Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sok mindenben lehetne összevetni Bécset Budapesttel, egyrészt, mert olyan hasonlóak, másrészt meg mert annyi mindenben különböznek. Rövid ottlét után a tömegközlekedéssel kapcsolatban merült fel pár szempont, amiben különbözik az osztrák főváros a miénktől.
Néhány napot Bécsben töltöttem, és minden nap egy-két órát tömegközlekedtem. Utaztam belvárosban, külvárosban, buszon, villamoson, metrón – így van vagy egy munkanapnyi tapasztalatom, milyen a közösségi közlekedést használni Bécsben. Lássuk be, ez nem a világ, nem vethető össze azzal a sok évtizeddel, amit Budapesten békávéztam eddig, de néha a messziről jött ember is észrevesz dolgokat, ami az ott élőknek már természetes.
Kezdjük azzal, hogy nekem nem esik a komfortzónámon kívülre a tömegközlekedés, Budapesten is gyakran használom. Szívesebben megyek a Ferenciek terére metróval, mint autóval, még ha valaki garantál parkolóhelyet, akkor is. Nem azt szoktam tehát figyelgetni, hogy ki milyen bunkó a magyar villamosokon, sőt még tudom is szeretni azt a félbódult zsilipelést, amíg az ember hazazötyög a dolgáról az otthonába, és csak merenghet, nem kell az utat figyelnie. 2010 után volt néhány olyan újítás a BKV-n (vagy BKK-ban, vagy mi a pontos neve most,) amit kifejezetten értékeltem. Szóval nincs bajom Budapesttel se. Mégis.
Néhány óra bécsi utazgatás után feltűnt, hogy valahogy olyan laza és feszültségmentes az egész. A busz- és villamos-habarodott gyerekeken és felnőtteken kívül senkinek sem a nap csúcspontja egy nagyvárosban utazni, de Bécsben talán az átlagnál simább volt az ügy. El is kezdtem figyelni, hogy miért.
Tudjuk, mikor ér oda
Könnyű dolgom volt, hogy nem a munkába siető hétköznapjaimat éltem ott, így nem volt bennem a feszültség, hogy jaj, elkésem. De úgy tűnt, hogy másban sincs. Nyugodtan üldögélő, néha fütyörésző utasokkal találkoztam, még a reggeli csúcsidőben is. Néha azért én is időre mentem, és nagy segítség, hogy teljesen kiszámítható, hogy mikorra ér oda a jármű. Már otthon a neten meg tudtam nézni, hogy mennyi ideig tart az út, és ez mindig pontosnak bizonyult. A megállókban is mindenhol jelezték, hogy mikor fog jönni, és ez is minden esetben tökéletes jóslat volt.
Tudom, hol kell leszállni
Sok átszállással közlekedtem, ismeretlen külvárosokban, és az első utam után már nem tartottam attól, hogy elvétem a megállót. Ugyanis a megállóban mindenhol kint volt a tömegközlekedési térkép, a megállók felsorolásánál jelezték, hogy hol mire lehet átszállni, és a buszon, villamoson, metrón pedig mindig kiírták, hogy melyik a következő megálló. Itt a lényeg a mindig, azaz nem csak a belvárosban, nem csak az új buszokon, nem csak amikor működött, hanem mindig.
Liftek a metróban
Ez a szomorú lift-kérdés. Természetesen ott teljesen természetes, hogy minden (általam látott) megállóban van lift, ami például nekem is jól jött, ahogy a bőröndöt cipeltem. De az is feltűnő volt, hogy például a Donuainsel Fesztiválon mennyi kerekes székes látogatót láttam. Legegyszerűbb magyarázatként, mintegy nulladik szintként, azért, mert el tudtak oda jutni. Kísérelje ezt meg valaki a Kossuth térről a Szigetre, metróval és hévvel.
Babakocsi-paradicsom
Budapesten akkor vált parává a tömegközlekedés babakocsival, amikor már két gyerekkel mentem. A kicsi ült a babakocsiban, a nagy gyalog jött, de még nem volt elég ügyes, vagy bátor, hogy egyedül megmássza a busz vagy a HÉV magas lépcsőit. A sietős sofőrök leszállásnál nem látták, hogy két csatolmányom van, ezért két fenyegető lehetőség közül választhattam: vagy lesegítem a nagyot és visszafordulok a babakocsiért, de a sofőr az orromra csapja az ajtót, a kicsi meg megy még pár megállót egyedül; vagy leteszem a kocsit előbb, és a nagy marad fenn. Azt fejlesztettem ki, hogy valahogy legurítom a kocsit a járdára, de nem lépek le a lépcsőről, és azonnal fordulok vissza a nagyért. Még így is egyszer rácsukták a kezére az ajtót.
Ilyesminek az előfordulását esélytelennek látom Bécsben. Egyrészt a buszok kedvesen leeresztenek jobbra a megállóban, hogy simán lesiklathassák a kocsit, másrészt türelmesek, és nem csapkodják az ajtót az utasokra. Tele is volt minden jármű babakocsis családokkal. Láthatóan nem kényszerültek az autó nélküli mamák a gyalog bejárható kerületükön belül maradni.
Nyugalom
Képzeld el a következő jelenetet: a pontos menetrendet tartó busz befordul egy szűk utcába, ahol egy idősebb nő éppen kinyitja a kocsija ajtaját, és nekiáll pakolászni. A busz nem fér el, vagy 20 másodpercet vesztegelni kényszerül. A nő sietség nélkül tesz-vesz. Mit nyom meg a magyar buszvezető, és miket mond közben? És a bécsi? Nos, ő minden indulat nélkül nézte a nő tevékenységét. Ahogy végzett, a nő felnézett, szélesen rámosolygott a sofőrre, és biccentéssel megköszönte a türelmet. A sofőr hasonló mosollyal nyugtázta a Dankét.
Zene
Imádom a zenét a metróban. Jó érzés, ahogy sietsz a dolgodra, és egyszercsak bekúszik a füledbe valami dallam. Nagyon tetszik Hollandiában, és Londonban meg talán máshol is, a nagy csomópontokra kitett zongora, amin bárki játszhat – de a bécsieké sem rossz: utcazenészek számára kijelölt pontok vannak a metrómegállókban. Ezzel kordában is tartják a dolgot, és bátorítják is a hobbizenészeket, gyertek, játszatok.
Lehet, hogy egy jó hétvége szubjektív szemüvegén keresztül láttam Bécset, az is lehet, hogy ott kolbászból van a kerítés – de a felsoroltak mégiscsak néhány apró dolog, amik örömtelibbé teszik az utazást. Némelyik még pénzbe sem kerülne.
