Alig tudtam hazamenni a lábamon - így izolálta a gyerekeket a kiadó házaspár

Sokáig nem csillapodtak a kedélyek a Follinus Annával megjelent interjú óta, több beszámoló is érkezett a szerkesztőségbe olyanoktól, akik nagyjából 17 évvel ezelőtt irodalomrajongó kamaszként kapcsolatba kerültek az általa említett kiadót működtető házaspárral. Bár az interjúban nem neveztük meg őket, december 2-án a Stádium Kiadó vezetői, Lőkös Margit és Kárpáti Kamil a kiadó honlapján megjelentetett egy közleményt, amelyben visszautasították az állításokat. 

Az interjú megjelenése után a Szépírók Társasága a Facebookon adott ki egy közleményt, amelyben kiáll a költőnő mellett, később pedig a József Attila Kör is együttérzéséről biztosította. Az interjú megjelenése után Hajdrák Tímea fotóművész a Dróton osztotta meg saját történetét, majd Oravecz Péter a Zoom.hu-nak részletezte , hogyan hálózta be a fiatalokat a házaspár.

“Mintha egy szekta tagja lettem volna” - Oravecz így érzékeltette, hogyan láncolták magukhoz a fiatalokat a Stádium Kiadó vezetői. Oravecz Péter a történtek hatására úgy döntött, hogy visszaadja a tőlük kapott Gérecz Attila-díjat. Hozzá csatlakozott még Follinus Anna, Nagy Cili, Győrffy Ákos és Király Levente, Grecsó Krisztián pedig szerzői Facebook-oldalán árverésre bocsátotta a díjat, amelyet 1992-ben Kárpáti Kamil, a Stádium Kiadó vezetője alapított.

Közben többen is megírták történetüket, nem csak azért, hogy kiálljanak Follinus Anna mellett, hanem hogy a kibeszélés útján egyrészt felhívják a szülők figyelmét a lehetséges veszélyekre, másrészt pedig saját traumájuk feldolgozásán túl segítsenek a többi áldozatnak is.

Egyik levélírónk szerint könnyen elképzelhető, hogy vannak, akik a mai napig nem tudtak felszabadulni a házaspár keltette bűntudat és szégyenérzet alól. A történetek megosztása nekik is segíthet a negatív érzések enyhítésében. 

Serdülőkorban, ebben az igen érzékeny és sok szempontból sorsdöntő korszakban ejtett sebeknek hosszú távú következményei vannak a fiatalokra nézve. Ekkor a kamasz már nem a családban, hanem külső személyekben keresi referenciáit, akik támpontul szolgálhatnak identitása formálásában, miközben figyelme középpontjába ébredő szexualitása kerül. Ennél ideálisabb terep el sem képzelhető azok számára, akik saját erejüket abból nyerik, hogy mások személyiségét a magukéhoz szabják, érzelmileg és szexuálisan kihasználva áldozataikat.

Egyik levélírónk úgy döntött, hogy teljes névtelenségét megőrizve osztja meg történetét, mert így szeretné védeni családja érzelmi életét. Másikuk, Anna (aki nem azonos Follinus Annával - a szerk.) egy nyári tábor emlékét elevenítette fel, amelyből kirajzolódik, hogyan izolálta a házaspár azokat a gyerekeket, akikkel szorosabb kapcsolatot akartak kialakítani. Harmadik levélírónk, Ildikó azt mesélte el részletesen, hogyan vették rá, hogy mást is beleírjon a novellájába, mint amit ő elképzelt.

"Az idegen gondolat, ami bele kellett, hogy kerüljön ebbe a novellába, arról szólt, hogy én, mint 15 éves kamasz, miért is állok az ablaknál: "mert nem azért, hogy megfigyeljem az udvart, hanem mert bizony én sóvárgok a fiúm után. Élesen emlékszem arra, hogy Kamil erőltetve kérdezi újra és újra: de mi a fészkes fenéért áll ott az a fiatal lány az ablaknál? Mire, vagy jobban mondva, kire gondol??? Nem fogadta el válasznak azt, ami a novellában is kirajzolódott, hogy megfigyelem az udvart, az éjszakát" - írta Ildikó, aki novellája "megerőszakolása" miatt el is hagyta a szépíró kört, de ahogy írja, a mai napig összeszorul a gyomra, ha a kiadóra gondol. 

