Az egyik tanú szerint a bankot egy negyven-ötvenéves, sötét hajú férfi rabolta ki, míg a másik jelenlévő váltig állítja, hogy az elkövető egy harmincas, sportos fiatalember volt. A ballonkabátos nyomozó ilyenkor tanácstalanul vakarja a fejét, próbálván eldönteni, melyiküknek higgyen inkább. De vajon a tudomány képes objektíven bizonyítani, hogy melyik szemtanúnak van igaza?
A bűnüldöző hatóságoknak mindig nagy dilemmát jelent, ha két, ugyanannyira megbízható, mégis egymásnak ellentmondó dolgokról beszámoló szemtanú vallomása között kell mérlegelni. Vajon melyikük jár közelebb az igazsághoz? Egy nemrégiben, a Journal of Experimental Psychology hasábjain megjelent svéd kutatás szerzői úgy vélik, találtak egy módszert, mellyel objektíven tudunk mérlegelni hasonló esetekben – számol be a fejleményről a Research Digest. A Stockholmi Egyetem tudósai szerint vizsgálataiknak messzemenő kihatásai lehetnek, nem utolsósorban a büntetőjog területén.
Torun Lindholm professzor, a kutatás vezetője, két, általa és társai által végzett vizsgálat eredményét osztotta meg a világgal. Az első esetben a tudósok harmincnégy férfit figyeltek meg, akiknek egy videofelvételt kellett megnézniük, melyen két férfi látható, amint éppen betör egy házba, majd elrabol egy nőt (természetesen csupán megrendezett jelenetről van szó). Ezután az alanyokat külön-külön megkérték, számoljanak be arról, hogy mire emlékeznek a bűntényből. A tudósok tizenkét, főként az elkövetőkre vonatkozó konkrét kérdést tettek fel nekik, például hogy milyen ruhát viseltek az emberrablók, stb.
Ööö..., ő volt a gyilkos!
Az interjúkat videóra vették, majd az azokat kiértékelő tudósok minden választ kategorizáltak aszerint, hogy helytálló vagy nem helytálló megfigyelésekről számolnak-e be. Ezután a kutatók azt vizsgálták, mennyire könnyen, vagy épp ellenkezőleg, nehézkesen, küszködve születtek-e meg az egyes válaszok. Ebben fontos segítségükre voltak a szemtanúk által használt ún. töltelékszavak („izé”, „ööö...”), a bizonytalanságot kifejező szófordulatok („talán”, „nem vagyok benne biztos”), illetve az, hogy hányszor és milyen hosszú szünetet tartottak beszéd közben.
Korábbi kutatások azt mutatták, hogy a valós emlékeket könnyebb felidéznünk, mint a hamisakat, ebből Lindholm és csapata arra következtetett, hogy az olyan esetekben, mikor a megkérdezettek túl sokat hezitálnak, vagy jelentős mennyiségű „gügyögő” töltelékszót használnak a beszámolóik során, nagyobb az esélye annak, hogy rosszul emlékeznek. A tudósok úgy vélik, ezek a jelzések segítségünkre lehetnek annak megállapításában, hogy mennyi hitelt adjunk egy-egy tanúvallomásnak.
A másik kutatás során a tudósok tíz-tíz személyt kérdeztek meg az előzőhöz hasonló körülmények között. Ebben az esetben annak vizsgálatára fektették a hangsúlyt, hogy az alanyok mennyire gyorsan, azonnal, vagy épp hezitálva, hosszabb gondolkodási idő után válaszoltak-e a feltett kérdésekre. Az eredmények hasonlóak voltak, mint az első kutatás esetében. (Érdemes viszont megjegyeznünk: az, hogy mennyire tűntek magabiztosnak az egyes megkérdezettek válaszuk valóságtartalmát illetően, semmilyen, az előzőekhez képes új információval nem szolgált a kutatók számára.)
Természetesen ezek a vizsgálatok sok tekintetben eléggé korlátozottnak számítanak. A vizsgált személyek száma igen csekély volt, továbbá mindannyiukat szinte azonnal az általuk látott bűnesetet követően kérdezték ki, ami a való életben eléggé ritkán esik meg. Nem tudhatjuk, hogy a tett és a rá való visszaemlékezés között eltelt idő hossza mennyivel teszi könnyebbé vagy nehezebbé élményeink felidézését. Erre egy másik kutatásnak kell majd választ találnia.
Mindemellett, bár az eredmények azt mutatták, hogy a rosszul visszaemlékezők több töltelékszót és szünetet használtak mondandójuk során, ez nem azt jelenti, hogy azok, akik helyesen emlékeztek a látottakra, ne használtak volna ilyeneket. Vajon a rendőröknek aszerint kéne mérlegelniük, hogy megszámolják ezen kötőszavak és megtorpanások pontos számát egy tanúvallomásban? És ha igen, mennyiben lehetnek biztosak az ebből levont következtetések igazában?
Nem tudhatjuk, a kutatók szerint azonban mindez egy nagy lépést jelenthet afelé, hogy egyszer a jövőben felállíthassunk egy objektív, tudományosan alkalmazható módszert. Mint Lindholm véli: „Az általunk közölt eredmények olyan, eddig még felderítetlen lehetőségek előtt nyitnak ajtót, melyek nagyban segíthetnek az egyes állítások igazságtartalmának megállapításában”.
