Régi és közkeletű hiedelem, hogy önzőbbek azok a gyerekek, akiknek nincsen testvérük. De valóban igaz ez az állítás?
A Scientific American utánajárt a kérdésnek. A gyakori előítélet, miszerint az egyke gyerekek kevésbé együttérzőek, elkényeztetettebbek, és többet gondolnak saját érdekeikre, mint azok, akik testvérek körében nőnek fel, a 19. századra vezethető vissza. Akkor a Massachusettsi Clark Egyetem tanára, E. W. Bohannon az akkor újnak számító kérdőíves módszer segítségével faggatott ki kétszáz tesztalanyt arról, mit gondolnak a különböző, általuk ismert gyerekek viselkedéséről. A válaszadók döntő többsége úgy vélte, hogy azok, akiknek nincsen testvérük, gyakran túlságosan el vannak kényeztetve, ami ez negatívan hat személyiségük fejlődésére.
Vannak-e lényeges különbségek?
Bohannon kutatásának tanulságai nagy nyilvánosságot kaptak, és azóta is elterjedt sztereotípiák alapját képezik, melyekre a 20. században még inkább ráerősített a közhiedelem. Ekkoriban kezdték úgy vélni egyesek, hogy az egyke gyerekek felnőttkorukra túlérzékennyé, gyakran akár hipochonderré is válnak, mivel szüleik jobban féltik őket, több gondot fordítanak rájuk, mint azokra, akik testvérekkel osztoznak a szülői szereteten. A kortárs kutatások azonban sorra igyekeznek megdönteni ezeket a téves nézeteket, illetve bebizonyítani, hogy a testvér nélkül felnövő gyerekekből ugyanolyan normális felnőtt válik, mint a nagyobb családi körben nevelkedett társaikból.
A Toni Falbo, az Austini Egyetem szociálpszichológusa által 1986-ban, kétszáz gyermek körében végzett felmérés azt mutatta, hogy az egykék és a testvérekkel rendelkezők személyisége között semmilyen markánsabb eltérés nem mutatható ki. Az egyetlen különbség, amit Falbo talált az volt, hogy az egykék és szüleik között szorosabb kapcsolat figyelhető meg. Ugyanezen eredményre jutott egy 2018-as kutatás is, melynek során a Frankfurti Egyetem munkatársai mintegy tízezer német kisiskolást vizsgáltak meg, hogy megállapítsák, milyen kapcsolata van szüleikkel az elsőszülötteknek, a kisebb testvéreknek, illetve az egyke gyermekeknek. Utóbbiak mintegy egynegyede vélte úgy, hogy nagyon jól kijön édesapjával és édesanyjával, de ez az arány a másik két csoportba tartozó gyerekek körében sem volt sokkal alacsonyabb.
Mindemellett az egyedüli gyermekek gyakran érzik magányosnak magukat. Egy 2001-es amerikai kutatás során, melyben fiatal felnőtteket kérdeztek gyermekkori élményeikről, az egykeként nevelkedett résztvevők többsége arról számolt be, hogy kiskorukban hiányzott nekik egy állandó játszópajtás jelenléte, akivel megoszthatták volna titkaikat, örömeiket és problémáikat. Az eredményekből az is kiderült, hogy az egyke gyerekek gyakrabban találnak ki képzeletbeli barátokat maguk számára, melynek oka éppen az otthoni, velük egykorú társaság hiánya.
Kreativitás kontra empátia
Bizonyos kutatások azonban mégis mutatnak eltéréseket az egykék és a testvérekkel rendelkező felnőttek bizonyos attitűdjei között. A kínai Csungkingi Egyetem pszichológusai mintegy négyszáz helyi diák – akiknek majdnem fele egyedüli gyermek volt – körében végzett felmérése azt az eredményt hozta, hogy az egykék kevésbé toleránsak, mint társaik, vagyis hajlamosabbak a haragra, a gyanakvásra és az egocentrikus gondolkodásra. Ezzel ellentétben a vizsgálatok azt is kimutatták, hogy az egyedüli gyerekek átlagban kreatívabban gondolkodnak és jobb problémamegoldók, melynek oka az lehet, hogy ők nem számíthatnak testvéreik segítségére, ezért magukra utalva, egyedül kell megoldást találniuk a felmerülő problémákra.
De ez még nem minden. Az MRI-vizsgálatok eltérést mutattak az egyke gyerekek elmeműködésében is. A szupramarginális gyrusban, mely a kreativitással és a képzelőerővel összefüggő agyterület, nagyobb mennyiségű idegsejtet találtak a kutatók, míg az agykéreg homloklebenyi részében, ami a kutatások szerint többek közt az érzelmi információk feldolgozásában játszik közre, mely a mások iránti empátia, tolerancia kialakulásához is fontos, kevesebb működő agysejtet mutatott a szkenner.
A szakértők szerint a valódi különbség azonban nem a testvérek számában rejlik, hanem abban, milyen környezetben nő fel az adott gyermek. Igaz, hogy az egyke gyerekek szociális képességeinek fejlődését hátráltatja az állandó korukbeli társaság hiánya, melytől számtalan, a közösségi élethez fontos dolgot eltanulhatnának, de ezt kompenzálandó, szüleik több időt tudnak fordítani rájuk, és nagyobb odaadással képesek beléjük nevelni ugyanezen készségek elsajátítását. A legfontosabb, hogy gyermekeink – függetlenül attól, hogy egyedül vagy többen vannak-e – állandó törődést és elegendő szeretetet kapjanak, hogy biztonságban és összetartó közösség részeként nőhessenek fel családjuk körében.
