Szellemi holokauszt. Egy előadásban így nevezte azt a jelenséget, hogy kutatások szerint a roma gyerekeknek nyolcadik osztályos korukra elvesznek az álmaik. Benkő Fruzsina tenni akart valamit, hogy ez ne így legyen. Kezdeményezéséhez azóta sokan csatlakoztak: az InDaHouse ma már 140 önkéntes közreműködésével 4 faluban van jelen Északkelet-Magyarországon, ahol közel 110 gyermeknek tartanak fejlesztő foglalkozásokat. Közösségi összefogással pedig javában épül az a 200 m²-es ház Hernádszentandráson, ami gyermek- és önkéntes központként fantasztikus dolgokra ad majd lehetőséget a csapatnak és a helyi gyerekeknek.
Milyen előzményei voltak annak, hogy felpakoltad azt a kocsit öt évvel ezelőtt, és elindultál Magyarország egyik legszegényebb régiójába? Hol kezdődik ez a történet?
Az InDaHouse egy olyan összeadás eredménye, aminek számos eleme van. Gyerekkoromtól kezdve sok minden vezetett ide: ahogyan feldolgoztam a gyermekkoromat, majd később segítő szakmát választottam, feminista szociális munkássá váltam, aztán nagyot csalódtam azokban az intézményekben és szervezetekben, ahol dolgoztam, illetve makacs módon azt gondoltam, hogy én tudom ennél jobban csinálni. Végül pedig volt bátorságom, hogy ebbe belevágjak. Erre inspiráltak az angliai Asha Centre ifjúsági központban szerzett tapasztalataim, és az is, hogy akkoriban lettem 30 éves.
Mi volt a legfájóbb élményed a hazai ellátórendszerrel kapcsolatban?
A szociális ellátórendszerben egyszerűen nem azt kapják a gyerekek, amire szükségük van. Egyébként a szakemberek sem! Amikor közalkalmazottként ifjúsági irodában dolgoztam hat évet, nagyon zavart, hogy meg volt kötve a kezünk és a kreativitásunk.
Az egész rendszer át van itatva félelemmel, mindenki aggódik az állásáért,
miközben nincsenek olyan eszközei, amivel igazán tenni tudna a gyerekekért. Az egész rendszer lassú és fel van vagdosva rászorultsági alapon. Ma már sokkal inkább hiszek a közösségi megközelítésben, ahol az egész embert tudjuk látni.
Ráadásul ezek a szolgáltatások még kevésbé működnek vidéken.
Igen, amikor elvégeztem a szociális munkás szakot az ELTE-n, mondtam is a tanáraimnak, hogy mi igazából városi szociális munkát tanultunk, mert azok az intézmények, amiket megismertünk, egy háromszáz fős faluban egyáltalán nincsenek. Teljesen máshogy működnek az emberek ezekben az összezárt kicsi közösségekben, ahogy hozzád is másmilyen lesz a viszonyuk. Az pedig nem szociális munka, hogy kéthetente két órát tudsz eltölteni egy faluban, így próbálsz segíteni valahogy. Ez arra sem elég, hogy az a bizalom kiépüljön, ami az alapja az egész folyamatnak.
Mivel foglalkozik az InDaHouse csapata?
A tanodaprogram keretében iskolai előkészítő foglalkozást tartanak nagycsoportosoknak, az idősebbek pedig egyéni feladatlapot kapnak, de vannak csoportos foglalkozások is. Az önkéntesek hétről hétre végigjárják azokat a házakat is, ahol ötévesnél fiatalabb, egészen kicsi gyerekek laknak. Ezekben az épületekben általában egy szoba van, ami éjszaka hálószoba, napközben nappali. Ennek a helyiségnek a padlóján vagy az ágyakon játszanak a gyerekekkel. A fejlesztő játékok abban segítenek, hogy amikorra iskolába mennek a gyerekek, tudjanak számolni, ismerjék a színeket, legyen olyan szókincsük, hogy megértsék a feladatokat. Egyáltalán elhiggyék magukról, hogy képesek dolgokat megcsinálni, és ne adják fel a tanulást az első három hónapban!
A KPMG Magyarország finanszírozásában pedig diákvállalkozások alapításában támogatják a fiatalokat, hogy a tinédzserek elsajátíthassák a vállalkozáshoz szükséges készségeket, ismereteket, ezzel is nagyobb kontrollt szerezve a jövőjük alakulása felett.
Megütötte a fülemet, hogy feminista segítőként határozod meg magad. Mit jelent az, hogy valaki feminista szociális munkás?