Anna emléke egy nyári táborból

Negyedikes voltam, amikor a Stádium kiadó meghirdetett egy irodalmi pályázatot, amire mi pár osztálytársammal együtt jelentkeztünk. Írtunk egy regényt, amivel díjat nyertünk, és a rengeteg verseskötet mellett a fő ajándék az volt, hogy elmehettünk Kamilékkal egy hétre táborozni. A táborban voltunk mi, kisebb gyerekek, mind még általános iskolások, meg egy másik csoport a nagyokból. Közülük többüket felismertem kiadott verseskötetükből. Felnőttek csak ketten voltak, Kamil és a felesége.

Emlékszem, volt egy megbeszélés a táborozás előtt, amire a szüleim nem tudtak elkísérni, és ezért a nagymamám jött velem. Lehetett kérdéseket feltenni, és én azt kérdeztem, hogy aludhatnak-e fiúk meg lányok egy szobában (az osztálytársaim, akikkel együtt mentünk, vegyesen voltak fiúk-lányok). Kamil azt mondta, hogy szó sem lehet róla. 

Már akkor érdeklődést mutattak felém, és felajánlották, hogy menjek fel hozzájuk az irodába valamelyik délután. Megtisztelve éreztem magam, hogy milyen érdeklődők voltak mindketten, hogy azt érezhettem, én tényleg figyelemre méltó tehetség vagyok. Emlékszem, hogy Kamil azt mondta, természetesen aludhatnak lányok és fiúk egy szobában, csak a nagymamámat nem akarta sokkolni vele (a nagyim akkor volt 54 éves és modern kinézetű, nem egy falusi fejkendős vénasszony). Amire még emlékszem, hogy sokat kérdezgettek a családomról. De nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, betudtam annak, hogy hihetetlenül izgalmas és tehetséges fiatal lány vagyok, aki felnőtt művész emberek érdeklődésére érdemes. Aztán eljött a tábor. Én ott nagyon a barátaimmal voltam, nem foglalkoztam velük különösebben. 

Az érzelmi zsarolás

Emlékszem egy vékony, törékeny lányra a táborból. Ő folyton Kamillal és feleségével volt, a közös programokon sokszor elkülönülve sétáltak, beszélgettek. Egyszer amikor busszal mentünk valahová, és a lány úgy gondolta, hogy ő most a saját korosztályával beszélget inkább, velünk szállt fel, és nem várta meg Kamilékat. A buszon jókedvűen csacsogott, mint a többi gyerek, de arra nagyon élesen emlékszem, amit leszállás után ezért kapott. Először megkérdezték tőle, hogy "minket már nem szeretsz"? Szegény lány próbált magyarázkodni, de olyan érzelmi zsarolásba keveredett, úgy meg voltak rá sértődve, mintha elárulta volna őket, holott csak egy 13-14 éves lány végre a saját korosztályával akart lenni egy kicsit. Hát utána már nem csinált ilyet. Bocsánatot kért, Kamilék nagylelkűen megbocsátották a bűnét, és megegyeztek abban, hogy ő ilyet többé nem csinálhat. 

Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy mire megy ki a játék, a szexualitás még egyáltalán nem is érdekelt (11 éves voltam), szóval én nem kombináltam túl a történteket. Utólag gondolkoztam rajta, mi lehetett az oka annak, hogy engem végül nem akartak behálózni. Vagy az, hogy a családom nagyon összetartó és biztonságos háttér volt, vagy az, hogy találtak egy nálam jobb prédát, vagy csak szimplán túl fiatal voltam, bármi lehet. A lényeg az, hogy nekem a tábor után nem volt több kapcsolatom velük. Annyira régen volt, hogy talán nem is emlékszem mindenre. De arra igen, hogy nagyon fura volt, ahogy ezt a lányt teljesen izolálták a táborban, és az a lelki terror, amit akkor kapott, az már akkor is nagyon mély nyomot hagyott bennem. Ezért emlékszem rá ennyire.

Névtelenséget kérő levélírónk története

Húsz évvel ezelőtt találkoztam Kamillal először egy versíró pályázat díjkiosztóján, amire az általános iskolás irodalomtanárom nevezett be. Miután átadta a díjat, mondta, hogy szeretne velem négyszemközt is beszélgetni a verseimről. Fél évig tartottak ezek a találkozók, amik nagyon sokat jelentettek nekem. Érdeklődve figyelt, amikor beszéltem hozzá, megerősített a gondolataimban és az érzéseimben. Úgy éreztem, soha senki nem vett még ennyire komolyan, ráadásul ő, egy igazi költő, és engem, az alig 14 éves lányt. Rengeteget írtam mellette, és sokat tanultam tőle a művészetekről és a versírásról. 

