„Na jó, húzok inkább én is a paradicsomba”

Ilyen volt a brazíliai partra szállásom napja

Olvasási idő kb. 8 perc

Inkább kimerültnek, mintsem feltöltődve éreztem magam a kéthetes hajóút végére, és egy valamiben biztos voltam: nem akarok partot érni. Most, hogy már nem feszengve próbáltam elvegyülni a sok világpolgár között, hanem hezitálás nélkül felfedtem, mennyire parázok az ismeretlentől, mikor inkább izgatottnak kellene lennem, kiderült, hogy ezzel baromira nem vagyok egyedül. Persze azt is megkaptam, hogy „ez még csak a bemelegítés volt”, „az igazi kalandok ezután jönnek" és "imádni fogod!”. Bíztam az igazukban.

Az mindenesetre tiszta sor volt, hogy miután kikötünk Recifében, a nomádok többsége három különböző város felé veszi az irányt, hogy egy-két hetet még együtt töltsenek. Biztos, ami biztos, én már a hajóút előtt lefoglaltam egy olcsó apartmant a kikötővárostól másfél órányi buszútra fekvő Porto de Galinhasban (ez volt az egyik találkozópont), és reméltem, hogy menet közben lakótársakat is sikerül toborozni.

Sikerült, bár valamennyien értetlenkedtek, hogy miért csak a partra szállás utáni negyedik naptól foglaltam szállást. Azért, mert az első három éjszakát Recifében terveztem tölteni, egy Couchsurfing hosztnál. „Recife nem csak a cápák miatt veszélyes, és amúgy sincs itt semmi látni- meg tennivaló. Mondd le, és gyere utánunk!” – csalogattak a többiek, de 1.: hogy néz már ki, hogy vár a szállásadóm, én meg last minute visszatáncolok?, 2.: függetlenül attól, hogy milyen a környék, szeretek belelátni a helyiek mindennapjaiba. 

Maga vagyok a döntésképtelenség!

Elköszöntem, majd a belváros felé vettem az irányt. Éppen Black Friday-napot tartottak a boltokban (kb. minden második üzlet Ipanema-papucsos, és minden harmadik optika) meg a piacokon, ahol többen rendesen megbámultak, miközben igyekeztem átverekedni magam a tömegen. Előítélet-mentesség ide vagy oda, szorosan magamhoz öleltem a cuccom, végül nagy nehezen találtam egy büfét Wifi-elérhetőséggel, így tudtam jelezni a hosztomnak, hogy „megérkeztem, merre menjek?”. Korábban egyeztettük már a címet, de a nagy szervezkedés és készülődés közben valahogy sikerült elkevernem.

Kiderült, hogy még 4 km-t kell gyalogolnom, de útközben legalább át tudom gondolni, hogy mit is akarok – bár legbelül már tudtam jól: mielőbb lelépni. Hamar arra a döntésre jutottam, hogy egy éjszakát maradok, aztán reggel továbbállok. Pénzt is kéne még váltanom, mert az euróval itt nem sokra megyek, és persze egy helyi SIM-kártyát sem ártana beszerezni, hogy tudjak kommunikálni, meg egyáltalán életjelet adni magamról az otthoniaknak.  

 

Ami az anyagiakat illeti, a havi keretet 100-120 ezer forintra lőttem be, és ebbe beletartozik a szállás, az utazás, az étkezés és kisebb-nagyobb váratlanul felmerülő költségek. Olyan extra élmények, mint a szörfözés vagy egy buggytúra csak akkor jöhetnek szóba, ha valamilyen módon – például hosszabb távú stoppolással vagy szállásért cserébe önkéntes munkával – sikerül kompenzálni a pluszkiadást. Amikor és ahova csak lehetett, sétáltam, míg sokan képesek voltak 1500 méteres távokra is Ubert hívni. Igen, Brazíliában virágzik az Uber, és tök olcsó is, szóval „biztosan nekem is hasznomra válik majd”, gondoltam.

A kajálást általában úgy oldottam meg, hogy bevásároltam és magamra főztem – vagy összeálltunk többen egy közös főzőcskézésre –, vagy a street foodot választottam. Nincs ebben számomra semmi új, Budapesten is ezt csináltam, és békében éltem ezekkel az igényeimmel. Ami pedig igazi kánaánná varázsolta számomra Brazíliát, az a lédús, zamatos és olcsó trópusi gyümölcsök széles kínálata. Volt, hogy nem tudott visszaadni az utcai eladó fiú, ezért inkább rám sózott három hatalmas ananászt 5 brazil reálért, azaz kevesebb mint 400 forintért. Az élet apró örömei...