A hagyományos szociális munkában te vagy a minden tudással bíró, felkent szakember, akitől segítséget kér a kliens. A feminista irányzat szerint azonban ez a viszony kölcsönös, mellérendelt: sosem tudhatod, hogy akinek ma te segítesz, holnap nem ő fog-e neked segíteni. Ez egy nagyon radikális gondolat ezen a területen. Emellett arra is törekszem, hogy nagyon tudatos legyek a saját és az ügyfelem szerepeivel kapcsolatban. Az én életemben – aki nem vagyok cigány, nem vagyok házas és nincs gyerekem – számtalan dolog van, ami máshogy működik, mint az ő életükben, és erről nyilván nekik is megvan a véleményük.
Ezek szerint nemcsak a gyerekek tanulnak tőled, hanem te is tanulsz a gyerekektől.
Hiába vagyok tizenhat éve terepen, nem lehet eleget tanulni a falusi cigány emberek helyzetét. Mi itt, Budapesten egy rózsaszín lufiban élünk! Vannak nagyon jó szándékú, naiv elképzeléseink, közben a valóság sokszor teljesen más. Jár hozzánk például egy lány, aki érettségire készül, de egy csomószor azért nem tud eljutni a foglalkozásokra, mert mos.
Az elején nem is igen értettük: most tényleg azért nem jön el, mert mos?
Mindehhez tudni kell, hogy a legtöbb családnál nincs bevezetve a víz, forgótárcsás mosógéppel mosnak, ami rendkívül kimerítő. Ennek a lánynak öt kisebb testvére van, akik lefoglalják az anyját, így az összes családtag ruháinak megtisztítása tényleg egy egész napos projekt. Még évekkel ezelőtt egyébként nagy TÁMOP-os (EU által finanszírozott Társadalmi Operatív Megújulás Program) pályázatok keretében létrehoztak közösségi házakat, ahova elhelyeztek mosógépeket. A kedves ötlet lényege az volt, hogy ide majd el lehet hozni kimosni a ruhákat. A gépeket azonban azóta se használja senki: ezek az emberek szégyennek tartják végigvinni a szennyes ruhát az egész falun, és berakni a közös mosógépbe.
Voltak még olyan, Budapestről nézve meglepő tapasztalataitok, amik menet közben derültek ki?
Például ott van a kaja [nevet]. Amikor a fővárosban szerveztünk tábort a gyerekeknek, önkénteseknél laktak. Volt olyan gyerek, aki egyáltalán nem evett. A legtöbb gyerek az anyja főztjén kívül nem eszik meg mást, ételekben mérhetetlenül rugalmatlanok. Pedig ez is kell ahhoz, hogy valaki elmenjen a városba tanulni. Egy másik példa, amikor elkezdtük a gyerekeket a tanulmányi eredményeikkel kapcsolatban tudatosítani. Azt vettük észre ugyanis, hogy a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, minek köszönhető, ha javítanak. Év végén, amikor írtak egy jobb dolgozatot, nagyon csalódottak voltak, hogy összességében nem sikerült a javítás. Ezért minden hónapban kiszámoljuk velük az átlagukat, a javításért pedig jutalmakat kaphatnak. Ekkor szembesültünk azzal, hogy a gyerekek nem tudják, milyen jegyeik vannak, hogyan kell belépni az e-naplóba, hol van az ellenőrzőjük, sokszor pedig a házi feladatok sem készülnek el.
Ezt hallva az emberek könnyen rásütik a bélyeget a szülőre, hogy elhanyagolja a gyermekét, pedig ez nem így van.
Amikor közelebb mész, látod, hogy mi mindenben éli meg ő a szülőségét: abban, hogy tisztaság van otthon, hogy a gyereknek enni ad, tiszta ruhában járatja, figyeli, hogy hol van, kivel tölti az idejét, engedelmességre tanítja. Ha beemeljük őket abba a szerepbe, hogy ráhatásuk van mindarra, ami a gyermekkel történik, akkor részt vesznek ezekben a folyamatokban.
A legtöbb ember manapság hajlamos csak a saját és a közvetlen környezete boldogulásával törődni. Mi köze van a városi embereknek egy borsodi roma család életéhez?
Abban hiszünk, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsa közös felelősségünk. Szerintünk Magyarországon az tudja előrevinni a dolgokat, ha az egymástól elszeparálva élő csoportok megismerik egymást: a városban élő, privilegizált helyzetben lévő emberek találkoznak a kis falvakban élő gyermekekkel, és felismerik azt, hogy nekik közük van ehhez. Egy társadalom vagyunk, egy közösség vagyunk, együtt tudunk fejlődni, előrelépni. Ha a borsodi és a szabolcsi térség teljesen leszakad, akkor azt az ország többi részének kell a hátán vinnie, ami mindannyiunknak „teher” lesz. Ez ellen próbálunk tenni.
