Közép-Amerika gyarmatosítása óta keringett egy legenda a majomisten városáról, ami tele van ugyan kincsekkel, de aki megtalálja, örökre átkozott marad. 2012-ben a legmodernebb módszerekkel keresték az elfeledett város romjait a dzsungelben. Sikerrel jártak, de meg is fizették az árát.
Maga Ciudad Blanca, azaz a fehér város – fehér falai miatt így is emlegetik a majomisten városát – elképesztően fontos régészeti lelet, egy rég kihalt népcsoport utolsó emléke. Az időszámításunk szerint 1000 és 1400 között élt népet sokáig a majákkal azonosították, akiknek Ciudad Blancától északra és nyugatra is épültek nagyobb városaik. Ám ahogy a régészek egyre közelebb jutottak a majomisten népéhez, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy egy, a majáktól elkülönülten élő nép építhette meg a maga városait, művelte meg a dzsungel termékeny talaját, hagyta maga mögött tárgyi emlékeit. De hová tűntek az emberek – és főként miért?
A város, ami évszázadokon át nem hagyta magát felfedezni
A prekolumbián – azaz Kolumbusz felfedezése előtti – időkben virágzó kultúrák színesítették a hondurasi dzsungelt. A fehér városban is hatalmas épületek emelkedtek, öntözőrendszeres földművelés, kereskedelem folyt, gyerekek játszottak és nőttek fel, uralkodók emelkedtek és hanyatlottak a porba, a lakosok megmunkálták a fát, a köveket, de nemcsak használati tárgyakat, hanem vallási szertartásoknál használt eszközöket is készítettek belőlük. A maja mitológia úgy tartja, hogy egyik istenük, Quetzalcóatl (Tollaskígyó) is e nép tagjai közül került ki, és a majomisten városában nőtt fel. Hogy pontosan milyen kapcsolat volt ezenkívül a maják és az elfeledett civilizáció tagjai között, még további kutatást igényel. A város pontos helye is feledésbe merült, hiába kutatták évszázadokon keresztül, egészen 2012-ig senki sem találta meg. Pedig az 1500-as években már Hernán Cortés is leírta az elképesztően gazdag város történetét, amely megbünteti azokat, akik belépnek falai közé – csak a pontos helyét nem.
Ahogy a dzsungel kezdte átvenni az uralmat az elnéptelenedett város felett, úgy szövődtek a legendák a megtalálhatatlan, fehér falakkal körülvett településről. Herbert Spinden archeológus 1924-ben indított kutatást a területen, ahol egy chorotegan elnevezésű kultúra maradványaira bukkant – ám nem tudni, tényleg a várost találta-e meg. 1927-ben Charles Lindbergh is látni vélte a romokat, miközben elrepült Honduras északi része felett, Eduard Conzemius etnológus a paya indiánoktól hallott a maradványokról, Theodore Morde felfedező az 1940-es években a legenda szerint látta is a várost, de pontos helyét senki sem tudta leírni. A kilencvenes években Ted Maschal felfedező is kutatott a területen, elképzelése szerint a városok a pipil kultúra maradványai, de más kutatók mindezt cáfolták. Egészen a közelmúltig nem tudhattuk, hogy a város, amiről mindenki hallott, de senki sem tudja meghatározni, hol van, nem csupán a legendák világában létezik-e.
Ahol évszázadok óta nem járt ember
A felfedezést nagyban megnehezítette, hogy a majomisten városa egy hegyláncokkal, meredeken lejtő völgyekkel, vízesésekkel szabdalt, szinte áthatolhatatlan dzsungellel borított, nehezen járható területen fekszik. Aki nem téved el, vagy csúszik meg egy sárfolyamban, annak életét a jaguárok, mérges kígyók, súlyos betegségeket terjesztő szúnyogok veszélyeztetik. A 2012-ben Steve Elkins filmes guru által indított kutató expedíció, amiben geológusok, régészek, katonák mellett Douglas Preston krimiíró is részt vett, csak úgy tudott rátalálni a romokra, hogy egy újfajta, katonai felderítéseknél használt lézeres technológiát vetett be. A LIDAR elnevezésű, meglehetősen drága és bonyolult szerkezetet helikopterrel vitték a magasba, onnan térképezték fel a területet. Ahogy Preston fogalmazott: ez a technológia kinyitotta a dzsungellel fedett területet, mint egy könyvet, s immár könnyedén lehetett olvasni benne. Így bukkantak rá eddig soha nem látott maja romvárosokra, végül magára a fehér városra is, két hasonló várossal egyetemben. Falak, paloták, piramisok, földsáncok, terek, sportolásra kialakított területek maradványaira leltek. Elkinsék Christopher Fisher régész vezetésével, a hondurasi kormány és a National Geographic Society támogatásával elindultak, hogy személyesen vizsgálhassák át a megtalált várost.
