Lakatos Márk stylist szülinapi bulijára érkezik a világ egyik legismertebb transzszexuális előadóművésze, számos híres alkotó – köztük David LaChapelle fotós – ihlető múzsája, Amanda Lepore. Lepore a Tütü Budapest nevű klubban lép fel január 12-én, csütörtökön este, és egészen biztosan világszínvonalú programmal fog előrukkolni. Ennek kapcsán kezdtünk el azon gondolkodni, hogy vajon a drag, illetve a transzszexuális kultúra mekkora hatással volt az elmúlt évtizedek popkultúrájára. A választ persze előre lehet sejteni: igen nagy hatással.
Mondom az uramnak, Tibi
Általában azt szokás drag queennek vagy kingnek nevezni, aki a biológiai nemével ellentétes társadalmi nemi szerepnek megfelelő külsőt ölt: egyszerűbben szólva, férfiként nőnek, nőként férfinek öltözik. A dolog azonban ennél jóval bonyolultabb. A drag nemcsak társadalmi nemi váltásra utal, hanem általában jelenthet kulturális átöltözést, vagyis – bár leggyakoribb formája az előbb említett – bármi lehet drag, amely felforgatja az identitás bevett – legtöbbször külső – sablonjait.
Bár az elnevezés 20. századi, a jelenség maga nyilvánvalóan nem új. A történelem során számos korszakban találkozunk hasonlóval, elég csak a közismert ókori görög példára gondolni, amikor a színházban a női szerepeket is férfiak játszották; de nem volt ez másképpen mondjuk a reneszánsz Angliában sem, lásd a Szerelmes Shakespeare című vonatkozó történelemleckét.
Kulturális értelemben rengeteg helyen és módon bukkan fel a drag, Virginia Woolf Orlando című regényének főhősétől kezdve A dán lány című kasszasikerig bezárólag. Sajnos az is tény, hogy az ellenkező nem ruháinak viselése – különösen természetesen, ha férfi visel női ruhákat – gyakran komikum forrása, és nem csak Mrs. Doubtfire esetében. Így történhet, hogy Magyarország leghíresebb drag művészei között ott találjuk Usztics Mátyást és a mikroszkóp Színpad legtöbb szereplőjét.
Más kérdés, hogy a nemváltás milyen ideológiát, milyen közösségi érdeket vagy egyéni vágyat szolgál. Magyarországon elég nagy zavar uralkodik a kérdésben, a társadalmi-politikai légkör pedig nem túl el- és befogadó (egyszerűbben szólva: buta és ellenséges). Ezért talán nem árt tisztázni, hogy a társadalmi nemi identitás és a szexuális orientáció egyáltalán nem ugyanazt jelentik. Mindenféle akadémiai okoskodás nélkül: a nemi identitás azt jelöli, hogy valaki mely társadalmi nem mintájával azonosul, míg a szexuális orientáció a vonzalomra vonatkozik. A drag esetében ez utóbbi nem mindig egyértelmű.
Ahogy haladunk a korral és az idővel, azt láthatjuk, hogy a határok férfias és nőies között egyre elmosódottabbá válnak, így egyre kevésbé lehet meghökkentő egy drag queen vagy king jelenléte. A szórakoztatóiparban már régóta jelen van a drag, a szubkultúrából a fősodorba az 1970-es évek diszkó- és giccsőrülete, és egy óriási kultuszfilm húzta be.
Frankensteinből Frank N. Further
1975-ben mutatták be Jim Sharman azóta klasszikussá, kultusszá és ikonná váló filmjét, a Rocky Horror Picture Show-t, amely egyébként a leghosszabb ideig folyamatosan vetített film címét is elnyerte. A mozi aranykorára utaló felépítéssel és kifejezésekkel (late night picture show) operáló, az 1930-as évek népszerű horrorfilmjeit kiforgató alkotás főszereplője egy erdélyi transzvesztita vámpír, a Frankenstein nevét visszhangzó Frank N. Further, aki elvarázsolt kastélyában foglyul ejti az esőben eltévedt, naiv ifjú szerelmespárt, és mindenféle különös lénnyel együtt kicsit kikészíti őket. A Rocky Horror Picture Show nemcsak paródia, hanem tisztelgés is a klasszikus horror és sci-fi zsánerek előtt, miközben a szereplők megjelenése, identitása, és a filmet meghatározó zeneszámok ízig-vérig az 1970-es évek közepének lüktetően izgalmas, giccses diszkóvilágát idézik. Szemtelen, tiszteletlen, felforgató, hangos, színes, meghökkentő és erotikus – ahogyan az egész korszak is az volt az amerikai keleti parton.