Mi mindentől vannak megfosztva ezek a gyerekek?
Ezekben a falvakban igazából három dolgot tudsz csinálni a szabadidődben: focizni, biciklizni, facebookozni. Ismerünk egy kisfiút, aki hihetetlenül tehetséges akrobatikában: egyedül megtanult előre, hátra szaltózni, kézen állva menni – mindezt nyolcévesen! Ha itt lakna Budapesten, ez a tevékenység adhatna neki egy közösséget, egy folyamatos elfoglaltságot, tudna tovább fejlődni. Most a nappaliban tud ugrabugrálni, és próbál YouTube-videókról ellesni ezt-azt.
A munkánk lényeges eleme, hogy kinyissuk a gyerekeknek a világot.
Ezért különböző szabadidős programokat is szervezünk: a Budapesti Fesztiválzenekar nyári koncertjére készülnek például tánccal a gyerekek, a Zöld Pók Alapítvány videózni tanítja őket, legutóbb pedig a Forbes magazin munkatársai tartottak újságíró foglalkozást.
Milyen önkéntes feladatokra lehet jelentkezni?
Ha van egy-egy szabad hétvégéd havonta, és szeretnéd közelebbről megismerni a gyerekeket, utazó önkéntesként helyben tudsz segíteni. Ha hetente csak pár órád van, készíthetsz egyedi feladatlapokat a foglalkozásokra. Lehet mentornak is jelentkezni, aki figyeli a gyermek tanulmányi eredményeit, havonta egyszer felhívja az osztályfőnököt, javaslatot tesz a feladatlapok tartalmára. Ha nem szeretnél gyerekekkel foglalkozni, de szívesen részt vennél az InDaHouse Önkéntes és Gyerekközpont építésében, akkor is szeretettel várnak.
Lépj kapcsolatba a csapattal az alábbi linken található űrlap kitöltésével. Nincsenek végzettséggel kapcsolatos elvárások, hiszen a cél az, hogy a gyerekek mindenféle emberrel találkozzanak.
Rengeteg munkátok van az InDaHouse-ban. Mik azok a pillanatok, amikor úgy érzed, hogy megéri a sok erőfeszítés?
Jár hozzánk egy fiú, aki most úgy tűnik, hogy egy budapesti Waldorf-iskolában tanulhat tovább. Ami még egyáltalán nem biztos, mert hétfőn lesz a felvételi beszélgetése. De már az eleve siker, hogy a szülei kitöltötték a jelentkezési lapot, hogy az összes félelmük ellenére meghozták ezt a döntést. Pont a múlt héten pedig az egyik lánnyal tartottunk foglalkozást egy miskolci iskolában, az UNICEF Rajtad áll a jövőd! kezdeményezésének részeként, amelynek keretében hátrányos helyzetű fiatalok csoportjai dolgozhatnak ki kreatív megoldásokat az őket leginkább érintő társadalmi problémákra. 19 éves létére elképesztően ügyes volt, gyönyörűen beszélt húsz ember előtt, nagyon büszke voltam rá!
Milyen kilátásaik vannak a fiataloknak a jövőre?
Az embernek mindig nagyon alázatosnak kell lennie azzal kapcsolatban, ami ezeknek a gyerekeknek megadatik: nem mondhatjuk, hogy az egyik választás jobb vagy rosszabb, mint a másik. Adott esetben a saját álmainkat is meg kell tudni gyászolni, el kell tudni engedni. Ez a lány például 17 éves volt, amikor bekerült a programunkba, saját bevallása szerint ennek köszönhetően sikerült az érettségije. És bár nagyon tehetséges a gyerekek tanításában, más területeken alapvető hiányosságai vannak. Sajnos a közoktatásban eltöltött 13 évet nem lehet csak úgy semmissé tenni! Hiába lehetne óvónő, szociális munkás, ápolónő vagy tréner, nem tud felvételizni a gyenge érettségije miatt. Olyan pillanat is volt, amikor úgy tűnt, hogy elmegy pék OKJ-s tanfolyamra.
Ott ültünk, hogy úristen, ebből a csodálatos, tehetséges nőből pék lesz!
Közben persze az ő szempontjából ez egy érthető döntés lenne: Hernádszentandrás nagyon messze van Budapesttől, ráadásul van négy kisebb testvére, a családja számít rá. Még ha 19 évesen egyre önállóbb és magabiztosabb is, nehéz eljönni az ismeretlenbe.