Egyszer arra kért, hogy forogjak körbe

Hónapokig képtelen voltam tegezni, hiába kért rá, mert számomra annyira bácsi volt 68 évesen, én meg annyira kislány. Egyszer arra kért, hogy forogjak körbe, majd azt mondta, kívánatos vagyok. Megosztott velem olyan történeteket is, hogy női ismerősei hogyan önkielégítenek. Úgy oldottam fel a feszültségeket magamban, hogy ezeket azért meséli el, hogy többet értsek a világból, és így közelebb kerüljek a költészethez is.

Nem értettem, mi történik 

Egy nyári napon, amikor újra kettesben voltunk, talpamat az ölébe tette. Nyalogatni kezdte a lábujjaimat, és megkérdezte, hogy éltem-e már át szexuális örömöt életemben. Mikor észrevette az ijedtséget az arcomon, arról kezdett beszélni, hogy a fiatal lányok csak kis százaléka gerontofil (ezt a szót akkor és ott elmagyarázta), ezért nem várja el tőlem, hogy vonzódjak hozzá, csak reméli. 

Forgott a szoba, nem tudtam felfogni a szavak jelentését, nem értettem, mi történik. Úgy búcsúzott el tőlem, hogy ezek után már minden megváltozik, és döntéseket kell hoznom. Alig tudtam hazamenni a lábamon, a villamoson le kellett ülnöm a földre.

Végül elmondtam anyukámnak, aki arra kért, hogy többet ne menjek oda

Úgy éreztem, hogy csak akkor őrizhetem meg a szeretetét, és támogatását, ha belemegyek abba, ami ellen abból a szobából elmenekültem, viszont erre képtelen voltam. Azt éreztem, hogy vagy őt tagadom meg, vagy azt az értékrendet, amit a családomtól és a külvilágtól tanultam. Mégis olyan erős hatása volt rám, hogy egyáltalán nem tűnt olyan egyértelműnek a döntés. 

Később jöttem rá, hogy sokszor hangolt a szüleim ellen, mintha már tudta volna, hogy egyszer majd választás elé fog állítani. Kispolgárinak nevezte őket, amiért nem engedtek el velük hármasban Olaszországba, vagy arra bíztatott, hogy zárjam a szobámban lévő fiókokat, mert átkutatják azokat. Végül elmondtam anyukámnak, aki arra kért, többet ne menjek oda.

Viszont féltem mindent elveszíteni, ami hozzá kötött, ezért visszamentem, és azt mondtam, hogy továbbra is szeretnék jönni, de többet nem szeretnék vele kettesben maradni, csak a csoporttal együtt. Arról faggatott, hogy ezt ki tanácsolta nekem. Aztán megmondta, hogy itt vége van minden szinten a dolognak. Aznap, még többször felhívott Gí a szüleim munkaideje alatt, hogy ő is megkérdezze, kinek mondtam el, és arra akart rávenni, hogy ne meséljem el másoknak, mert úgysem tudom jól értelmezni, ami történt. Akkor jöttem rá, hogy Gí tudott erről, és támogatja Kamilt. Átadta neki a telefont, ő pedig azt mondta, ha igazán olvastam volna a műveit, most megérteném őt.

Azt is mondta, hogy annyi szeretetet és csodálatot kapott tőlem, hogy csak élt azzal a lehetőséggel, amit eddig is felkínáltam, mire én hátba döftem.

Csak próba volt, amin megbuktam? 

Volt a művészcsoportból egy barátnőm, nálam két évvel fiatalabb lány. Felhívtam, hogy elmesélhessem neki, ami velem történt, és megvédhessem őt, de addigra már beszéltek vele. Megkért, hogy többet ne keressem, mert már nincs közünk egymáshoz. Ezzel végleg kint rekedtem a körből.

Évekig magamat hibáztattam, hogy biztosan nem értettem meg azt a magas szintű művészetet, amit Kamil képviselt, vagy az egészet félreértettem, mert csak valami próbának vetett alá, amin megbuktam, és e világi mércével ítéltem, ami fentebbről való.

Később jöttem rá, hogy nem az én hibám volt. Képtelen volt a másik szempontjait figyelembe venni, a saját vágyain és berögződésein túllátni. Persze, hogy szerettem és rajongtam érte, de úgy, mint egy gyerek a nagyapjáért és az útmutatójáért, ennek semmi köze nem volt a szexualitáshoz. 

Úgy gondolom, hogy azok tudtak idejében segítséget kérni, akiknek a manipulációk ellenére is még megmaradt a bizalmuk a családjukban, vagy más fontos személyekben.

Kerestük a Stádium Kiadót telefonon és emailben is, hogy megtudjuk, mit gondolnak ezekről a történetekről, ők hogyan emlékeznek, de sajnos cikkünk megjelenéséig semmilyen választ nem kaptunk.