Folyamatos drágulás
Évek óta töretlen az emelkedés az ingatlanpiacon: az árak 2017-ben országosan és átlagban 6 százalékkal emelkedtek mind az új, mind a használt lakások tekintetében. 2018 első negyedévében pedig további 4, illetve 3,6 százalékos növekedés jött pluszban mindehhez. 2016-ban ugyanezek az értékek 7,6 és 5,2 százalék voltak, tehát tartós folyamatról van szó. Ha arra gondolunk, hogy ezek átlagos és országos adatok, nagyjából el tudjuk képzelni, mit jelenthet ez egy fővárosi vagy vidéki megyeszékhelyen található, belvárosi ingatlan esetében – amit a középréteg fiataljai elsősorban elképzelnek maguknak, mint lehetséges lakhelyet. Igen, Budapesten már nagyjából 600 ezer forintos négyzetméterárakat a jobb környékeken. Mivel a nagyobb vidéki városokban a helyzet nagyjából ugyanaz, mint a fővárosban, mondhatjuk, hogy országos problémával állunk szemben.
Lakhatási szegénység a középosztályban?
A szociológiai fogalom arra vonatkozik, hogy az illetőnek van-e hozzáférhető, megfizethető, élhető, az átlagos kulturális színvonalnak megfelelő otthona, vagy el van-e zárva tőle. Kicsit hajmeresztőnek tűnhet ezt a fogalmat a középosztályra vonatkoztatni, de abból kiindulva, hogy a túlzsúfoltság, vagy az átlagos színvonal is beletartozik, egy kis békásmegyeri panelban élő kétgyerekes szociológus család is ide értendő, ha azt vesszük, hogy a panel elavult, rosszul szigetelt, zajos, és gyerekekkel nehezen élhető. Persze a mi szüleink is sok esetben hasonló körülmények közt nevelkedtek, mégis, ma már más egy értelmiségi hátterű szülő elvárása önmagával szemben. A jelenlegi helyzetben tehát sokan egy rosszabb környéken fekvő, kicsi és/vagy elavult lakásba szorulva kénytelenek élni, és már egyre kevésbé valószínű, hogy onnan tovább tudnának lépni.
Mik a megoldási lehetőségek?
Magam is fiatal(abb) családos vagyok, akinek csak részben sikerült megoldania a lakhatását, élénken foglalkoztat a kérdés, hogy mit tehetnek azok a már gyerekes, értelmiségi szakmát űző fiatalok, akik lassan már teljesen kiszorultak a megfizethető és élhető lakáspiacról? Költözzünk ki az agglomerációba, vállalva az ingázás anyagi és idegi terheit és a környezetterhelést? Elégedjünk meg egy kisebb méretű lakással vagy egy rosszabb minőségű ingatlannal, legyen az panel vagy felújítandó állapotú kisebb családi ház? Vagy maradjunk a belvárosban egy drága albérletben, lemondva a tulajdonosi jogokról, mint például a parkolás vagy a bejelentett lakcím? Mindegyik megoldásra bőven találni példát. Én személy szerint egy közteset választottam, egy olyan pesti külkerületet, amely alacsonyabb presztízsű ugyan, de még a közigazgatási határon belül tudtam maradni egy másfél szobás ingatlanban, ahol a család is elfér.
Eltérő válaszok – egy minikutatás eredményei
Mindenki, akit nem reprezentatív minikutatásomban megkérdeztem, úgy kezdte az interjút, hogy két részre osztotta a fiatal családosok körét: akik kaptak szülői támogatást a lakásvásárláshoz, és akik nem. Az utóbbiak egyöntetű véleménye, hogy hatalmas, egyre inkább ledolgozhatatlan hátrányba kerülnek az első csoporthoz képest. Többen évek óta gyűjtögetnek a lakásra, csakhogy az önerő egyre távolabb kerül tőlük: van, aki emiatt a szüleivel élést választotta családosan is, mások a belvárosi albérletükben maradnak a saját erő összegyűjtéséig – bár ez csak viszonylag magasabb fizetés esetén járható út, hiszen itt kettős célt kell megvalósítani: a magas albérleti díjat fizetni és félretenni. Az igényszint csökkentése viszont, úgy látszik, elkerülhetetlen lesz számukra, hiába is próbálják elodázni a döntést: a fővárostól egyre távolabbi célpontokat néznek ki maguknak, bár tudják, teljesen elszakadni innen nem fognak tudni, valamennyi ingázás az életük része lesz.