A film azonnal klasszikussá vált, pedig az első években valóban csak esti, illetve éjszakai vetítéseken lehetett megnézni. Azóta is óriási rajongótáborral rendelkezik, folyamatosan találunk RHPS tematikájú bulikat, bálokat, helyeket és mozikat, tavaly októberben pedig a Fox tévécsatorna bemutatta a saját kétórás tévéváltozatát belőle, a főszerepben a transzszexuális Laverne Cox-szal.
Sokatmondó az is, hogy az eredeti filmbéli Frank N. Further sminkjét az a Pierre La Roche készítette, aki ugyanebben az időszakban megalkotta David Bowie alteregójának, a nem nélküli, vagy éppen kétnemű Ziggy Stardustnak az arcát.
David Bowie örökké
Ziggy Stardust, vagyis az épp egy éve elhunyt David Bowie szintén sokat lazított a férfiasság és a nőiesség határain. Az 1973-ban megjelent, The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című lemez, majd belőle készült film olyan rajongótábort hozott Bowie-nak, amely véglegesen bebetonozta felforgató szerepébe. Ziggy Stardust, Bowie színpadi alteregója egy űrbéli, androgün figura, akivel éppen rejtélyessége és fluiditása miatt rengetegen tudtak azonosulni. Nemcsak a konkrétan transznemű vagy nem nélküli figurái, hanem számos előadói perszónája segített abban, hogy a merev falak elkezdjenek leomlani. Ő volt az első, aki az identitását szórakoztatóipari áruvá tette, és felismerte, hogy a változatos személyiség még változatosabb közönséget teremt.
Bowie arra is rájött, hogy tulajdonképpen minden egyes személyiségünk "drag", vagyis átöltözés a korábbihoz képest, hiszen aligha van olyan ember, aki egész életében egyféle identitással bír. Bár most nem vagy itt, Dave – mondta Bowie életmű-kiállításának megnyitóján barátja, Tilda Swinton – nem is baj, mert mindannyian miattad jöttünk. Rajongó fiúk és rajongó lányok, magányosak, szépek, piperkőcök, haverok, hercegek és kacsák. Mindenki, akiket csak a furcsaságuk köt össze.
Ahány ház, annyi szokás
Bowie nélkül nincs Prince, nincs Madonna, és nincs Lady Gaga sem, aki pedig napjaink egyik legfontosabb, a drag felé mutató előadója. Lady Gagáról már többször felröppent a pletyka, hogy valójában(?) férfi. Egyik leghíresebb alteregója Joe Calderoni, az ő alakjában jelent meg például a 2011-es MTV Music Awardson, illetve a You and I című dalhoz készített klipben is. Gaga többször hangsúlyozta már az identitás folyékonyságát, és bár ez nem annyira köztudott, popkulturális birodalmát a transzszexuális kultúra elemeire építette. A Hause of Gaga előképe ugyanis az 1970-es és 1980-as évekbeli drag szubkultúrában gyökerezik. Ahogyan Jennie Livingstone 1991-ben bemutatott Paris is Burning (magyarul a mérsékelten szellemes Lángol a nem címet kapta) című dokumentumfilmjéből is kiderül (a teljes, angol nyelvű film megtekinthető itt), a fekete és latin gyökerekkel rendelkező drag kultúra egy évtizeden keresztül virágzott New Yorkban. Tagjai ún. házakba rendeződtek, amelyet németesen – Gagához hasonlóan – Hause-nak írtak. Egymással versengve bálokat rendeztek, ahogyan Gaga is megrendezi a Monster Ball-okat. A házak fejei az anyák voltak, akik általában idősebb drag queenek voltak, innen jön Lady Gaga Mother Monster elnevezése. Ő tehát lemásolta ezt a különös, ma már csak nyomokban létező világot, amelynek tagjai – a híres-hírhedt bálokon – legtöbbször fehér, felső-középosztálybeli nőknek öltöztek. Ez persze felveti a kérdést (ahogyan Judith Butler amerikai irodalomprofesszor meg is írja), hogy vajon ez a szubkultúra tényleg felforgat, vagy éppen megismétli a normát azzal, hogy a fehér kultúra elemeit utánozza? Akárhogyan is, az előző példákból kiderülhet, hogy a drag- és transzkultúra korántsem rejtőzködő vagy félelmetes, hanem egy vibráló, élni akaró kisebbség ünnepe, amely a legnagyobb sztárokon keresztül már a mindennapjainkban is jelen van.
