Először csak egy szokásos filmes évösszegző cikket akartam írni arról, milyen klassz, hogy idén már egyre több olyan jó film készült, amiben a nők nemcsak biodíszletként szerepeltek, hanem erős, önálló főszereplői voltak a történeteiknek. Aztán tegnap este jött a hír, hogy meghalt Carrie Fisher. Ugye értik, hogy jön ez ide?
Emlékszem az őszinte megdöbbenésemre, amikor kábé hétéves kislányként először láttam a Star Warst, és megpillantottam benne Leia hercegnőt. "De hát ő nem is szőke!" - volt az első, amin fennakadtam, ami világosan mutatja, hol állt akkoriban a nők helyzete, megítélése és az általuk (nem csak a filmekben) elfoglalt szerep. Meg azt is, hogy magam is barna hajú és szemű kislányként mit gondoltam erről. És mint aztán kiderült, ez a hercegnő nemhogy nem szőke, de nem is az a pillákat rebegtető, babaarcú szépség, hanem mer "csak" átlagosan csinosnak lenni, fűző helyett olyan ruhákat viselni, amelyek alkalomadtán közelharchoz is alkalmasak, ráadásul határozott, erős, okos, sőt az igazáért és az elnyomottakért akár lázadni és harcolni is mer. És ezt a pasik el is fogadják tőle? Úúú, hát ez volt ám az igazi scifi!
Bár 1977-ben már csak két évvel vagyunk az Alien és a pasikat megszégyenítően kemény Ripley hadnagy előtt, George Lucastól mégis vakmerő húzás volt egy szinte ismeretlen fiatal színésznőre osztani egy hercegnős főszerepet, az meg még inkább, hogy ez a hercegnő pontosan az ellentéte volt a Hollywood mainstreamjétől addig megszokott hercegnő-, sőt a teljes általános nőképnek. Oké, ha ez egy filmtörténeti esszé volna, sorolhatnék hasonló hősnőket korábbról is, azt azonban senki sem vitathatja, hogy a Star Warst elképesztő sikertörténete az egyik legfontosabb mérföldkővé tette az erős, okos, önálló nő karakterének megalkotásában és elfogadottá válásában. Carrie Fisher alakítása, valamint hogy civilben is nyílt, őszinte és bátor nőként mutatott példát (például a függőségeivel folytatott harcáról nyíltan beszélve, vagy az őt magát is érintő mentális betegség, a bipoláris depresszió megismertetésében és elfogadtatásában), nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy világszerte kislányok milliói jöttek rá: nőnek lenni nem annyi, hogy legyél szép és tartsd a szád. Szóval nem kis mértékben Carrie Fisher Leiájának is köszönhető, hogy 2016-ban például az alábbi filmek nem szokványos női főhősöket mutattak be.
Messzire nem is kell menjünk, itt van rögtön a tavalyi Star Wars-rész, az Ébredő erő (amelyben az eddigi férfi főhős, Luke Skywalker szerepét egy az egyben újraírták egy női karakterre) után a frissen bemutatott legújabb rész, a Zsivány egyes, ami ismét egy lázadó (haha) és merész női karakter története. Jyn ráadásul még csak nem is kiváltságos, az Erő birtokosa vagy ilyesmi: ő csak egy szürke kisember, akinek elege lesz belőle, hogy ő (és a hozzá hasonlók) a bokszzsák a Lázadók és a Birodalom harcában, szóval kénytelen tenni valamit. Aztán meg jól megmenti a világot.
Még mindig a mainstream moziknál maradva szintén erős a csajok feljövetele a képregényfilmes adaptációkban, amelyekben az eddigi kizárólagos férfi szuperhősök helyett/mellett már egyenrangú szereplőkként vannak jelen. Idén például végre elővették újra az igazán tökös női szuperhőst, Wonder Womant! Ő tévésorozatok és animációs filmek formájában már kapott korábban is saját filmes feldolgozásokat (hiszen valahol mégiscsak egy szexi dominakarakter, ugye), de a Batman vs Superman: az Igazság hajnala című (amúgy sajna felejthető) filmben már kaphattunk egy modernizált ízelítőt belőle, jövőre pedig jön a saját egész estés mozifilmje. És bár példaképnek nem igazán áll meg, azért az is figyelemre méltó, hogy idén tűnt fel az első olyan negatív hős Harley Quinn szerepében, aki olyannyira ellopta a show-t az Öngyilkos osztag férfiszereplői elől, hogy a sikere nyomán úgy döntöttek, jövőre saját filmet is kap. Ráadásul nem is olyan fekete-fehéren gonosz karakter, mint a negatív hősök általában: nagyon is összetett és emberi. Mint a nők is egyébként.
A Doctor Strange is az egyik leginkább várt képregény-feldolgozás volt az idén, amely egy igazán meglepő női főhőst hozott: a mindig csodálatos Tilda Swintont az idős, bölcs tanítómester szerepében. Ha valaki idős kora ellenére is olyan magas fokon gyakorolja a harcművészetet, hogy bármikor fél kézzel elver egy fél hadsereget, az agya is vág (ráadásul kopasz!!), akkor eddig automatikusan férfi kellett legyen, ugye? Swintonnak az Orlando óta nem újdonság a férfiszerep, ennek az alakításának az alapján pedig ismét csak joggal merül fel a kérdés: de hát miért is csak férfiak volnának képesek minderre? Kár, hogy ezt a vakmerő és örvendetes tényt jelenleg elhomályosítja egy botrány amiatt, miért fehér színésszel játszattak el egy ázsiai karaktert, de mi azért továbbra is örülünk annak, hogy újabb pozitív, eddig csak férfiakhoz kapcsolt filmes sztereotípiákról bizonyosodott be, nem kizárólag férfiak hordozhatják őket.
Szintén a szórakoztató témáknál maradva nagyon fontos esemény volt az idén, hogy egy igazi pasis klasszikusnak, a Szellemirtóknak elkészült egyteljesen női szereposztású feldolgozása. A csajok tehát nemhogy nem félnek a sötétben, meg várnak arra sikoltozva, hogy majd valaki megmenti őket, de szembeszállnak bármivel saját maguk is! És nemcsak bátrak, de olyan szakmáik vannak, amelyeket eddig a filmekben - komolyan vehető formában - csak férfiak birtokolhattak: tudósok! Az ész Hollywoodban sokáig férfi kiváltság volt, legalábbis ha bátorsággal párosult, mindenképp. Idén viszont a farsangokban a sok kicsi Rey közt feltűntek a Szellemirtó tudóscsajoknak öltözött kislányok is, akik ebben a filmben boldogan találhattak maguknak új, példamutató karaktereket az azonosulásra.
Mert a világ agyainak fele nőkben van, de erről valahogy még mindig kevés szó esik. És bár a film maga végül nem szólt akkorát, amekkorát szólhatott volna, ha csak egyetlen kislánynak is leesik, hogy attól, hogy ő lány, még simán lehet belőle fizikus, csillagász, vagy akár elnök is, mindenképp megérte. (És milyen jó, hogy már elkészült, és jövőre talán a hazai mozikba is eljut az 50-es években a NASA-nál dolgozó, az első űrhajós Holdra juttatásában jelentős szerepet játszó női tudósokról szóló film, A számolás joga...!)
És ha már kislányok: az idei év legkifacsartabb zombifilmje a Kiéhezettek, melynek valódi főhőse egy gyerek, egy olyan kislány, aki egyszerre sugárzóan intelligens emberi lény és állatias ösztönöktől vezérelt szörnyeteg. És aki felnőtteket megszégyenítő önuralommal képes megzabolázni magát azért, akit szeret. Ahogy (bár nem mozifilmben, csak tévésorozatban) szintén nagyon erős karakter a Stranger Things kis Tizenegyese is, aki minden titokzatossága és nyilvánvaló testi-lelki sérültsége ellenére is képes felvenni a harcot egy másik dimenzióból érkező, borzalmas szörnnyel, amivel megmenti a barátait, meg persze a világot – és teszi ezt a tévésorozatot az idei év egyik legjobbjává.
De a tudós nőktől már egyenes út vezet az Érkezés nyelvészprofesszornőjének csodásan megírt karakteréig: már megint egy nő, aki szakmájában olyannyira kiváló, hogy a földönkívüliekkel kapcsolatot felvenni is őt küldik, éljen! De dr. Laura Banks nyelvészprofesszor szerepe nem korlátozódik annyira, hogy "legyen olyan okos, mint egy férfi": az ő szakmai sikerének épp az a titka, hogy közben nő is. Egyszerre gyermekét gyászoló anya, mélyen érző, empatikus nő, és rendkívül magas (=férfiak által is elismert) szinten teljesítő szakember, aki ahelyett, hogy belekeseredett volna az őt ért tragédiába, a munkájában is kiteljesedő emberként születik újjá. És akit pontosan ez a háttértörténete és összetettsége tesz képessé arra, hogy dekódolni és közvetíteni tudja, mit akarhat tőlünk egy másik, teljesen idegen kultúra.
Persze az is igaz, a fenti hősnők nemcsak azért vitték valamire, mert olyannyira okosak, céltudatosak, önállóak, hanem mert mindemellett vannak olyan szerencsések, hogy a nyugati világ kiváltságos helyzetű fehér (felső) középosztályához tartoznak. A világban viszont sajnos jóval több az olyan hely, ahol korántsem egyszerű feladat pozitív női karakternek lenni - mert már eleve nőnek lenni sem az. Sőt, egyes helyeken nőként még az életben maradás is erős kihívás, gondoljunk például az Indiában szinte tömegsportként űzött, nők elleni nemi erőszakokra és gyilkosságokra, a nemcsak a távoli ázsiai és közel-keleti, de az EU peremén, Törökországban is dívó gyakorlatra a gyerekként vagy tinédzserként erőszakkal férjhez adott kislányokkal, vagy az egyes afrikai országokban ma is rituális alapon, különösebb higiéniai és érzéstelenítési eljárások nélkül végzett női körülmetélésre, illetve ne is szépítsük: nemiszerv-csonkításra. Ezekről a jelenségekről perszeírnak és cikkeznek rengeteget, dokumentumfilmek sorai is készülnek róluk, még olyanok is akadnak, amik átütik a közöny falát annyira, hogy nemzetközi figyelmet is kapjanak, ezáltal talán hozzájárulhatnak azok sorsának javításához, akikről szólnak. De igazán nagyot a népszerű, sokakat elérő mozifilmek tudnak szólni, valódi tömegeket ezek tudnak megszólítani, elérve azt, hogy a nézők elgondolkozzanak rajta: tényleg számít-e egy ember képességeinek és értékeinek megítélésében, hogy mi van a lába között?
Ezért olyan fontos, hogy a nőket a nagy nézőközönséget elérő, mainstream filmek is végre egyenrangú félként ábrázolják – ahogy azt annak idején az első barna hajú és szemű, merész és lánglelkű fiatal hercegnő megmutatta nekünk. Köszönjük, Carrie Fisher, az erő legyen veled! És velünk.