Rékáék régi célja a Dunakanyar, de ott már évek óta nem találnak megfelelő minőségű és megfizethető ingatlant, vagy ha igen, arra rögtön lecsapnak. Mivel hitelben gondolkodnak, azokra a házakra nem is pályázhatnak, ahol azonnali és készpénzes fizetést várnak el. Esetleg a nagyszülői segítség jelenthet megoldást, ha összeköltözik a nagy családi házba a két generáció, ezt a kompromisszumot azonban eddig nem vállalták. De egyre inkább ez tűnik jó megoldásnak, vagy az, ha a Dunakanyar külsőbb részeit, Szokolyát és Rádot, esetleg a délpesti, kevésbé kedvelt zónát is bevonják a keresésbe.
Zsuzsiék is beköltözhető állapotú családi házat szeretnének Budapest vonzáskörzetében, de most már egyre távolabb: korábban Érd, most már Fejér megye külső része – például Velence – is célpont lehet. Elvárásaik a gyerekek miatt a megfelelő infrastruktúra, egy élhető Pest környéki kisvárosban egy beköltözhető állapotú házban: előbbin főleg a jó minőségű oktatási intézményeket és a sportolási, szabadidős lehetőségeket értik. Jelenleg egy újlipótvárosi albérletben élnek, és az önerő összegyűlésére várnak. A gyerekek iskolába kerülése fordulópont lehet: őket már nem akarják rángatni egy esetleges költözéssel, addig szeretnék maguk számára is megnyugtatóan rendezni a lakhatásuk kérdését, annál is inkább, mivel jelenlegi helyükön kissé problémás a két fiúgyermek mozgásigényének kielégítése.
Attiláék esete kissé más, mert ők egyszer már megégették magukat: 2006-ban devizahitelre vettek egy újpesti panellakást, amit 2012-ben nagyon alacsony áron el kellett adniuk, hogy végtörleszthessenek, ráadásul egy kiegészítő hitelt is igénybe kellett ehhez venniük. Nem arról volt szó, hogy fizetésképtelenné váltak volna, csak túl nagy áldozatot és életminőség-csökkenést kívánt volna tőlük az egyre emelkedő törlesztő: nem maradt utazásra, az autó fenntartására, ezért inkább feladták tulajdonosi vágyaikat. Jelenleg egy szép nagypolgári lakást bérelnek az Újlipótvárosban, ugyanannyiért, mint amennyibe a panellakás törlesztőrészlete került. Mivel a tulajdonossal a viszony szinte barátivá vált az évek alatt, lakcímet és parkolási lehetőséget kapnak, így hosszú távon sem érzik problémának, ha a jelenlegi helyükön maradnak.
Megoldás-e a CSOK és a lakástakarék?
Mindenkinek feltettem a kérdést, hogy igénybe venné-e a CSOK-ot és a lakástakarékot a helyzet javítására. A CSOK-nál a válasz egyértelműen nem volt: mindenki számára túl sok kötöttséget jelent ez a konstrukció, túl kevés előnyért cserébe. A legtöbben nem vennének új építésű lakást – egyesek egyenesen modern paneloknak titulálták azokat, amelyek túl is vannak árazva –, és a háromgyerekes célt sem vállalják. Használt lakásra és kevesebb gyerekre a támogatás minimális, emellett 10 éves helyben lakást írnak elő, ráadásul jelzálogot tesznek a házra, korlátozva ezzel a mobilitást.
