Veronika az Antarktiszra akar menni

Wynne-Hughes életében nem ez az első eset, hogy próbára teszi magát. Pár évvel ezelőtt hajóstoppal szelte át az óceánt, szállásért és étkezésért cserébe algát takarított és egyéb klasszikusnak számító kisegítő munkát végzett a hajófedélzeten. Mint mondja, egyebek mellett azt is megtapasztalta, hogy utazni minimális összegből is lehet.

"Főleg szappanra, samponra, és dezodorra volt szükségem" – mondja a pszichológus végzettségű utazó és blogger, aki legutóbb az Északnyugati átjáróról tért haza, ahol 400 km-t tett meg egy ötvenkilós szánnal. Az expedíció nem volt eseménytelen és bakiktól mentes, a medveriasztó kutyát pedig jobban érdekelte a saját ételraktárának megdézsmálása, mint a valós medveveszély, de a felmerülő nehézségek ellenére jól sikerült az expedíció. Most az a terv, hogy háromszor ekkora távot fog megtenni több tízkilós szánt húzva, tök egyedül, az Antarktiszon.

Lány létedre?!

Bevallása szerint nem sokszor tették fel neki ezt a kérdést, de nem is igazán konformista közegben nőtt föl, gyerekként például szüleivel és testvérével éveket éltek egy vitorláson, beutazták a Földközi-tengert, és később is sokat hajózott az édesapjával. Érthető, ha a családja számára egyáltalán nem volt meglepő, hogy hajóstoppal szeretne tapasztalatokat gyűjteni, és hogy az utazást máshogy értelmezi, mint az átlag turista. Egyébként a testvére is hasonló izgalmakat keres, ő nemrég tért haza az Amazonasról, ahol kakaóbabot válogatott és fotós projektjén dolgozott.

"Lényegében ebben nőttünk fel" - mondja Wynne-Hughes, és hozzáteszi, hogy emiatt könnyen vette a matróz munkákat is, melyeket azért kellett elvégeznie, hogy cserébe kabinja és étele legyen. Ha kellett, algátlanította a hajótestet (ez egyáltalán nem könnyű tevékenység), vitorlát bontott, takarított, és lényegében minden olyan feladatot elvégzett, amit a kapitány kiosztott neki. Főleg olyan hajóknál jelentkezett matróznak, melyek sokat tartózkodtak egy-egy kikötőben, hiszen az adott helyek feltérképezése volt a cél, és nem a vitorlázás.  Azért így is sok időt töltött a vízen, az egyik út során csaknem el is süllyedtek,  a legénységgel nyolc órán keresztül merték ki vödrökkel a hajótestből a vizet, míg a parti őrség meg nem érkezett. Wynne-Hughes úgy emlékszik, nem volt halálfélelme:

"Ma már olyan felszerelések, a technikai műszerek, kommunikációs rendszerek állnak a rendelkezésünkre, amelyek szinte minimálisra csökkentik az életveszélyt. Persze ma is előfordulnak tragédiák, de mégis csak nagyon ritkán hallunk olyan szerencsétlen balesetekről, amikor egy egész hajó elsüllyed az utasokkal együtt" – magyarázza.

Wynne - Hughes azt tapasztalja, hogy akik csak az utazásait és az expedícióit látják belőle, azok hajlamosak fals képet kialakítani róla.

"Amikor valaki fogja magát és elindul a világba, amögé általában valami drámát, megoldandó lelki problémát vizionálnak. Nálam semmi ilyesmiről nincs szó, a hajós stopba sem azért vágtam bele, mert fel akartam számolni az előző életemet, és nem tudtam, mivel foglalkozzak a jövőben, vagy mert önmagamat kerestem. Egyszerűen csak utazni szerettem volna a lehető legkevesebb pénzből" – mondja, és hozzáteszi, egyben egy másik sztereotípiát helyretéve, hogy ezekkel a kihívásokkal a nem a férfiakkal kíván versengeni. "Mint a legtöbb modern nő, én is keresem az egyensúlyt a klasszikus és a modern nemi szerepek között, amennyire élvezem az expedíciós kihívásokat, legalább annyira szeretek nő lenni, és a magánéletben elgyengülni" – magyarázza.

Mindemellett sokan gondolják azt is, hogy ezek az utazások kéz a kézben járnak a magánnyal, de Wynne-Hughes már évek óta tartós párkapcsolatban él. "A párom mindenben támogat, és nagyon szurkol, hogy összejöjjön az expedíció, csupán egy dologhoz ragaszkodik, hogy ne kelljen elkísérni ezekre az utakra" – meséli nevetve.

De hogy jött a hajózásból az Antarktisz expedíció ötlete?

Leginkább sehogy, Veronikának már gyerekkori vágya volt, hogy eljusson a Déli-sarkra, de csak a közelmúltban jutott el arra a pontra, hogy az elhatározást megvalósítás kövesse. Az út tervezése már közel három éve tart. "Maga az engedélyezés is sok idő és sok pénz, ráadásul rengeteg a megtervezni való dolog: kezdve a logisztikától, a háttércsapaton és a felszerelésen át, egészen odáig, hogy milyen biztosításra, milyen ételekre lesz szükségem. Rengeteg apró, de nagyon fontos kérdést kell végigvenni az indulásig" – mondja.

Ha minden jól megy, akkor Wynne-Hughes lesz az első magyar, sőt, az első magyar nő az Antarktiszon, aki ráadásul teljesen egyedül fogja megtenni az 1200 km-es távot a semmi közepén. Természetesen egy ilyen expedíció, amilyenre Veronika vállalkozik, komoly mentális és fizikai felkészülést is igényel, ennek volt része volt az áprilisi Északnyugati átjárós kihívás, amit trénerével és egy becsatlakozó lánnyal teljesítettek.

Még őt is meglepte, hogy a havas körülmények között a hajós tapasztalatai milyen jól jöttek. Elmondása szerint például ugyanúgy kell mindkét terepen az árnyékkal, az időjárással kalkulálni, de a szán belső tartalmát is hasonlóan kell pakolni, mint egy hajón, és mindkét esetben heteket megy úgy az ember, hogy nemhogy másik humanoiddal, de egyéb élőlénnyel sem találkozik.

Ez azt is jelenti, hogyha otthon hagytál valamit, akkor így jártál.

Ezeken az utakon ugyanis nem tudsz beugrani egy boltba, nem tudsz kölcsönkérni, nem tudsz hangosan szitkozódva visszafordulni érte, a legjobb amire számíthatsz, hogy a kreativitásoddal – már ha van olyanod – valahogy tudod helyettesíteni. És ugyanez persze igaz arra is, ha valami elromlott, eltörött, vagy elveszett. Wynne-Hughes-nak például a szánt húzó hám egyik szára szakadt el, amit muszáj volt valahogy megjavítani, ha nem akarta feladni a utat.

Veronika és két norvég társa a kanadai Cambridge Bay-ből indultak, és 18 nap alatt tették meg sítalpon a megtervezett 400 kilométert. A táv egyik felén szárazföldön, a másik felén jégpáncélon síeltek. A napi rutin része volt a húsz kilométeres táv lesíelése, az előírás szerint pedig napi nyolc órát kellett mindemellett pihenniük. Mindkét mennyiség bőven megvolt, még azzal együtt is, hogy naponta több órát foglalkoztak azzal, hogy jeget olvasszanak iváshoz és főzéshez.

A tust 18 napon keresztül a nedves törlőkendő jelentette

"Az expedíció végére úgy bűzlöttünk, mint egy jól megkínzott focicsapat" – meséli Wynne-Hughes, aki szerint egy ilyen expedíciót bárki meg tud csinálni, aki komolyan veszi a felkészülést. "Mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő, az ilyen utak leginkább önismeretet, kitartást, jó erőnlétet és nem utolsó sorban koncentrációt igényelnek. Még egy kesztyűlevételnél is észnél kell lenni, ha ugyanis elejted és a szél elragadja, akkor legfeljebb csak sírhatsz utána, megtalálni már biztos nem fogod – magyarázza.

"Például figyelni kell egymáson vagy magunkon a fagyást jeleit, síbottal ellenőrizni a jégpáncélt, mielőtt rálépünk, hogy az elbírja-e a súlyunkat, és rendkívül óvatosnak kell lenni, amikor beáll a vakfehérség: ez az a jelenség, amikor a leszálló ködtől olyan nagy lesz a fehérség, hogy nem látod, mi van előtted. Az se mindegy, a szánba hogyan pakolsz, például a gáz, amin főzöl, ne legyen az étel mellett, mert ha az valamiért elkezd ereszteni, akkor búcsút mondhatsz az ételraktárodnak" – magyarázza Veronika és hozzáteszi, hogy a mai felszerelések már jóval könnyebbé teszik az expedíciókat.

"A ruhádnak melegnek kell lenni, de az sem jó, ha közben megizzadsz. Rajtam összesen két vékony ruharéteg volt, ezekben nem volt semmilyen speciális melegítőszál, de mégis, olyan technikával, és olyan anyagból készültek, hogy sose fáztam, és nem is izzadtam magamat szét. Utóbbi megállva nagyon kellemetlen, és egészségügyileg is veszélyes tud lenni" – meséli.

A WC kérdés ilyen hidegben még nem gond, de a mínusz hetven fok már kellemetlen, sőt egyenesen fájdalmas tud lenni. Wynne-Hughes azt meséi, hogy ilyen durva időjárási körülmények között már külön technikája van a nagydolognak. Neki ugyan nem kellett kipróbálni a módszert (és valószínűleg nem is lesz rá szüksége, mert nem a téli Antarktiszon fog síelni), de azt tudja, hogy - 70 fokban, ha az ember meg akarja kímélni magát a fájdalomtól, akkor meleg vizet kell forralni és a gőz fölött kell nekiállni az ügynek, ellenben életbe lép a közmondás, és szó szerint belénk fagy a szar. Szóval mindaz, ami a mindennapjainkban egyértelmű, kényelmes és természetes, addig ilyen kemény körülmények között megoldandó feladatokká válnak.

Veronika mindezekkel együtt úgy véli, a nőknek csupán egy dolog miatt lehet kényelmetlenebb vagy nehezebb az expedíció, mint a férfiaknak. Erről pedig a menstruáció tehet, ami a legtöbb nőnél nemcsak kellemetlenséggel, hanem fájdalommal is jár. Ez pedig akkor lesz igazán nehéz, ha vannak egyéb sérüléseink is. Ez történt a magyar lánnyal is: "Tele volt a talpam vízhólyagokkal, fájt a vállam a hámtól, és úgy éreztem, hogy leszakad a méhem. Emlékszem, aznap azt írtam a blogomra, hogy ennél rosszabb napom már nem lehet."

Éhes jegesmedvék elől síelés? Pipa!

Tévedett. A másnap ugyanekkora szívás volt, azzal a különbséggel, hogy találkoztak nem is egy, hanem egyenesen három medvével. Ez pedig, azon a vidéken, az áprilisi időszakban valós életveszélyt jelent. Ekkor ébrednek ugyanis a jeges és a grlizzly medvék, ráadásul ilyentájt elég éhesek is, hiszen a vastag jégpáncél miatt még fókák sincsenek. Elvileg volt a csapattal egy inuk kutya, melyet direkt arra képeztek ki, hogy jelezze és éles helyzetben elriassza a medvéket, de a gyakorlatban Bodri semmit sem csinált, azon túl, hogy az elsők között bújt el, amikor megjelentek a csúcsragadozók. Bátrabb pillanataiban sem volt hasznosabb, ilyenkor a szán körüli rohangálásával nehezítette a síelésüket, éjszaka pedig megdézsmálta a saját ételkészletét, amit aztán az út vége felé a csapattagoknak kellett a sajátjukból pótolni. 

Mivel Bodri csak csendesen ignorálta a medvejelenséget, így a lányok próbálták meg távozásra bírni az egyre érdeklődőbb vadállatokat. Mindent megtettek: nagy zajt csaptak, tüzet raktak, még a sátrukat is lengették, hogy nagyobbnak látszódjanak, de az igyekezetük teljesen hidegen hagyta a medvéket, így miután műholdas telefonon – ez egyébként négyóránként küldte az expedíció pontos koordinátáit – egyeztettek a helyi hatóságokkal, riasztólövéseket adtak le. Pechükre ettől csak kettő medve szelelt el, a harmadik ellenkezőleg reagált, és menekülés helyett elkezdett közeledni feléjük. Ugyan lehetőségük lett volna a helyi vadőrök segítségét elfogadni, akik felajánlották, hogy elriasztják a medvét, de ők mégis úgy döntöttek, folytatják az útjukat.

