Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A függők családjában feltűnően magas azok száma, akik családon belüli erőszak áldozatai voltak. Az abúzus mellett sok függő más tabukat, titkokat is hordoz, amelyektől nem tud szabadulni. Bajzáth Sándor új cikkében a titkok és tabuk mérgező hatásairól ír.
A klienseivel végzett addiktológiai munkája során Bajzáth Sándor szenvedélybeteg segítő rengeteg titokkal, tabuval szembesül, két héttel ezelőtti cikkében a hazugságok témakörét járta körül, most pedig az örökbefogadás körüli titkolózás és a családon belüli erőszak családra és ezáltal a függőség kialakulására gyakorolt szerepéről ír.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 15 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
A segítségért hozzám forduló szerhasználó vagy szerhasználókkal kodependens kapcsolatban élők között feltűnően magas azoknak a száma, akik korábban családon belüli erőszak áldozatai voltak. Ezeken belül is igen gyakran számolnak be szexuális zaklatásról, ami eleve egy óriási trauma, ám ezt fokozza az a tény, hogy ezek az esetek szinte mindig tabuk voltak és azok is maradtak, sosem lehettek kimondva, vagy ha mégis, sosem lett ezeknek következménye, nem lettek feldolgozva, évtizedekig mérgezve ezáltal a klienseimet. Az alábbi történetekben dőlt betűkkel kiemeltem azokat a jellemző motívumokat, amik a leginkább rombolóakaz abúzuson kívül.
Azt hittem, hogy ez szeretet
“Tizenöt éves koromban meghívást kaptam az egyik idős rokonomtól, a nagynénémtől, hogy töltsek nála és a családjánál egy nyarat az Egyesült Államokban. Apakomplexusom van, és addigra már sok traumán átestem. Leginkább a nagynéném férjével, a kb. 65 éves nagybátyámmal szerettem lenni és beszélgetni. Egy idő után fogdosni kezdett, amikor a család nem látta, én pedig teljesen összezavarodtam, hogy mi történik” - mesélte egyik kliensem az egyik konzultáción.
Nem mertem szólni senkinek, és hagytam, hogy a nemi szervemet fogdossa, csókolgasson, orális szexre kényszerítsen.
Egyedül ő foglalkozott akkor velem a családban, azt hittem, hogy ez szeretet.
A nagymamám egyszer kiszúrt minket, de nem csinált semmit, csak leszidott, hogy a nagynéném nehogy megtudja, mert hát vendégségben voltunk. Egy alkalommal a nagynéném is látta, hogy a nagybácsi fogdos az ebédlő asztal alatt, de ő sem csinált semmit.
Hazautaztunk a faluba a nyár végén és én teljesen összezuhantam érzelmileg, azt gondoltam, hogy ez az egész az én hibám, most már biztos, hogy elmebeteg és teljesen romlott vagyok. Miután visszajöttünk, valami kiderült a nagynénéméknél, de a nagybátyám valószínűleg tagadott, így anyám leszidott, hogy miért kavarom a szart össze-vissza.
Tíz évig nem mertem elmondani még neki sem, hogy mi történt, mert féltem, hogy nem fognak hinni nekem és magamat hibáztattam.
Inni kezdtem, sokszor reggel, a gimi előtt is pálinkáztam, hogy ne szorongjak annyira. Valamikor itt kezdődött az alkoholizmusom.
Anyámon kívül senki nem tudja a családban, hogy mi történt. Ő megkért, hogy ne mondjam el a nagynénémnek, mert szegények már nagyon öregek. Azóta nem beszélünk a dologról. A nagybátyám fotója kint lóg az otthonunk falán, mindig látom, mikor hazamegyek. Anya nem veszi le, én meg eljátszom, hogy nem fáj, ha látom. Jó, hogy már képes vagyok ezekről beszélni a konzultációkon.”
Nem számíthattam megértésre
“Sose mertem és még most is csak félve merek arról beszélni, hogy amikor 13 éves kamaszlány voltam, az egyik nagybátyám magához húzott. Nagyon megrémültem, ellöktem, nem lett a dolognak folytatása, és a későbbekben is azt éreztem, hogy folytatná, és bár nem tette, engem így is nagyon megviselt" - mesélte Eszter, aki több mint tíz év józanság után képes erről beszélni.
"Ezt az érzést utána mélyen elástam magamban, nem tudtam róla beszélni. Csak jóval később jött fel újra a felépülésem során. 39 évesen voltam képes beszélni róla először a legjobb barátnőmnek. Váratlanul, a semmiből jöttek elő az ezzel kapcsolatos emlékeim. Elkezdtem tudatosan gyakorolni beszélni erről. Először a pszichológusomnak, majd jóval később a 12 lépéses anonim önsegítő közösségekben. Itt azonban azóta megállt a dolog.