A lakástakaréknál már árnyaltabb a kép: néhányan megkötötték, mások úgy vélték, nem érdemes, mert túl kicsi a banki kamat: a 30 százalékos állami támogatás miatt számít ez ma a legjobb kockázatmentes ingatlancélú befektetésnek, de ha belegondolunk, a betett pénzünkért az azt kezelő bank egy forintot sem ad, továbbá összegben nem, csak százalékban hangzik jól: évi 72 ezer forintról van szó, amit a végén kötötten kell felhasználni. Voltak, akik korábban az anyagi helyzetük bizonytalansága miatt nem tudták vállalni a havi 20 ezres rendszeres befizetést, ezért nem kezdték el korábbi életszakaszukban a gyűjtögetést. Másoknak pedig eleve nincs, vagy csak kalkulálhatatlan időtávban van lakáscéljuk, ez a takarékosság pedig középtávra jó, és meglehetősen időzítetten kell elkölteni. Legtöbben a felveendő hitelbe forgatnák bele, kiváltva ezzel az önerő egy részét, esetleg felújításokra fordítanák: az új, esetleg kicsit rosszabb állapotú ingatlanon végeznének rajta javításokat.
Ez persze most ellehetetlenült, de hatalmas kétségbeesést azért ezzel kapcsolatban nem érzékeltem: nyilvánvalóan azért, mert a legjobban kifizetődő, 4 éves futamidejű lakáskassza-konstrukció is mindössze 2,8 millió forintot jelent hitellel kiegészítve, ami a mai ingatlanárakhoz képest aprópénz, nem jelent valódi segítséget. Ugyan a támogatást több családtag bevonásával még jobban ki lehet használni, azonban a havi többször 20 ezer forintos befizetést ki is kell gazdálkodni, ha az ember több közeli rokonra egyidejűleg is szerződést köt.
A konstrukció további előnye volt egyébként az is, hogy ha lejárt, utána még akárhányat lehetett kötni ugyanannak a személynek is – erről a lehetőségről azonban a legtöbben nem is tudtak, s az is kérdéses, ki tud jól időzítve ilyen hosszú távon folyamatosan lakáscélokat szem előtt tartani.
Lakástakarék-reakciók
Avagy: Mit mond az internet népe? Az új lakástakarék-törvény megszavazásáról szóló híradások kommentjeit végigböngészve értelemszerűen legtöbbekben a magánnyugdíjpénztárak réme ötlött fel, attól félve, hogy esetleg a már meglévő betétekhez is hozzányúlnak.
Többen felvetették, hogy miért nem készítették jobban elő a döntést, és miért nem kínálnak más, adekvátabb lehetőségeket, illetőleg ha ez a konstrukció elavult, miért nem modernizálták inkább az eltörlés helyett az állami támogatás csökkentésével, ahogyan azt eredetileg is tervezték?
Sokan nem értették, hogy ha ez olyan nagyon jó biznisz lett volna, miért nem rohamozták eddig a bankokat a fundamentáért és miért teszik ezt most? „Az ember lát egy sort az utcán és beáll” – hangzik a frappáns és valószínű magyarázat, szintén egy kommentben. Néhányan a nagyjából 4000, ebből élő lakástakarék-ügynökkel éreznek együtt, akik elveszítették a munkájukat – mások szerint amúgy is nagy lábon éltek, menedzser életstílust mímeltek, ám kevés valódi hozzáadott értéket produkáltak.
Az alternatívaként felkínált NOK-ot (Nemzeti Otthonteremtési Közösség) általában egyszerűen piramisjátéknak titulálták, a CSOK-ot pedig csak a gyermekesek számára látják megoldásnak. Az egyedülálló és/vagy gyermektelen középosztályiak úgy érzik, magukra hagyták őket. Volt olyan egyedülálló férfi például, aki épp most vett volna fel lakáshitellel kombinált lakáskasszát, hogy megalapozza a jövőjét egy családi örökségbe kapott présház átalakításával – ő érthetően csalódott, hiszen a családalapítási terveit nagyban hátráltatja, hogy nem tud saját ingatlant felmutatni.
A kormányzati érvelést látszatnak, csúsztatásnak vélik, hiányolják továbbá a kormányközeli médiából a téma megjelenítését – ami persze részben érthető, hiszen mégiscsak egy népszerűtlen intézkedésről, egy támogatás megvonásáról van szó.