A helyi törvények elő is írják, hogy ilyen helyzetekben legyen az embernél puska, riasztópisztoly és medveriasztó spray is. Az expedíciós csoportnak az eszkimók is a lelkükre kötötték, hogy gondoskodjanak fegyverről, ugyanis a jegesmedvék bár nagyon szépek, messziről pedig még cukiknak is tűnnek, de legalább ennyire veszélyesek is. Gondoljunk bele: nincsen természetes ellensége, vagyis nem fél semmitől, és a téli alvás után meglehetősen éhes, arról nem beszélve, hogy akár 60 km/óra sebességgel is tud futni.

A helyi törvények szerint csak öt méteren belül engedélyezett az állat lelövése, amit természetesen Veronikáék megpróbáltak mindenképp elkerülni, bár esélyes volt, hogy szükség lesz a puskára, ugyanis a legkíváncsibb – vagy inkább a legéhesebb – medve folytatta a követésüket. Mivel az állat kitartón közeledett hozzájuk, kénytelenek voltak alvás nélkül továbbhaladni a harminc kilométerre távolabb lévő menedékházhoz, ahol biztonságot reméltek. Összesen 23 órán keresztül síeltek, míg végre odaértek, ahol aztán megállapították, hogy a ház zárva van. A felfedezésüktől ugyan nem lettek boldogabbak, de legalább a medvét sikerült lekoptatni, aki egy ponton elunta a magányos menetelést.

Wynne-Hughes azt mondja, hogy míg a hajós élményei alatt egyszer sem ijedt meg úgy istenigazából, addig a medvék miatt eléggé majrézott, főleg éjjelente, és főleg azután, hogy rájött: Bodrival nem sokra mennek. "Aztán lassan elfogadtam a tehetetlenséget, és úgy voltam vele, hiába félek, azzal nem leszek nagyobb biztonságban" – emlékszik vissza.

Bár a 18 nap alatt ez volt az egyetlen igazán éles helyzet, akadtak más kellemetlenségek is. Mint például az, amikor kiderült, hogy a norvég trénere nem az expedícióhoz szükséges mennyiségű és minőségű ételt pakolt be. A főételekkel nem volt különösebb probléma, inkább azokkal a szinten tartó úgynevezett nassolni valókkal volt a baj, melyeket menet közben kellett enniük ahhoz, hogy szinten tartsák az erőnlétüket. Ezek ideális esetben olyanokat jelentenek, mint az olajos magvak, szárított gyümölcsök, vagy sajt. Ehhez képest chipset és csokoládét rejtett a szán, amikből rengeteget kellett volna enni ahhoz, hogy a napi kalóriaadag meglegyen, de érthető okokból egy idő után már rájuk sem bírt nézni. Így a napi 6500-7000 kalória helyett jó, ha 3500 kalóriát kapott a szervezete.

Mindent összevetve Wynne-Hughes alig várja, hogy elindulhasson az Antarktiszra.

Ehhez azonban előtte össze kell jönni a nem kevés, több mint harminc millió forintnak. Ennyibe fáj a nevezési díj, ami magába foglalja a logisztikát, az engedélyeztetést, a meteorológusokból, orvosokból, egyéb szakemberekből álló háttércsapat finanszírozását, a leszállópályát és azonnal indulásra kész repülőt. Zsebbenyúlós egy ilyen expedíció, hiszen ezen felül egyáltalán nem mindegy, milyen minőségű felszereléssel indul útnak az ember, az ételtől kezdve egészen a sí- és ruhafelszerelésig. És akkor még nem beszéltünk a felkészítő tréningekről, melyek kihagyhatatlanok az expedíció előtt. Wynne-Hughes ezért most minden idejét a szponzorok gyűjtésével tölti, amikor épp nem a a testét edzi. Ha pedig nem jön össze szeptemberig a pénz, van ,,B" terv is, de az biztos nem a gyerekprojekt lesz: "Az sem biztos, hogy egyáltalán szeretnénk" – mondja, amikor a gyerekvállalás vs. expedíciókról beszélgetünk és hozzáteszi, őt sosem érdekelte, mit vár el tőle a normaszabó többség.