Miért? Mert otthon mindig kétségbe vonták, amit állítok, sőt, amit érzek. Biztos nem úgy volt... Biztos rosszul emlékszel, ne mondjál ilyet rá, ő nem tenne soha ilyesmit… Azaz az ő pártját fogták volna. Később is előfordult, hogy egy idegen molesztált, de ezt se mertem a családomnak elmondani. Alapvetően nem osztottam meg a dolgaimat, mert megtapasztaltam, hogy nem számíthattam megértésre, inkább kinevetésre és kétségbe vonásra. Így lassan rátanultam, hogy jobb semmit se megosztani a szüleimmel. Sajnos otthon azóta sem tudtam erről beszélni…”
Anitának a hatodik rehabilitációján sikerült a molesztálásokról beszélnie, azóta tud józan lenni
“A nevelőapám rendszeresen molesztált, mindenféle szexuális játékokat kért, nem erőszakolt meg, ám zsarolt, hogy anyunak nem mondhatom el, mert megöli. Volt, hogy anyunak céloztam rá, de rögtön leszidott, hogy ilyesmi hogy fordulhat meg a fejemben. Az ilyen érzések miatt (is) anyagoztam huszonnégy évig.
Négy rehabon keresztül nem is akartam erről beszélni, elfojtottam, nem csoda, ha így visszaestem mindig, és ez az ötödiken is így maradt. A hatodik rehabomon döntöttem végre úgy, hogy elmondom. Kurvára kínkeserves, ám felszabadító érzés volt. Szorongtam, tehetetlen düh volt bennem.
Egy igen hosszú folyamat része volt annak az elfogadása - és ez nem a felmentését jelenti -, hogy a nevelőapám is egy beteg ember, egy szenvedő függő, aki később ült is tíz évet a tettei miatt, amit meg is érdemelt. Igyekeztem beleélni magam a helyzetébe, és így váltam képessé a megbocsátásra. Ez is kellett sok egyéb más mellett ahhoz, hogy ki tudjak józanodni. Ha nem tudtam volna magamból kibeszélni, és nem lettem volna erre képes, valószínűleg még mindig használnék.”
Nemcsak a családon belüli erőszak, de a titok is lehet pusztító
Egy felépülő függő társam a drogrehabilitációján, a Leo Amici Alapítványban tudta meg, hogy az apja nem a vér szerinti apja, őt örökbe fogadták.
“És még történt Komlón valami, vízválasztó az életemben, mind a mai napig feldolgozatlan élmény. Az alapítványnál dolgozott egy pszichiáter, aki részt vett egyszer egy szakmai konferencián, ott találkozott egy doktornővel, aki kezelt engem sokszor, és jól ismerte a múltamat. A doktornő elmondta neki, hogy örökbefogadott gyermek vagyok. Addig nem tudtam róla, illetve sejtettem, éreztem egy-két esetben. Komlón havonta egyszer van szülőcsoport, általában vasárnap, amikor a szülőknek is tartanak terápiát, erre lejött az apám meg anyám is. Akkor már több mint egy éve ott voltam, majd váratlanul behívták a családot az irodába, és ott rákérdeztek, hogy valóban örökbe fogadott gyerek vagyok-e. És akkor apám válaszolt, hogy igen. Totális megsemmisülés. Elveszett, aki voltam. A józan életemben ez volt talán a legnagyobb pofon. Utána napokig csak ültem, tudtam valamit, amit nem tudtam. (...) Föltettem a kérdést, hogy miért. Meg miért pont velem?
Ami még érdekes, hogy az esemény előtt egy vagy két héttel egy csoporton azt mondtam: többször volt olyan érzésem, hogy a szüleim nem igazi, vér szerinti szülők. A sejtelem hamarabb megvolt, mint a pokoli bizonyosság. Rá pár hétre hazakerültem. Beszélgettem a szüleimmel, és elnyúló, hosszú, sokkoló beszélgetés volt. Bár nem emlékszem mindenre kristálytisztán, annyira igen, hogy a vér szerinti anyám születésemkor tizenhét éves manöken volt, és otthagyott a kórházban. Az apámról semmit nem tudok. A nevelőszüleim 3,5 éves koromban fogadtak örökbe. Értem is anyámék hosszú titkolózását, meg nem is. Jó, hogy a titok kiderült, mert közelebb kerültünk egymáshoz, ők megszabadultak egy súlyos tehertől, tehát nem kell tovább titkolózni, hazudni, mert harminckét éves koromig ez ment, tehát huszonkilenc és fél évig ámítottak engem. ” (Ez az idézet a Mozgó Világ XXIX/11, 2003. novemberi számában is megjelent - a szerk.).
A titok feltárása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy G. most már huszonegy éve tiszta. Az anyját azóta sem sikerült megismernie.
“Anyámmal és nagyanyámmal nőttem fel. Férfiminta nem volt. A nagyapám felakasztotta magát, de itt is ment a ködösítés. Anyám sose mondta meg, ki az apám, ha rákérdeztem, mellébeszélt. Egyéjszakás kapcsolat lehetett. Az évek során többféle nevet is mondott, amikor rákérdeztem. Valószínűleg élete végéig nagyon szégyellte az egészet, nem akarta, hogy megismerjem az apámat, mindig mást mondott az évek folyamán - meséli Gábor. "Sajnos anyám két éve megbetegedett és meghalt úgy, hogy végül sose mondta meg, ki az apám… Így most már eléggé kicsi az esély, hogy valaha is megismerjem, a sírba vitte titkát.”
A húgomnak sem mondták meg, mi várható, úgy sorvadt el
“Nálunk semmit nem beszéltünk meg. Amikor kiderült, hogy a húgom gyógyíthatatlan beteg, akkor ezt a szüleim nekem sosem mondták el, sose ültettek le, hogy beszéljük meg. Az egészet úgy tudtam meg, hogy az ágy alatt hallgatóztam. Utalások voltak ugyan rá, de sose beszéltük meg, és a húgomnak sem mondták meg, mi várható, úgy sorvadt el. Tudta, hogy beteg, de soha nem lett kimondva, hogy meg fog halni, a szüleim nem mondtak semmit...” - mesélte egy több mint öt éve józan, felépülő férfi.
Nálunk teljesen evidens volt, hogy bizonyos dolgokat nem kérdezünk meg
“Anyám először megházasodott, született egy lánya, aki az én nővérem, de a nővérem sosem látta az apját, mert elváltak és amikor a nővérem pár éves volt, anyám megismerkedett apámmal, aki a nevére vette a nővéremet is, amikor én is születtem. Soha semmikor nem beszélt az anyám erről, a nővérem sosem ismerte meg az apját, ez meg is határozza a viszonyát a férfiakhoz. Ez egy brutál tabu. Hozzáteszem, hogy az anyám nevelőintézetben nőtt fel, ő is hordozza ezt a gyökértelen dolgot.
A nővéremnek is született egy lánya, aki elszökött, amint 18 éves lett, azóta se látta. Nálunk vannak dolgok, amikről soha nem beszélünk. Ha ezekről kérdeztük anyámat, felállt és kiment. Emlékszem arra az érzésre gyerekkoromból, hogy nálunk teljesen evidens volt, hogy bizonyos dolgokat nem kérdezünk meg. Én nem emlékszem arra, hogy valaha megkérdeztem volna, nekem miért csak apai ágról vannak nagyszüleim, olyan volt a hangulat otthon.”
Ahogyan a fenti történetekből is láthattuk, ezek a tabuk, titkok mérgeznek, ölnek. Persze tudom, hogy nem függő családban is előfordulnak hasonlók, de mégis, az olyan érzések, mint a bizalmatlanság, mellébeszélés, az “úgyse fognak megérteni” érzése, a kimondhatatlanság, a bizonytalanság és a félelmek erősen determinálóak a függőség kialakulására nézve.
A kijózanodáshoz őszinteség kell
Nagyon fontosnak tartom, hogy a konzultációkon, a terápiában, és a felépülés során, lehessen ezekről a dolgokról őszintén beszélni, legyen lehetőség ezek feldolgozására. Erre jó lehet az egyéni terápia és a terápiás csoport, a 12 lépéses csoportok lépés munkája és azon belül a szponzorral való beszélgetés. A kijózanodás nagyfokú őszinteséget igényel - és nem kevés fájdalommal jár -, úgy önmagunk, mint környezetünk számára.
A függők idővel rájönnek, hogy sok esetben nem ők a hibásak, nem kell magukat okolni azért, amiket gyerekkorukban velük tettek, és akár jogosan haragudhatnak is azokra, akik megnyomorították őket. Ám ez nem menti, nem mentheti fel őket azon cselekedetektől, amiket ők követtek el az aktív használatuk során. Attól még, hogy engem bántalmaztak nem ment fel az alól, ha én bántalmazok másokat. A felépülés során a fentebb sorolt érzések helyére lassan az elfogadás, megértés, megbocsátás, megosztás, bizalom, őszinteség, kiszámíthatóság kerülhet.
Végül, de nem utolsósorban ki kell hangsúlyoznom, hogy inkább az visz előre, hogy HOGYAN tudok tovább élni azzal, ami velem történt, mint az, hogy MIÉRT történt az velem korábban!!
