőnie magát ahhoz, hogy nyomokban érezze az első alkalmak bizsergését. Ez nem rúghat labdába amellett az elégedettség mellett, ahol és ahogy most vagyok.