Ahogy battyogtam a megadott cím felé, egyre csak erősödött bennem az az érzés, hogy inkább a többiek után mennék Galinhasba. És ez a menjek vagy maradjak dilemma olyan komoly küzdelemmé fajult, hogy percekig ott toporogtam a járda közepén, amin jól szórakozhattak a járókelők, mígnem egy határozott mozdulattal megindultam abba az irányba, amerről jöttem, hogy az „ônibus para Porto de Galinhas” mantrával kiderítsem, merre találom a buszmegállót.

Az egyik helyi járat sofőrje aztán el is szállított odáig – vissza majdnem a kikötőig –, miután közöltem vele, hogy „no tengo dinero” (nincs pénzem). Sajnos a portugál nyelvből nem maradt meg semmi a hajóútról – az obrigadón és társain kívül –, de úgy tűnt, hogy itt, ahol az egy négyzetméterre eső angolul tudók száma 0,000016 körül lehet, az emberek legalább azt érteni vélik, amit az alapabbnál is alapabb spanyolommal prezentálok. Az indulás előtti napokban annyi váratlan teendő akadt, és úgy felgyorsultak az események, hogy offline fordítóappot ugyan töltöttem le, a portugál nyelvet viszont elfelejtettem rápakolni.

De legalább amennyire szétszórt, annyira mákos is vagyok

Lehet, jobban jártam volna, ha mégis maradok egy éjszakát, akkor egy tősgyökeres, angolul beszélő brazil útmutatásával letudhattam volna minden fontos teendőt. Délután két óra volt, és aznapra minden pénzváltó lehúzta a rolót. Remek. Pénzautomata? Tök nagy lehúzás. A megállóban aztán két srác rám akart tukmálni egy használt feltölthető buszkártyát, ami két útra még érvényes volt. Nagy nehezen elfogadták a megmaradt eurómat, így már csak a buszra kellett várnom. A mellettem ülő fiatal lány kérdezősködni kezdett portugálul, hogy mi járatban vagyok erre, majd amikor megjött a buszunk, kiderült, hogy azon a járaton csak készpénzt fogadnak el, az imént beszerzett kártyát nem. No, ennek is sok értelme volt. A két „jegyárus" srác még mindig ott serénykedett a közelünkben, így a lány fogta magát és visszavásároltatta velük a kártyámat, majd vett nekem egy buszjegyet. Nem győztem hálálkodni. 

Raissától megtudtam, hogy az úti célom szomszédságában lakik, jogot tanul, suli mellett dolgozik, és Brazílián kívül még nem utazott sehova, ezért mindig örömmel elegyedik szóba külföldi látogatókkal – már amennyire sikerül. Az angoltanítás errefelé hiánycikk, ezért a fiatalok is kénytelenek önállósodni nyelvtanulás terén. Mi a spanyolt, az angolt és a portugált keverve egész jól elcsevegtünk, és Raissa még karácsonyozni is meghívott a családjához, amire hirtelen csak annyit tudtam mondani, hogy simán lehet róla szó, mert fogalmam sincs, mi lesz velem, merre tovább a Galinhasban töltött hét után. 

Amikor észbe kaptam, hogy még mindig nem jeleztem a kanapészörf hosztomnak, hogy hirtelen meggondoltam magam, Raissa felajánlotta a telefonját, így sűrű bocsánatkérések közepette közöltem Philipével a hírt. Megértő volt, lazán kezelte a dolgot, így mindjárt enyhült a bűntudatom, és már csak amiatt kellett aggódnom, hogy Porto de Galinhasba érve nomádokat és szállást keressek.

Helló, paradicsom!

Ahogy leszálltunk a buszról, és Raissa megmutatta az utat egy internetkávézóba, két ismerős arcot láttam feltűnni. Laureen és James a hajóról! Miután elmeséltem nekik legfrissebb élményeimet, és megtudták, hogy az első három éjszakára még nincs hol laknom, felajánlottak nekem egy üres szobát az apartmanjukban. Last minute foglaltak egy tágas lakást pont három éjszakára, és azért nem akartak a többi nomáddal közösködni, hogy nyugodtan tudjanak dolgozni. Tyű, ideális minden szempontból! No de mennyibe fájhat ez nekem? „Mennyit szánsz rá? Ha tízezer eurót, akkor is jöhetsz, ha öt eurót, akkor sem zárunk ki a buliból.” Gyorsan megegyeztünk, majd miután számot cseréltünk és elbúcsúztam Raissától, megindultunk, hogy a hosszú nap után végre lecuccolhassak első brazíliai otthonomban.

Mesébe illő üdülőövezet ez a Porto de Galinhas, egészen más itt az atmoszféra, mint a szomszédos szegény falvakban. És a szállásunk? Az udvarunkból jóformán belesétálhattunk a tengerbe. Na, ez a környezet már hasonlít ahhoz, amit az Insta-posztokban látni! Bár sejtettem, hogy ez az idill sem fog örökké tartani, nem bántam meg, hogy végül leléptem Reciféből.

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek