Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Ghibli Stúdió új, koprodukciós rajzfilmje nem a történetétől lenyűgöző: csendes, apró részletekből áll össze elképesztő szépségű műalkotássá.
A kisfiam és én nagy Ghibli-rajongók vagyunk, de az új, japán-francia koprodukcióban, Michael Dudok de Wit rendezésében készült filmjük, A vörös teknős esetében már az előzetes megtekintésekor látszott, hogy a kész mű a holland rendező ízlésvilágát tükrözi. Ami nem baj, de kicsit sajnáltam, mert képes lennék tőből levágni, sőt akár le is rágni a kezem egy új, „igazi” Ghibli filmért. A szép animációs filmeket viszont kedvelem akkor is, ha történetesen nem „ghiblisek”, és A vörös teknősről olyan remek dolgokat lehetett olvasni cannes-i sikere után, na meg az előzetes is olyan gyönyörű, hogy megnéztem – elővigyázatosan azonban nem a hatévessel, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. Mert bár a korhatár szerint megnézhette volna, de valóban nem neki való.
Michaël Dudok de Wit, a holland animátor Oscar-díjat nyert 2000-ben készült animációs kisfilmjével, az Apa és lányával keltette fel a stúdió érdeklődését: A vörös teknős előtt a Ghibli még sosem készített egész estés filmet koprodukcióban. Ezért is különleges, hogy a rendezőnek ilyen nagy bizalmat szavaztak, ráadásul de Wit elmondása szerint szinte teljesen szabad kezet kapott, annyira bíztak a vízióiban. Pedig A vörös teknős elég kockázatos vállalkozás: egy 80 perces animációs film felnőtteknek, ahol a világ körülbelül legegyszerűbb történetét mindenféle dialógus nélkül mesélik el.
A történet egyszerűsége persze nem feltétlenül negatívum, ha olyan a megvalósítás, az üzenet, az atmoszféra. A vörös teknős pedig úgy egyszerű, ahogy egy dal, ballada, példázat, monda vagy mese az: a szereplők névtelenek és archaikusak, cselekedeteik megfelelnek attribútumaiknak, a történet pedig nem más, mint a fájdalmasan visszafordíthatatlan, mégis gyönyörű élet.
A kezdő képsorokon egy férfit látunk, aki a viharos tengerben sodródva küzd az elemekkel. Igazi égiháború van, az égen villámok cikáznak, zúg a tenger, házmagas hullámok dübörögnek, az óceán pedig névtelen, hófehér ruhába öltözött hősünket, a Férfit kiveti egy lakatlan sziget partjára. A szigeten nincs más, mint hatalmas sziklák, pálmafák, egy bambuszerdő, egy füves rét, a tengerpartot pedig sirályok, fókák, teknősök és néhány apró rákocska keresi fel időnként. Már az első néhány perc jeleneteiből látszik, hogy valami elképesztő szépségű filmmel van dolgunk, egy valóságos műalkotással, aminek minden képkockáját kimerevíthetnénk és ámuldozhatnánk rajta.
Mivel dialógus nincs, és jóformán történet sem, a finom zenével és természetes zörejekkel dolgozó alkotás a természet apró jeleneteire koncentrál. Hirtelen eső támad, végigszalad egy százlábú a talajon, felröppen egy fehér madár az egymással párhuzamos bambusztörzsek között. A homokos parton kis tarisznyarákok táncolnak, az óceán végtelen, akár a fölé boruló tenger. Éjszaka apró teknősök kelnek ki a homokból, és indulnak a víz felé.
A vörös teknős kevés természetfelettivel, inkább szimbólumokkal dolgozik. Rögtön a szigetre kerülése után a tétován bóklászó férfi, mikor észrevesz egy, a vízen himbálózó, valószínűleg a hajótörésből származó hordót, óvatlanul legurul egy szikláról, és egy hosszú, szűk természetes medencébe esik, aminek szülőcsatornaszerű összeköttetése van a tengerrel. Csak sokára tudja rászánni magát, hogy végigkússzon rajta, és halljuk a zihálást, amit a szűk átjárón keresztül végre az óceánba jut, majd a felszínre bukkan. Ezután válik képessé arra, hogy saját erejére támaszkodva, fáradságos munkával tutajt építsen a bambuszból, megpakolja néhány kókusszal, és nekivágjon a nyílt tengernek.
Alighogy túljut azonban a sziget természetes öblét határoló homokpadokon, valami felborítja és összetöri a tutajt. Visszaúszik a partra, és újra munkához lát. Az új tutajjal azonban éppen az történik, mint az elsővel. Hamarosan rájön, hogy egy óriási, vörös teknős az, ami, ki tudja miért, talán a sziget őrzőjének esküdött, és nem engedi, hogy elhagyja azt. Most már nem elkeseredett, hanem dühös. Elhatározza, hogy megöli a teknőst, és elmenekül.
A férfi és a természet harca nem veszteség nélküli, és hiába hever az óriási teknős mozdulatlan teste a tengerparton, a tutaj ismét összetörött. A férfi elmehet. Vagy nem. A teknőssel álmodik, nem tud szabadulni tőle: a teknősből pedig gyönyörű nő válik. Itt válik a történet eredetmondává. Férfi és Nő. Figyelik egymást. Érdeklik egymást, és a szerelemhez mindkettőjüknek áldozatot kell hoznia. Aztán pedig megszületik a közös gyermekük.
Akár végig is mesélhetném a történetet, de nem szeretném lelőni azt a kevés történést, ami van. Nem sok, nem bonyolultak, mégis lenyűgözve figyeljük őket. Nem véletlenül esett a Ghibli stúdió választása a holland rendezőre: A vörös teknős néma, meditatív képsorai a japán kertek tökéletes, precíz, egyszerre nagyon emberi, mégis természetközeli szépségére emlékeztetnek, ahol a látogató elcsendesülhet, és felfedezheti, hogy ő individuumként is egy körforgás, egy mindennél nagyobb rendszer része. A Vörös Teknős, ahogy az Indiewire kritikusa rajongva jegyzi meg, egy „csöndes kis remekmű”, a Telegraph szerint pedig egy „szavak nélküli csoda”. Mi sem tudunk ennél többet hozzátenni: mivel az év eleji harsány blockbusterek inkább csalódást okoznak, helyettük üljön be inkább erre!
