Dalí zsenialitását senki sem vitatja, ép eszét viszont már annál inkább. Viselkedése már gyerekkorában is furcsa volt, és túlzások nélkül is elképesztő, szokatlan család jutott osztályrészéül. Édesanyja, Felipa Domènech Ferrés 1904. május 11-én adott életet a kis Salvadornak, ám két évvel korábban már született egy Salvador Dalí nevű fia, aki 22 hónapos korában egy fertőzés következtében elhunyt. A következő fiú, akit ma zseniként tartunk számon, bátyja halála után kilenc hónappal született meg, ezért az egész család úgy vélte, az első Salvador reinkarnációjaként érkezett közéjük. A szülők nemcsak mélyen hittek ebben, de a kisfiút is ebben a hiszemben nevelték, sokszor kisétáltak vele bátyja sírjához, és valóságként mesélték neki reinkarnációs elméletüket. Maga Dalí így írt erről:
„Ismeretlen isten a bátyám, mivel mi ketten Castor és Pollux vagyunk; én vagyok Pollux, a halhatatlan testvér; ő pedig halandó. Szabályszerűen gyilkolom, mert az isteni Dalí semmiben sem közösködhet ezzel a hajdan volt földi teremtménnyel.”
Mindeközben az anya, Felipa nagyon szeretett volna egy lánygyermeket, ami egészen 1908-ig, Dalí húgának megszületéséig nem adatott meg számára. Jobb híján fiát öltöztette hát lányruhákba, és bánt vele úgy, mintha a lánya lenne. Ebben a környezetben kellett volna Salvador Dalínak ép személyiséggel felnőnie. Nem sikerült.
Dalí, a kegyetlen
Vélhetően e gyerekkori trauma miatt Dalínak rengeteg fóbiája és bizarr szokása alakult ki a nemiséggel kapcsolatban. Tinédzserkorától élete végig a kétnemű embereket tartotta vonzónak, sőt feleségét is azért imádta, mert megtalálta benne az olyannyira keresett androgün vonásokat. Dalí kapcsolata anyjával még problémásabb volt, mint a feleségével: agresszív kitörések jellemezték, amiről egyik képének beszédes címe is árulkodik:
Időnként élvezettel köpök az anyám portréjára.
A kis Salvador emellett már gyerekként is kegyetlen viselkedést mutatott magával és kortársaival szemben. Az örömet és a fájdalmat nem tudta megfelelően elkülöníteni egymástól, ezért okozott gyakran szándékosan fájdalmat magának és másoknak is. Legjobb barátját egy alkalommal lelökte egy öt méter magas hídról, a fiú pedig majdnem belehalt sérüléseibe. Az akkori beszámolók szerint nem érzett bűntudatot emiatt, sem azért, hogy utána belegázolt a véres vízbe, hogy cseresznyét szedjen egy fa lelógó ágairól, majd azt eszegetve nézte, ahogy barátját ápolják.
Máskor a kis Dalí talált egy haldokló denevért, amin hangyák nyüzsögtek, s élvezettel beleharapott.
Emlékezett saját születésére?
Dalí, akiről már gyerekkorában kiderült, hogy elképesztően tehetséges, nemcsak festett, de írt is. Naplójában megörökítette például – állítólagos – magzatkorából származó emlékeit. Az első bejegyzést két hónappal születése előttre dátumozta. Úgy írt róla, mint az idilli paradicsomról, egy csendes, puha, ragacsos helyről, amit a bíbor és a narancssárga színek jellemeztek. A születéséhez foszforeszkáló fehérjékkel ellátott, fényes, forró tojásokat kapcsolt, amelyek elolvadtak. Később sem tudta megbocsátani egyes tárgyaknak, hogy nem olyan puhák, amilyennek lenniük kellene – gondoljunk csak elfolyó óráira.
Karfiolban tobzódva
Dalí felnőttkorában sem állt meg a normális viselkedés határán, és szinte bármit megtett, hogy ihletett állapotba kerüljön.
Nem élek semmiféle kábítószerrel. A drog én magam vagyok
– mondta. Egy alkalommal szoros, teljes búvárfelszerelésben tartott előadást, közben szó szerint fulladozva. 1955-ben egy fontos eseményre karfiolokkal telepakolt autóval érkezett, telve a zöldség iránti szenvedéllyel, lenyűgözve annak formavilágától. Egy másik alkalommal speciális módszerrel reklámozta Salvador Dalí világa című könyvét. Bérelt néhány ápolónőt, orvosi köpenyes színészeket, egy kórházi ágyat és egy agyhullámokat mérő gépet. Az egészet elvitette egy manhattani könyvesboltba, befeküdt az ágyba, és mérette az agytevékenységét. Aki megvásárolta a könyvét, az kapott egy leletet a zseni elmeállapotáról. Aki olvasni tudott a sorok között, az biztos, hogy megtalálta Dalí karfiolok iránt érzett vonzódását, mert más esetekben is megtöltötte a zöldséggel az autót, amiben utazott, miközben bámész pillantások követték, amerre csak járt.