A kalandos vállalkozásnak nemcsak az előkészítése volt igen bonyolult. Katonákra volt szükség, mivel a dzsungelen át kiterjedt kábítószerkereskedelem folyik, a területeket drogkartellek uralják, akik semmitől sem riadnak vissza, ha szállítóikat kell megvédeniük. Megfelelő leszállóhelyet kellett létesíteni a helikoptereknek, úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzanak az érintetlen vadon növény- és állatvilágában. Fel kellett készülniük a nagymacskák, a kígyók és a rovarok nagyon is valóságos támadásai ellen. Amikor az expedíció tagjai végül megérkeztek a homályos dzsungelbe, kisebb táborokat hoztak létre, és testközelből tapasztalták meg több méteres mérges kígyók, nagymacskák, majmok jelenlétét. Olyan területen jártak, ahol az állatok egy cseppet sem féltek tőlük – még soha nem láttak embert.
A dzsungelben nagy nehezen utakat vágva jutottak el az elveszett város romjaiig. A savas esőerdei talaj ugyan hamar lebontja még a csontokat is, rengeteg tárgyi lelet került elő a föld és a növényzet alól: mozsarak, serlegek, kígyókat és majmokat ábrázoló díszítésekkel ellátott használati tárgyak, faragott szobrok. A fő attrakció: egy jaguárembert ábrázoló szoborfej, ami nagy valószínűséggel egy transzállapotban lévő sámánt ábrázol. Komoly vita folyt arról, a régészeknek van-e joguk kiemelni és elszállítani ezeket, hogy bizonyítsák, igenis létezik az elveszett város, vagy a tárgyak maradjanak eredeti helyükön – végül néhányat vittek csak el, a többit katonai őrizet mellett hagyták ott későbbi vizsgálatok elvégzése és kegyeleti okok miatt.
Hová tűntek a város lakói?
A régészek és a kutatók feltételezései szerint a város hirtelen néptelenedett el. A megmaradt lakosok összetörték a vallási rituálék során használt szent tárgyakat, felajánlották őket az isteneknek, és úgy hagyták el a területet, hogy tudták, soha többé nem térnek vissza. Nagy valószínűséggel a hajóikon érkező hódítók felelősek a nép teljes pusztulásáért: olyan betegségeket – például a tífusz vagy a himlő – vittek magukkal, amelyek a La Mosquitia dzsungeleiben elzártan élő emberek számára teljesen ismeretlenek voltak. Semmiféle immunológiai védettséget nem szerezhettek ellenük, így azok a kórokozók, amelyekhez a fehér ember már valamilyen szinten alkalmazkodott, halálos betegségeket okozva irtották ki az őserdő lakóit. Ugyanez egyébként kisebb mértékben ugyan, de fordítva is megtörtént: azok a paraziták, amelyek az őslakosok számára ismertek voltak, a betolakodókat fertőzték meg.
A felfedezés ára
Az ásatások korántsem értek véget: sem maga a Ciudad Blanca, sem a mellette felfedezett két hatalmas város régészeti feltárása nem fejeződött be, bár múzeumot és labort is felállítottak a legközelebbi nagyvárosban. Évtizedek munkájára lesz szükség ahhoz, hogy felfedjék az elveszett civilizáció romjait, amelyek addig is a hondurasi kormány katonai őrizete mellett pihennek. A majomisten átka pedig időközben legendából valósággá vált. Douglas Preston író, és a csapat több mint fele furcsa tüneteket tapasztalt hazatérésük után. Olyan sebek keletkeztek a testükön, amelyek hónapok alatt sem gyógyultak meg. Kiderült, hogy az apró lepkeszúnyogok által terjesztett leishmaniasis nevű betegségben szenvednek: olyan húsevő parazita fertőzte meg őket, amelynek többféle formája is van. A legsúlyosabb esetben az egész arcot elpusztítja, egyetlen tátongó, nyílt sebet hagyva maga után. A kezelés hosszadalmas és nehézkes, ráadásul komoly mellékhatásokkal jár, ezért az utolsó, 2016-os hírek szerint az expedíció tagjai még mindig nem gyógyultak meg teljesen. A majomisten így állt bosszút azért, mert oly sok évszázadnyi rejtőzés után felfedezték? Nem tudni.
Borítókép: YouTube
