Tavaly Hyeronimus Bosch főművéről, a Gyönyörök kertjéről már tudhattunk meg titkokat és érdekességeket, de persze korántsem egyedi, hogy a régi mesterek rejtett értelmezéseket, vagy az akkori szemlélők számára világosan értelmezhető, de mára már rejtélyesnek tűnő részleteket festettek műveikre. A brit művészettörténész, Susie Hodge új, Art in Detail: 100 Masterpieces (A művészet a részletekben: 100 mestermű) című könyvében pontosan ilyen különlegességeket szedett össze és magyaráz el olyan remekműveken, mint például Edvard Munch Sikolya, Frans Hals Nevető lovagja, vagy Velázquez Udvarhölgyei.
“Az igazán nagy festményeket nem lehet egyetlen ránézésre befogadni. A művészetrajongók újra és újra látni és újraértelmezni akarják ezeket a festményeket, gyakran az egész életükben vissza-visszatérve hozzájuk, hogy újabb és újabb mélységeket fedezzenek fel bennük, esetleg újraértékeljék az addigi véleményüket” – mondja a szerző, aki szerint egy festményt egészében szemlélve is teljesen helytálló módja a művészetértelmezésnek, de a mélyebb megértésük sokszor csak részletes elemzés útján lehetséges. A hajtás után mutatunk néhány példát arra, hogy milyen témákkal találkozhat a 100 festményt - köztük Pollock, Courbet, Monet, Mondrian, El Greco, van Eyck munkáit - és 700 színes illusztrációt bemutató könyvből, amit ide kattintva 35 dollárért (kicsit több mint 10 ezer forintért) rendelhet meg.
Edvard Munch: A sikoly
A modern művészettörténet egyik legemlékezetesebb és legmaradandóbb alkotását a norvég expresszionista festő, Edvard Munch festette 1893-ban. A wikipédia.org szerint az alkotás egy festménysorozat, a Der Schrei der Natur (A természet sikolya) részeként készült, melyet Munch 1893-1910 között festett és amelynek mindegyikén egy halálfélelmet ábrázoló torz, nyitott szájú csontváz figura látható narancsszínű égbolttal a háttérben. A képen látható háttér egyébként az Oslo-fjord.
Szerencsére Munch vezetett naplót, ezért megtudhatjuk azt is, hogy mi inspirálta a kép megfestésére: “Egy este épp a gyalogúton sétáltam, mikor a város az egyik oldalon volt, míg a fjord alatta. Fáradtnak és betegnek éreztem magam. Megálltam és elnéztem a fjord fölött, - a Nap épp lemenőben volt, amikor az ég vérvörössé változott. Úgy éreztem, hogy egy sikoly préselősik ki a tájból és úgy tűnt számomra, mintha hallanám a sikoltást. Megfestettem a képet és a vérvörös felhőket. A színek szinte sikoltottak. Így jött létre A sikoly” – írta élményeiről a szerző.
A külső szemlélő számára először a legendás arcú rémült alak, a fekete fjord közelsége és az apokaliptikus égbolt rajzolódik ki, a háttérben sétáló árnyalakok azonban kevésbé kivehetőek. Bár vészjóslónak tűnnek, a valóságban Munch két barátja látható a képen, akik vele voltak a hídon, de mit sem törődtek a látvánnyal. “Két barátommal sétáltam az út mentén – a nap lenyugvóban volt – az ég hirtelen vérvörös lett – Megálltam, kimerültnek éreztem magam és nekidőltem a korlátnak – ami véres volt és lángnyelvek csaptak fel a kék-fekete fjordok felett és a városban – a barátaim ott sétáltak és én ott álltam remegő szorongással – és éreztem, hogy a végtelennek tűnő sikoly csak egy pillanatnyi érzés volt" - számolt be az élményről a festő.
Frans Hals: A nevető lovag
Az európai portréfestészet egyik legnagyobb alakja a holland aranykorban rendkívüli részletgazdagsággal festette képeit. Különösen igaz ez arra a festményre, amin ez a fanyar és titokzatos mosolyú férfi látható. A főszereplő továbbra sem ismert a művészettörténészek számára, a kép jobb felső sarkában lévő latin szövegből is csak annyi derül ki, hogy 1624-ben készült, a képen látható férfi pedig 26 éves volt akkor.
A festménynek eredetileg nem volt címe, egyszerűen csak Portrait d'un homme (Férfi portré) néven futott, majd 1791-ben Franciaországba került, ahol The Cavalier (A lovag) néven emlegették. Nem sokkal később a képet Londonban is kiállították, ahol remek kritikákat kapott, és aminek köszönhetően 1888 óta A nevető lovagként emlegethetjük. Bár semmit nem tudunk Hals pajkos képű lovagjáról, de a bal kezében tartott arany markolatú kard arra enged következtetni, hogy egy gyakorlott kardforgató látható a képen, amiből következik, hogy feltételezhetően egy nemesembert örökített meg a festő.
Ifjabb Hans Holbein: Követek
Holbein a német reneszánsz mesterek második generációjának tagja, a reformáció korának utolsó nagy festője volt. A portréin feltűnő tárgyak, hétköznapi eszközök vagy lakásdíszek mind korának gazdag anyagi kultúrájáról tanúskodnak. Az 1533-ban festett Követek című alkotás állandó vita tárgya a művészettörténészek körében, akik sokat merengenek azon, hogy vajon milyen szimbolikus jelentéssel bírnak az asztalnak támaszkodó férfiak, vagy a lant elpattant húrja, ami a diszharmónia jelképe is egyben. Az asztalra helyezett tárgyak közül tisztán kivehető Luther Márton énekeskönyvének fordítása is, amivel talán a korra jellemző vallási viszályokra kívánt reflektálni a művész. De elképesztő részletességgel lettek megfestve a földgömbök is, amin pontosan fel vannak tüntetve az országok és a tengerek nevei is.
A nézők gyakran figyelmen kívül hagyják a kép alsó részének közepére kifeszített koponyát, pedig emiatt számít Holbein Követek című képe a leghíresebb anamorfózist használó festménynek. Az elnyújtott, amorf forma pedig negyon is jelentőségteljes kell legyen, hisz látszólag értelmetlenül szerepel ott, mégis uralja a kép alsó negyedét. A meglepő részlet akkor lesz érthető, ha azt nem a szokásos szögből, hanem a kép mellé, egészen közel lépve és meghajolva, alulról és meredek szögből nézzük, ekkor ugyanis egy emberi koponya képe rajzolódik ki belőle. Ami szintén szimbolikus jelentéssel bír, hiszen a koponya ábrázolása az ilyen képeken a “memento mori”, azaz az élet múlandóságát hangsúlyozza" – írja a 3D rajzok előfutáráról a cnn.com.
A művészettörténészek az továbbra sem ismert, miért ilyen formában tette oda Holbein a koponyát, egyes elemzők szerint csak azért, mert festménye eredetileg egy lépcsősor mellé került volna, ahol a felfelé haladók épp a megfelelő perspektívából láthatták volna a koponyát. Mások egyszerűen csak úgy gondolják, hogy Holbein így akarta megvillantani tehetségét és több pénzt is remélt a trükkös munkától.
Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár
A flamand festő a korai németalföldi festészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Még a legvitatottabb munkái is, különösen erről a gazdag kereskedőről, Giovanni di Nicolao Arnolfiniről és feleségéről készült bonyolult portré is számos későbbi festőt ihletett meg. Ez az 1434-ben készített olajfestmény az előző munkákhoz hasonlóan több címen volt ismeretes, hívták Arnolfini esküvőnek, Arnolfini kettős portrénak valamint Giovanni Arnolfini és neje címen is futott egy ideig.
A festményt, amin egy itáliai kereskedő és felesége pózol brugge-i otthonukban, a nyugati festőművészet egyik legteljesebb ls legeredetibb művének tartják. Többek a maga korában figyelemreméltónak számító ábrázolás, részletgazdag kidolgozás és a belső teret kitöltő fény tökéletes használata miatt sztárolják, de Van Eyck elődeivel és kortársaival ellentétben szignálta és dátumozta is festményét, például ezt a kis szemtelen üzenetet véste fel a valósághű tükör fölé: “Johannes de Eyck fuit hic 1434”, azaz "1434-ben itt járt Johannes van Eyck".
Egyes elemzők szerint egyébként az itáliai kereskedő barátja volt a festőnek, mivel egy másik van Eyck képen is feltűnik. A kép főszereplői jól láthatóan tehetős emberek, drága, szőrmével szegett ruhákban, ékszerekkel pózolnak a puccos bútorok, narancs, keleti szőnyeg és míves csillár között. A jómódú polgárokat bemutató festmény rengeteget vándorolt az elmúlt évszázadokban, sokáig a modellek tulajdonában volt, majd lógott Don Diego de Guevara, Ausztriai Margit, Habsburg Mária, II. Fülöp és IV. György brit király falán is. Jelenleg a londoni National Gallery tulajdona, ők 600 fontért vásárolták egy kiállításon.
Jacques-Louis David: Horatiusok esküje
A francia festőt a klasszicizmus vezéralakjának tartják. 1784-ben festett mesterművének nemcsak a tartalma, de a kompozíciója is újítónak hatott a szakmában. A wikipédia.org szerint a szereplők szoborszerűen sorakoznak egymás mellett, az egész olyan hatást kelt, mintha egy színdarab jelenetét néznénk.
A kispolgári családba született festő képén az a jelenet látható, amikor a harcba induló római fivérek esküt tesznek apjuknak és megfogadják, hogy akár az életük árán is legyőzik az ellenségnek tartott Curiatiusokat. David rendkívüli érzékenységgel mutatja be a harcba induló hazafiak elszántsága és a kép ellentétes oldalára komponált, gyerekeiket vigasztaló szomorú asszonyok közötti feszültséget, ami szimbolikus jelentéssel bír: egyszerre jelképezi a hazafiságot, az erkölcsi erőt, a kötelességtudatot és a halál elfogadását.
Georges de La Tour: Szent József a gyermek Jézussal
A francia festő a barokk kor első nagy szakaszában alkotott, korai, Caravaggio hatású képeire a részletgazdagság és a sajátos színvilág a jellemző. A művész 1645-ben festette meg egyik főművét, amelyen Jézus besegít apjának az ácsmunkában. A "Jézus fényt hoz a sötétbe" téma ebben az esetben is szimbolikus, ahogy a feltartott bal kéz is az áldást jelenti a katolikusoknál. Tehát a festő ezen a meghitt jeleneten keresztül kívánja érzékeltetni a szelíd és nyugodt gyermek tisztaságát és gyengeségét a keményen dolgozó felnőtt alakkal szemben. Egyes elemzők szerint ráadásul egyenesen feszületre hasonlít az fadarab, amin József a sötét háttér előtt olyan buzgón dolgozik.
Diego Velazquez: Az udvarhölgyek
A spanyol festő 1623-ban állt IV. Fülöp király szolgáltába, ahol élete végéig a királyi családról, az udvartartásról és a spanyol arisztokráciáról festette képeit. 1656-ban készített festménye jóval komplexebb, mint egy hagyományos portré, mivel a képen a festőt látjuk munka közben, aki lehet, hogy éppen a királyi pár (IV. Fülöp és Ausztriai Marianna) képmását festi - legalábbis ez sejthető a hátsó falon lévő tükör képén. A jelenet középpontjában mégis lányuk, Margaréta infánsnő áll, aki az udvarhölgyek és az udvari törpék kíséretében valószínűleg a szüleit keresi, de a show-t kétségtelenül ő, a fehér ruhás, aranyhajú infánsnő lopja el, akin azért akár hosszú percekre is megakad a néző szeme. A művészettörténészek szerint a festő számos kérdést nyitva hagyott a mű festése közben, például lehetetlenség eldönteni, hogy a hátsó falon látszó tárgy tükör-e, amiben a modellt álló királyi pár tükröződik, vagy már maga a róluk készült, vászonra festett képmás, ami által az egész jelenetben anélkül van jelen a király és a királyné, hogy valójában ábrázolva lennének. A festmény külön érdekessége, hogy a kompozíció felveti a kérdést, kicsoda az alkotó, ha egyszer Velazquezt is kívülről szemléli és ráfestette a képre, miközben Velazquieznek ez az egyetlen ismert önarcképe.