Lépj be a festménybe!
A floridai Saint Petersburg múzeumában egy 3D szemüveg segítségével sétálhatunk Dalí különös világában. A hátteret az 1935-ben készült Millet Angelusának archeológiai maradványai című festmény alkotja, amit hangulatos zenei aláfestéssel járhatunk be virtuálisan.
Kérek egy kastélyt, amibe nem léphetsz be!
Talán mondanunk sem kell, hogy Dalí szerelmi élete is furcsán alakult. 1927-ben találkozott a Paul Éluard francia szürrealista költővel nyitott házasságban élő Elena Ivanovna Diakonovával, becenéven Galával. Kapcsolatuk egyre mélyült: az asszony elvált, hozzáment Dalíhoz, és haláláig vele maradt mint társa és múzsája. Bohém életet éltek, hajszolták a pénzt, hiszen Gala sokszor kért bizonyítékot társa szerelméről. 1968-ban kapott is egy spanyolországi kastélyt férjétől, amit csak egyetlen feltétellel fogadott el: Dalí csakis az ő írásos engedélye birtokában léphet be oda. Kapcsolatuk akkor sem rendült meg, amikor duójuk átmenetileg kibővült, például a Dalíba szerelmes Federico García Lorcával vagy épp Gala volt férjével. „Az én szememben az érzékiségnek mindig csúfnak, az esztétikának isteninek, a halálnak szépnek kell lennie” – mondta Dalí.
„A művészet én vagyok!”
Dalí zsenialitása és képzelőereje nem állt meg a festészetnél:
„Előbb vagy utóbb mindenkinek kapcsolatba kell kerülnie velem! Azok is vallják, úgy rajzolok, akár Leonardo, akiket hidegen hagy a festészetem. Mások, akik nem értenek egyet esztétikámmal, elismerik, hogy önéletrajzom a korszak »emberi dokumentumai« közé tartozik. Megint mások, akik megkérdőjelezik a Titkos életem »hitelességét«, felfedezték: irodalmi képességeim sokkal magasabb rendek annál, amit képeim elárulnak, és annál is, amit önéletrajzi vallomásaim misztifikációjának neveznek. A nagy költő, García Lorca már 1922-ben azt javasolta, hogy irodalmi pályát kellene választanom, és úgy érezte, a jövőm a »tiszta regényben« van. Azok, akiknek nem tetszenek festményeim, rajzaim, írásaim, ékszereim szürrealista tárgyai stb., kénytelenek kijelenteni, hogy a színházhoz valóban kivételes érzékem van, és a legutóbbi díszletem a legizgalmasabbak közé tartozik, amit a Metropolitan színpadán valaha látni lehetett… Így aztán valóban nehéz, hogy valaki így vagy úgy, de ne kerüljön a hatalmamba” – írta Elrejtett arcok című regénye előszavában.
És valóban: könyvek, illusztrációk, szobrok – köztük monumentális kültéri alkotások – és illusztrációk fűződnek a nevéhez, de még filmet is forgatott. 1929-től kezdve több filmrendezővel is dolgozott együtt, de a legismertebb alkotást, Az andalúziai kutyát Luis Buñuellel közösen készítették el. Ez vetett véget Lorcával szorosra – de sosem tudjuk meg, mennyire szorosra – fűződött barátságának is, mert az andalúz származású költő úgy értelmezte, a vásznon őt tették meg a kutyának.
Dalí készítette ezenfelül Alfred Hitchcock 1945-ös Elbűvölve című filmjének ismert álomjelenetét is, de egy időre a Walt Disney Companyval is együttműködött a Destino című, akkor befejezetlenül maradt animációs rövidfilm megalkotásakor. Kevesen tudják, de Dalí emellett ékszereket is tervezett. Egyik leghíresebb alkotása, egy szív alakú, arany medál, a The Royal Heart, amely még ütemesen „dobog” is.
Dalí saját szíve 1989. január 23-án megállt, de a narcisztikus zseni talán ki sem bírná, ha műveiben nem élhetne tovább.
